Pénteken ünnepeltük Romi születésnapját. Meglepetésnek szántuk, de valljuk be, elég kiszámíthatóak voltunk. Először is elég nehéz észrevétlenül becsempészni egy hatalmas tortát egy olyan kollégiumba, ami tele van éhező külföldi kollégistákkal. Másodszor, csak egy hülyének nem tűnne fel, hogy lufik záporoznak az égből, ugyanis képtelenség volt rögzíteni őket a tetőn, ahol a bulit tartottuk. Az sem volt feltűnő, hogy a hűtő körül legalább három, egyenként 24 doboz sörnek helyet adó kartondoboz leledzik, annak ellenére, hogy Carlien és én sem iszunk alkoholt.

Nincs mit csűrni, csavarni, Romi tudott az egészről. Nem volt visítozás, amikor rázendítettük a Happy Birthday-re, és papírkorona került a fejére. Én viszont igazán elkezdtem visítozni, amikor kiderült, hogy a két nagy dagadó kismama mellett formázó torta vékony seízű krém rétege alatt igenis ízletes csoki torta lapul. Aki valaha is kóstolt kínai süteményeket, az igazán tudja értékelni az élményt. Természetesen egy morzsa sem maradt meg. Körülbelül éjfélig beszélgettünk a tetőn, ahol egyre és egyre hidegebb lett. Egy marokkói fiú megtanított kimondani a leghosszabb francia szót, nevezetesen: anti-constitutionalisation, és beszélgettem furcsa kínai barátunkkal Weilinggel is, aki azt hazudta az anyukájának, hogy tanuló csoportba megy este, hogy eljöhessen (lábjegyzet: Weiling 35 éves). Megkértem, hogy végre hagyjon fel az angolul beszéléssel, ugyanis először is nem nagyon megy neki, másodszor, mi azért vagyunk itt, hogy kínaiul tanuljunk, és nem azért, hogy angolt tanítsunk. Ekkor átváltott kínaira, és legnagyobb örömömre értettem minden szavát. Megkérdezte tőlem, milyen nyelv is ez a magyar? Mihez hasonlít? Elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen a magyar nyelv a magyar nyelvhez hasonlít, és ez a mese vége. Itt a kollégiumban általános vélemény, hogy kimondhatatlan és megtanulhatatlan. Ezen egyáltalán nem lepődött meg, hanem elmondta nekem, hogy ez igenis egyértelmű, ugyanis a magyarok, a hun nép leszármazottai, innen jöttek Kínából. Úgy hívták őket, a xiong nép (azaz hun). De a népvándorlás miatt a nép egy része Európába ment és letelepedett, a másik fele pedig összekeveredett a han kínai néppel, és máig Észak-Kínában élnek. Weiling szerint igazán mutatós népség a xionghan, csinos nők és jóképű férfiak alkotják, de ez már csak az ő véleménye.

Egy ukrán fiú is eljött, aki a doktori iskolát kezdi idén. Jó szomszéd módjára üdvözöltem, és megmutattam neki, ki a szülinapos, akinek ajándékot is hozott, és még jobb szomszéd módjára, még azt is elmondtam neki, mi a neve. Ezután a szokásos, a pálinka és a Borsodi sör de jó dolog témák után rátértünk egy kicsit komolyabb beszélgetésre, addig, amíg el nem kezdett velem vitatkozni arról, hogy Magyarország a Szovjetúnió csatlósállama volt-e vagy sem. Sehogy sem tudtam meggyőzni, hogy igen, tehát inkább ott hagytam. Egy jövendőbeli doktorral nem vehetem fel a verseny.

 

Másnap ebéd után elmentünk a Labor Parkba, ahol a második Dalian Jazz Festival zajlott. Nem volt valami hű, de rengeteg ember, és azoknak is a viszonylag nagy része külföldi volt. Nem tudom, hogy mennyire vonzza a jazz a kínai füleket. A park egyébként gyönyörű. Tele van ültetve virágokkal, úgy, hogy az év egész részében élvezni lehessen a növényeket. Kicsiny pagodatetős teraszokon kínai tradicionális énekeket énekeltek, tajcsiztak, és különböző kínai desszerteket árultak a bódésok. Szívesen nézelődtem volna, de Roelanddal mentünk, és ezért csak futni volt szabad. Igazából én Roeland után akartam menni kicsit később, és nem vele, de az éppen becserkészendő kínai barátnője társaságát egyedül nem nagyon élvezi. Kizökken a komfortzónájából, ha egyedül kell lennie szíve szerelmével, tehát Carliennal elkísértük őket a randijukra. Remélem, mindenki érzi a helyzet súlyát. Mentségére legyen mondva, a kínai kislányt is elkísérte egy barátnője, aki úgy nézett ki, mint Carlien olvasás tanára. Lehet ő volt az. A suli erkölcscsősze.

