Január 16. Este. Van vagy -10 fok, Dalian megint nem hazudtolta meg magát. Amint eltűnik a nap, átveszi a helyét a hideg, és a napközben is csípős, hideg szél, még fagyosabbá válik. Már körülbelül két órája álltam a daliani központi vasútállomás várójában, este 10 óra volt, és már integet egy alkalmazott, miközben, mintha egy majomhoz beszélne, artikulálja: „ZaiJian!”, azaz bezárják az állomást, legyek szíves kimenni.

Összehúzom magamon a kabátot, felveszem a sapkám, sálam, kesztyűm és az arcmaszkom, amit én, ellentétben a kínaiakkal, nem a légszennyezés, hanem az orrom lefagyása ellen vettem. Kibattyogok a fagyos hidegbe, és újabb néhány perc várakozás után felhívom Zsófit:

• Hol a fenébe vagytok? A hajó már vagy másfél órája kikötött.
• Nem tudom, hol vagyunk, egy buszon a vonatállomás felé, de mindjárt megkérdezem a sofőrt.

Mormolás kínaiul a háttérben, Zsófi gyönyörű, rám is jellemző, külföldi kiejtéssel megkérdezi, mikor érnek oda.

• Körülbelül 10 perc!

Leteszi.

Annyira fázom, hogy elindulok fel-le a vonatállomás előtt. Eszembe jut, hogy talán beülhetnék egy gyorsétterembe, hogy ne fázzak, de mostanra már minden bezárt, csak a logó pislákoló fénye jelzi, hogy holnap megint friss, és egészségtelen étel várja a betérőket.

Fekete taxisok tucatjai jönnek oda hozzám, ajánlják fel szolgálataikat, hogy bárhova, nagyon olcsón elvisznek. A fenéket. A legutolsó éjszakai buszok is elmennek, és körülbelül újabb fél óra múlva, még mindig sehol senki. Ekkor már 11 óra van, és én már rég nem érzem a végtagjaim. Felhívom megint Zsófit, de a fagyban megbolondult a telefonja, hiába veszi fel, nem hallok semmit. Végre valahára pittyeg a telefonom, és egy sms van rajta: „A KFC előtt állunk, maradj ott ahol vagy, odamegyünk”.

Na, végre! Leírom, hogy csak előre, elvtársak, itt vagyok a parkoló másik oldalán. Újabb 5 perc múlva egy két hatalmas táskával felszerelt málhás szamár, kezében a nekem szerzett kínai nyelvű fali térképekkel tűnik fel a láthatáron, a sötétben. A táskák súlya alatt kissé dülöngél, de boldogan integet, és majdnem 5 hónap óta először ismét a magyar lesz a hivatalos nyelve a kommunikációnak. Ennek a lengyel Beáta, akit magával hozott, annyira nem örül, de kit érdekel. Végre valahára megjött Zsófi, átszelte értem a tengert, és két nap múlva indulunk!