Aznap este betértem az egyetlen helyre, ami boldoggá tesz, Kína legjobb pékségébe. Na jó, talán csak a kampusz legjobb péksége. Magamhoz vettem egy kókuszos kenyeret, és este egy alma társaságában megettem, amikor is Joe, a hotel menedzsere beesett, és a kezembe nyomott fél liter tejet. Valami után megmaradt tej, és mindenki kapott fél litert. Nekünk kapásból még kétszer fél liter landolt a hűtőben, mert Puck és Romi nem szeretik a tejet. Ma este zabkása buli!!

Holnap reggel indulunk Észak-Korea határára, Dandongba (丹东), ahol 3 napot fogunk eltölteni. Sok képet fogok csinálni.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ma reggel kitántorogtam a klotyira, szokásosan felrúgtam a hosszabbítót, nem a fürdőszoba lámpáját kapcsoltam fel, hanem a szobáét. Ismét, mint minden reggel, konstatáltam a tükörbe nézve, hogy Szörnyella de Frász hozzám képest Miss Universe, majd elvégeztem a dolgom. Lenyomtam az öblítés gombot, és nyomva tartottam a kínai himnusz első két sorának időtartamáig, ahogy szoktam, hogy tényleg elszívjon mindent a kínai vizi szörny, amikor valami barnát láttam elúszni a kagylóban. Még egyszer átgondoltam, mit csináltam, és nem, nem Győri Édes teljes kiörlésű csokoládés kekszet. Biztos káprázott a szemem.

Megfordulok, hogy megmossam a kezem, amikor is pár pöfékelés után a csap rozsdabarna színű letykót kezd ereszteni. Borrá változtattam a vizet? Ez azért még tőlem is túl nagy teljesítmény reggel hatkor. Tegnap egy tibeti szerzetes került a mellettem lévő terembe, a haladó kínai órára. Lehet erre a jelre vártak az energiáim, hogy kimutassák, én vagyok az új Dalai Láma, és most csodákat művelek?

Ezen elmélkedésem közepette rutinszerűen kezet mostam a letykóban. Ügyes vagy, cukrot nekem… Megszagoltam a kezem, hogy megbizonyosodjak, hogy nem attól barna a letykó, amire gondolok, de normális szaga volt. Hát attól még az nem valami jó dolog, ha itt rohad le a kezem. Az egyik holland lánynál valamiféle gyomorproblémát diagnosztizáltak a múlt héten, és haza kell repülnie megműttetnie magát. Vagy választhatja az iskola melletti csúcsszuper magánklinikát, ami azt is írhatná a hirdetésére: „Ne kockáztasson a konkurenciával, hiszen mi minden héten egyszer elmossuk a műszereinket!”. Remélem, az az egyszer nem most van, amikor borrá változtattam a vizet.

Délutánra már meggyógyult a csap. Állítólag reggel 11-re lett kész. Már csak egy dolog zavar, méghozzá az, hogy reggel 7 órakor friss főtt tojást ettünk az étteremben, ami ugye vízben fő… (vagy teában).

A péntek mindig a megnyugvás napja. Ilyenkor a mindenható kínai tanár azt mondja: munkánk erre a hétre bevégeztetett, a munka jól el lett végezve, a tanuló megpihenhet egy délután erejéig, de csak azért, hogy utána feltöltődve, tele energiával az egész hétvégét ismétléssel és az új anyag elsajátításával tölthesse. Idézem a kínai olvasás könyvem használati utasítását:

„ Más könyvekkel ellentétben, a mi könyvünk azon módszerre építi a tanulást, hogy a diák menjen haza, és élvezze munkája gyümölcsét. Más könyvekkel ellentétben a mi könyvünk minimális segédanyagot kínál a fejezetek mellé. Így például csak az új szavak kiejtését adjuk meg, a jelentését nem. A nyelvtani szekcióban csak röviden magyarázzuk el a szabályokat, helyette több példamondaton keresztül hagyjuk, hogy a diák maga értse meg. Másrészt, a könyv címéből is kitűnik, hogy ez intenzív olvasás könyv, ami azt jelenti, hogy kedves tanár kollégáink csak útmutatást kell hogy adjanak a könyv megértéséhez. Ezen kívül a megfelelő tanulási időbeosztás: 50 perc az iskolában, és 50 perc otthon.

Kedves Diákok! Meg fogjátok látni, ezen módszerrel nagy tudásra tehettek szert, és megismerhetitek a felfedezés, és önképzés által elért siker csodálatos érzését.”

Idézem Boncz Bettina gondolatait ezen sorok olvasása után:

„ Kedves Tankönyvíró Húzottszeműek!

Először is a ß$#&đäđđ®|Ä™! Azaz üdvözlöm a kedves Édesanyátokat. Nekem hetente 320 percnyi olvasás órám van, ami a ti elképzelésetek szerint 320 perc minimum otthoni tanulást követel meg. Sajnos ez nem csak elképzelés, a tapasztalat is ezt mutatja. Ez így mind oké is, de nekem ezen kívül 320 perc beszéd és 160 perc hallgatásértés órám is van. Oh, és még valami másom is van: ÉLETEM!

Az önképzés és a kemény munka, meg a zéró segítség mind nagyon kedves és aranyos elképzelések. A hiba a rendszerben a következő: Ön milyen módszerrel szeretné megérteni, hogy egy európai nyelvkörből érkezett ember megértsen zéró magyarázat nélkül olyan nyelvtani és nyelvi fordulatokat, amik szülőhelye minimum 5000 kilométeres körzetében is csak nevetséges tárgyai maximum, lásd a közkedvelt frázist: Kici ész olcó, nem kuta, cibe! Legyen kedves a tanár kolléga elmagyarázni mi a fészkes fene miatt így mondjuk, és nem úgy, hogy „Az Önnek felkínált élelmiszeripari remekmű és mesterfogás árában kedvező és méretében arányos, alapanyagát tekintve nem az ember legjobb barátja, hanem közkedvelt, és elfogadható árú haszonállat”

Én nem nyavalygok, maximum a hátsó felem, ami már felvette a kollégiumi szoba összes ülőalkalmatosságának formáját, és enyhén sajog, és a hátam, mely elkvázimódósodik, és a pénztárcám, mert minden „csúcsminőségű” kínai tollam kifogy egy hét alatt.

Amúgy meg, ha túlélem ezt a szemesztert, küldök egy képeslapot a Peking Universitiy Pressnek, és másnap leteszem a HSK 4-et (a hatból). Ha nem, bajszot rajzolok Mao arcára a Tiananmen téren.

Csók: Báj Jű Ting „

 

 

Péntek este. Csapzott vörös hajú ausztrál kopogtat. Csapzott…miket beszélek. A héten nagy bátorságról tett tanúbizonyságot: elment fodrászhoz. Ebből kifolyólag most baloldalt nincs haja, jobb oldalt meg van, csak furán áll. Legalább középen meghagyták. Szerintem a fodrász sokkot kapott a vörös hajától. A kommunizmus élő jelképe az ollói között.

Szeme véreres, táskás, és követeli, hogy ma pedig elmegyünk valahova, mert neki a töke tele van a tanulással, és amúgy is péntek van, és amúgy is éhes, de nem étterembe megyünk, hanem bulikázni, és amúgy hamar is, mert már 9 óra van, és a kínai bulizó fiatalok ilyenkor már az utolsókat rúgják a 2,5%-os Tsingdao sör két üvegének elfogyasztása utána IHB (iszunk-hányunk-belefekszünk) mámorában, és amúgy gyorsan, és amúgy most lelépek, 20 perc múlva a koli előtt.

Mit volt mit tenni, összekürtöltük a bandát, és elmentünk egészen a második utcáig, ahol is egy karaoke bár van. Nem is akármilyen: külön szobát kell bérelni, ami nagyon jó, mert nem kell 100 ember előtt énekelni. Az ajtóban virág nő ki a fejemből hajcsatos, szívecskékkel összefirkált arcú, neon fényújságos kitűzős cukorfalat „férfiú” köszönt. Kértünk is egy szobát egy órára, és boldogan kijelenti, hogy csak a VIP üres, ami 580 yuan egy órára (29 000 fulin). Erre mi kijelentettük, hogy nekünk meg a koliszobánk üres, akkor mi ott folytatnánk az estét. Erre hirtelen mégis lett egy üres szoba 160 yuanért (8000 fulin) ami 7 felé osztva már egész barátságos. Fel is robogtunk az emeletre, ami dugig volt európaiakkal, ugyanis addigra már 10 óra volt, tehát a kínaiaknak fellőtték a pizsamát. Nem viccelek, kínai barátunk 35 éves, és 10 óra után rendszerint felhívja Mámá és követeli, hogy térjen haza otthona békés csöndjébe.

Nagyon kis aranyos hely volt. 3 mikrofon, abból egy sanzonénekes kisszékes stílusban, egy kanapé asztallal és a karaoke gép. 7-en pont befértünk. Kezdésként küldtünk egy számot minden kínai sofőrnek, a „Hit me baby one more time” című Britney slágert, majd jött pár Beatles szám kínai verzióban, Pink, Edelweiss (a hollandok kedvence), satöbbi. Néha berontott néhány félrészeg német elénekelni egy-két számot, de amúgy jól telt ez az egy óra.

11:30 körül már otthon is voltunk, és hullafáradtan beájultunk az ágyba Carliennal.

12:00

Bzzzzzzzz…..bzzzzzzz…BZZZZZ. Hello haver! Hello, szia, naaa, ébredjé’ má’ fő! Várjá, belerepülök a füledbe .

*arcon csapod magad, felébredsz*

Hallod, haver…leülhetek ide az arcodra? Nem csíplek meg, Isten bizony, én mostan diétázok amióta láttam a Twilight-ot. Na, akkor leülök.

*megint arcon csapod magad*.

Hallod, én nem akarok zavarni, csak hallottam, hogy voltál ezen a Karaoke izén. Gondoltam elviszem az asszonyt, csak kérdezem, hogy amúgy úgy jó hely, meg milyen a felszolgáló személyzet vércsoportja?

*Felülsz az ágyban, és keresed a rohadékot, de csend van. Lassan visszafekszel*

12:15

Hallod, neked olyan heves érzelmi reakcióid vannak, menjél orvoshoz! Én csak barátkozni akarok, na… Hallod, hallottad már azt a viccet, hogy két szúnyog lóg a falon? Ja, nem bocsi, légy, nem szúnyog…vagy pók? A fene sem tudja…

12:45 * véreres szemekkel fekszel az ágyon*

És akkor mondtam az asszonynak, hogy már pedig a párterápia csak a molyoknak való. A tegnapi vacsorám vérében van az éneklés. Ezért akarom most karaoke izébe vinni. Amúgy diétázom, csak hát mindig holnap, tudod, hogy megy ez…Mutattam már képeket a gyerekekről?

02:00

Olyan jó, hogy fenn vagy velem. Igazán köszi, hogy meghallgattad a Kállai Kettőst, meg hogy el is táncolhattuk neked a haverokkal. Olyan cuki vagy, mi tuti jó barátok leszünk. Köthetnénk vérszerződést is, az olyan magyaros. Jah, nem…diéta…de mondjuk, ha holnaptól diétáznék…

02:30

*a pillanat, amikor feladod*

Nem törődve az együttélés első számú szabályával, hogy az alvás, az esti nyugalom szent és sérthetetlen, felkaptam a telefonom, bekapcsoltam a vakuját, és megkerestem az álnok bestiát. Nem kellett sokáig várnom, három szúnyog szállt le a vaku fényében. Csatt-csatt, véres pacni a falon. Újabb puhább csatt-csatt mögöttem. Megfordulok, és Carlient látom beesett arccal, egy törölközőt lasszó módjára a kezében tartva, az íróasztal tetején két véres paca előtt a falon. Megállapítottuk, hogy itt bizony háború van. Ő sem aludt már órák óta. Carlien aznap este vagy 450 szúnyogot ölt meg, Isten ostoraként hadonászva törölközőjével, átkozva mindent, ami nem szent. Az ablak zárva van, de a légkondi csövén beszállnak a dögök, kiút nincs. 15 perc múlva a szoba elcsendesedik, én pedig már olyan hulla vagyok, hogy beájulok az ágyba és rögvest elalszom. Carlien még vagy 150 áldozatot szed ezután, aztán ő is elalszik.

Reggel megint zajra ébredek. Carlien felugrik, matat, kirohan. Nemsokára visszatér a friss reggelivel (áldassék a neve) és a szoba közepére mutat, ahol egy üvegpohár alatt egy csótány mocorog. Na, helyben vagyunk. Ránézek, hogy most akkor mi legyen? Erre a leglogikusabb válasz jön, ami 5 óra alvás után adható: „Mi lenne, mi lenne? Hát nevet adunk neki!”.

Így lett Roger, a házi csótány szobánk újabb lakója. Carlien azt mondta, legalább nem kell sétáltatni, sem etetni, elél egy hétig a feje nélkül, nagy zajt se csap. A koreaiak Zsófi kollégiumában kutyát fogadtak örökbe. Nekünk csótányunk lesz. Az is van olyan nagy, mint a kínai átlag szobakutya, és ez legalább nem kakkant a szoba közepére. De amúgy meg te rakod ki, mutat rám, mert én ejtettem fogságba.

Hát ennyit ér, hogy messze a legtisztább szoba a miénk az emeleten… Csótányosak lettünk. Nosza, irány a bolt, felvásároljuk az élőlényirtó szekciót. Roelandnak addig dicsérjük a boxeralsóinak a színét és állagát, amit mellesleg MI mosunk, még lelkiismeret furdalása nem lesz, és ki nem rakja Rogert. Carlien feltakarítja az utolsó hajszálat is a szobában, amíg én ledomestoszozok minden négyzetcentimétert a fürdőben. Végül beüzemeljük a szúnyogirtó készüléket, és megegyezünk, hogy a három napos kirándulás előtt zöld felhőbe borítjuk a szobát, biztos, ami biztos. Itt és mostantól, ebben a szobában csak az élhet velünk, aki

1. Fizeti a kollégiumi díjat
2. Szerez nekünk Nutellát
3. Nem tud élni a feje nélkül
4. Nincs szárnya
5. Képes kakaós palacsintát sütni a palacsinta és a kakaó hozzávalói nélkül, nomád körülmények között
6. Minimum olyan okos, mint Stephen Hawking, és maximum olyan csúnya, mint Sájning Tatu, és kedvenc elfoglaltsága a mi házi feladatunk megírása

 

 Roger, ha élsz még, és hallasz minket, mi mindig is szerettünk. RIP

• 
• 
• 
• 
• 

A nemzetközi diákoknak szerda reggel tanévnyitót tartottak, a főépület 11. emeletén, ahol minden tanárt név szerint bemutattak, és meghallgathattuk az Intézetünk dékánjának a köszöntőbeszédét. A beszéd fordítását előre megkaptuk négy nyelven (angol, koreai, orosz és japán). Az angol fordításban kísértetiesen cserélődött az őszi és tavaszi szemeszter szó, ebből arra tippeltünk, hogy az öregdiákok ezt a beszédet már vagy 40-szer végighallgathatták. A dékán három dolgot emelt ki, amit „elvár tőlünk”:

1. Mivel az élet egy hajó a tengeren, keressük meg azt a kikötőt, ameddig el tudunk hajózni, vagyis találjuk meg a saját céljainkat.
2. Mivel több ezer kilométernyi távolságot is picinyke léptekkel teszünk meg, ne adjuk fel a tanulást, és kitartóan haladjunk a céljaink felé
3. Gondolkodjunk kreatívan, és ne legyünk gyávák kockáztatni. Az iskola nem csak tankönyvek magolásából és a lecke felmondásából áll, az igazi tudás nem az, amit a tanár elmond, hanem amit magunk szerzünk meg kreatív, lelkes, kíváncsi és újító magatartás útján.

 

Ezután néhány diák ki lett tüntetve, köztük Hugo is, ami azért vicces, mert fingja sincs, miért. Az egész ceremónia alatt 4 nyelvre fordítottak. Az angol fordító egy brit diák volt, akinek már felesége is van Kínában, és olyan beszédhibás, hogy az arcomat lekapartam.

A ceremónia után egy nagyon dekoratív kínai rendőrnő tartott szintén négynyelvű fordítással felvilágosítást arról, milyen típusú vízumot igényelhetünk, és hogy milyen szabályok vonatkoznak itt a nemzetközi diákokra. A szokásos, nincs drog kereskedés, vétel, fogyasztás, készítés, stb, és tiltott minden pornográf tevékenység és prostitúció, vagy hogy a diák nem dolgozhat Kínában mellett, egyéb érdekességek is voltak. Nevezetesen: ha 2-3 órát igazolatlanul hiányzol, a rendőrség hazatoloncol, ugyanis azért kaptál tanulói vízumot, hogy tanulj. Nem rendelkezhetsz motorkerékpárral. Ha mégis, akkor azon küldenek haza. Gondolom, benzin nélkül. El kell kerülni minden night clubbot (legyünk pontosak, Dalianben kettő [!!] darab van, tehát azt a kettőt), mert ott csak bűnös tevékenységek folynak. Megkaptuk a rendőrség gyorshívójának a számát, majd mindenki, aki több, mint 6 hónapig lesz Kína vendége, le lett fényképezve a rendőrkisasszonnyal. Talán majd ki kell akasztanunk a képet a kollégiumi szobában, hogy emlékeztessen, a kínai törvény figyelő szemét mindig rajtunk tartja? Halvány lila gőzöm sincs.

Ezután ki lettünk terelve az épület elé, hogy csoportképet csináljunk. Egy 4 emeletes tákolmányra kellett a tűző napon felmásznunk. Természetesen nem volt elég hely mindenkinek. Ha valamit itt 10 kínaira gyártanak, akkor az maximum 4 más nációjú embernek elég (koreai és japán nincs számolva). Így esett az eset, hogy egy holland és egy afrikai népviseletes emberke közé szorulva álldogáltam lehetetlen testtartásban a 27 fokban, amíg végre sikerült beállítani mindent. Mire ez összejött, a nap pont a szemünkbe sütött. Én tudtam, hogy a tanárok direkt erre a pillanatra vártak. Így mindenki kínainak fog hatni a képen a nagy hunyorgásban.

Ma reggelt történt még, hogy Ezra, az 59 éves osztálytársam, reggel kirohant a táblához és valami felismerhetetlen nyelven felírt valamit. Kiderült, hogy kínai volt, csak kódfejtői diploma kell az elolvasásához. Hiába szótáraztam, nem tudtam eldönteni, mi a fészkes fenét akar. Az sem segített, hogy borzalmas korai akcentusán megpróbálta elmagyarázni, mi történik. 8:10-kor azonban befutott Zhou tanár úr, és meglepte a felirat. Így olvasta fel: „Hmmm…létige…blablabla…nemtom….2 órakor…ki írta ezt?!”

Ezra majd kiesett a padból. Zhou a fele faliratot letörölte, a maradékban kijavította a hibákat és felpingálta a kihagyott vonásokat, mire kiderült, hogy Ezra holnap bulit akar tartani, mert ma kapta a hírt, hogy megszerezte a kínai állami nyelvvizsga ötös szintű fokozatát…a hatból... No comment.

• 
• 
• 

Ahogyan az én emésztőrendszererem egyre jobb állapotba került, úgy romlott le Carlien állapota. A koplalás és sűrű toalett látogatások ideje jött el számára. Utóbbi azzal a következménnyel jár, hogy bizony gyakran kellett nyitni és csukni a fürdőszoba ajtaját. Aztán egy szép napon, az amúgy is kétes fizikai állapotnak örvendő mennyezetbe süllyesztett lámpánk megunta plafonhoz ragadt egyszerű életét, néhány kábelhez kötötte megát és ugrott. Ez pont akkor történt meg, amikor Carlien belépett a helyiségbe.

Nézegettük egy ideig, mit lehetne csinálni, aztán arra jutottunk, hogy szólnunk kell a recepción, hogy már így találtuk. Másnap, szerencsénkre, Joe, a hotel menedzsere szokásos állapotfelmérését tartotta, és vele volt egy Mekk Elek is. Gyorsan betessékeltem a fürdőbe, felvázoltam a problémát, és hagytam, hadd nézze hozzáértően néhány percig a plafont. Végül rendkívül agyafúrtan megfogta a lámpát, és megpróbálta visszaütögetni a plafonba. Ehhez természetesen először ráállt a kisszékünkre. Nem akartam neki mondani, hogy a parasztmódszerrel már mi is próbálkoztunk, nevezetesen, ha nem működik, rúgd, üsd, de nem vált be. Neki sem vált be. Csóválta a fejét… ez a probléma neki a szó minden értelmében magas volt. Végül szikra gyúlt az agyában, elrohant, visszajött egy csomag eldobható evőpálcikával, és akkurátusan beakasztotta velük a lámpát a plafonba. Még kaptunk is egy pótcsomag evőpálcikát, ha azokat leenné onnan a fene. Azért számomra elég idegesítő, hogy egy lámpát megszerelnek itt evőpálcikával, de a menzán nem tudom megenni a kacsacombot vele.  

Ha már evés, a hétvégén megállapítottuk, hogy a kollektív szellem némi hazai kaját kíván. Szombaton tehát fogtuk magunkat és elmentünk egy új helyre, ahol eredeti brit ételeket lehet enni. Fish ’n’ chips és társaik, de volt ott még Panini, Pizza (jelentem, a kínai standard pizzaméret 9-12 cm átmérő) és hamburger is. Mindenki rendelt egy adag Fish ’n’ chipset, ami ugyebár sült krumpli sült hallal, és őrült izgatottan vártuk, hogy hozzák a rendelést. Végre befutott az aranybarna sült krumpli, kétféle szósszal, és a hal. Rá is vetettük magunkat azonnal, nem törődve semmilyen etikettel. Nylon kesztyűket kaptunk is, mert kézzel kellett enni. Jó kollégista módjára el is tettünk néhányat az előzőleg elemelt ketchupes zacsik mellé a táskánkba. Jók lesznek wc-t takarítani otthon.

Körülbelül a harmadik harapás után azonban eltűnt a mosoly az arcunkról. A ketchup olyan sós volt, hogy alig bírtam megenni. Otthon tonnaszámra tudom magamba önteni, és most, pedig Heinz ketchup volt, alig ment le egy falat. A hal is zsírosnak hatott. Én személy szerint meg sem tudtam mindet enni, de hálás konyhamalacaim (bár ők tagadják ezen státuszukat), a fiúk, megették. Utána a szobában fetrengtünk, és nem értettük. Aztán megvilágosodtunk: Kínában minden étel egy kicsit édes, de könnyű, nem megterhelő a gyomornak (miután átestél az átállásos hasmenésen), tele van zöldségekkel. Az első napon ehetetlenül sótlan rizs és társai mostanra finommá váltak, míg a jelek szerint az otthoni ízek elvesztették értéküket. Vajon jövő nyáron a welcome home pacalpörköltes családi vacsora után ugyanolyan kínokat élek majd át, mint amiket egy hete Kínában? Zack szerint az lesz a legnagyobb bajunk, hogy nem tudjuk majd, hogyan együnk késsel és villával.

Hétfő este azt álmodtam, hogy Nutellát eszem. Én pedig olyan típus vagyok, aki valóra váltja az álmait. Eddig két szupermarketet jártam végig sikertelenül, de a keresés még folytatódik. A reggeliket már egészen rendbe raktuk. Hajnalhasadtakor lemegyünk a kollégium éttermébe, és ellopunk 5-6 kis gőzölt kenyerecskét, ami ízében ugyanaz, színében a fehértől a sárgán át a szürkéig változó. Ha időben érkezünk, jut még főtt tojás is, majd felvonulunk a szobába, és egy pohár yoghurt, vaj és mogyoróvaj társaságában elfogyasztjuk.

A kínai kenyér ( The chinese bread)

Kínában is van Jó reggelt, körülbelül 140 forint darabja, kicsit kisebb, és tömörebb az otthoninál, de több keksz van egy zacskóban. Egyszerre – mint mindenből – minimum hármat kell venned, de ha jól akarsz kijönni, mindjárt a legnagyobb dobozt veszed meg.  

Amúgy meg étkezésileg már kezdem érteni Hofit, amikor azzal viccelt, hogy vakbéllel diagnosztizálták, ugyanis a bele nem látta, hogy húst evett volna. Az én belem sem látja.

Étkezés téma befejezve. Kultúra rovatunk következik.

Az elmúlt napokban katonaruhás kis elvtársak lepték el a kampuszt. Fiúk és lányok, mind nyakig terepszínben. Kiderítettük, hogy az elsőéveseknek Kínában kötelező katonai szolgálatot kell teljesíteniük, aminek a célja a csapatformálás, és a gyermekkori elkényeztetettség megtörése. A mi iskolánkban reggel 8 és délután 5 között a napon állnak. Ennyit árultak el. Néha kiabálnak velük, óránként 1 perc szünetet kapnak, és kétszer elmehetnek enni. Zsófi felvilágosított, hogy Yantaiban egy évig tart ez a tortúra, nálunk csak két-három hétig.

Másik kulturális értékű hírem, hogy megtörtént az első kínai barátszerzésem, vagy inkább mondjuk úgy, fel lettem csípve. Épp nyugodalmasan ültem a menzán, és az előttem lévő csibe szárnyacskák hústartalmát saccolgattam. Nem túl sok, de valahogy le kell szedni a csontról azt a nem sokat. Mivel mindössze két életlen bot szolgált evőeszköz gyanánt, egyetlen egy esélyem volt, átmenni ősemberbe. Elkezdtem hát kézzel-lábbal lecupákolni a csontokat. Ennek egyenes következménye volt, hogy derékig zsírtól és fűszertől csöpögtem. Engem nem zavart, mert Carlien végighallgatta már szenvedéseim az átállásos hasmenéssel és gyomorrontással, és viszont, ennél már mélyebbre nem is süllyedhettem volna egy hetes ismeretség után. Victoria Oroszországban él, ő ennél még csak rosszabbat látott, Zacknek pedig senki sem akar tetszeni (legnagyobb szomorúságára).

Szóval éppen elhatározom, hogy csak majd a legvégén törlöm meg a fejem, addig felesleges, amikor leül elém egy rózsaszín pólós, gumi karórát viselő, csöppnyi tüsi fekete hajú emberke, és közli velem tört angolul, hogy ő barátot csinálna belőlem magának. Én meg csak bámulok rá a zsírgőzből, és ennyit tudok kinyögni: „Mifan? Moft?”. De ő már nyújtja a telefonkáját, hogy adjam meg a WeChat nevemet. Ránézek nagy szemekkel, és mondom neki, hogy nézzen már rám, hogy nézek ki. De ő akkor is most. Lemondóan megtörlöm minden testrészem, ami centiméternyi távolságban volt a szárnyaktól, lekézfertőtlenítem a mancsomat, elegáncsan kipiszkálom a maradék húst a fogaim közül, és megadom az elérhetőségem. Éppen mondanám neki, hogy hát egyél velünk akkor, barátcsináló, de ő, mihelyt a telefon megtalál engem a virtuális térben, felpattan, elköszön, és elrohan. Én csak egy fekete csíkot látok. Egy másodperc múlva, miután vélhetőleg már elhagyta az épületet, pedig rám is ír WeChaten, hogy „Szia! XY vagyok. Hogy vagy?” Ezek a mai fiatalok…

Magamban megállapítom, hogy nekem nem kell olyan kínai barát, aki az undorító nőkre bukik. Aznap este még megpróbált azzal lenyűgözni, hogy képeket küldött arról, hogy ma már 70 yuant (3500 fulin) elköltött egy kínai szerencsejátékos oldalon. Amúgy marketinget és business managementet tanul, remélem, nem az én cégemnél fog dolgozni…

Iskolai hírek: kicsinyke osztályom kétszeresére duzzadt, miután az emberek felmérték, hogy nem abba a csoportba valók, ahova be lettek osztva. Ez nekem annyira nem jó, mert minden új diák koreai, azok meg fura népek. Továbbra is minden olvasás órán (ami a legbrutálisabb), kimegyek a táblához, és érzem, hogy egyre jobb vagyok. Mondjuk, van is meló mögötte: napi 2-4 óra tanulás. A hangos olvasás képességeim lassan elérik egy kétéves kínai gyerek szintjét. Hallgatásértés és beszéd órákat nagyon szeretem. A legutóbbi beszéd órán mindenkinek kellett mondani 3-5 mondatot egy adott témában, amiket a tanár leírt és kivetített másnap, és közösen kijavítottuk nyelvtanilag. Az enyémben volt a legkevesebb hiba, nevezetesen három, amiből kettőt magam javítottam ki. Utána meg is lettem dicsérve, hogy a szintbeosztásomhoz képest nagyon ügyes vagyok. Az ilyen pillanatok miatt görnyedek a könyv felett órákig.

• • 
  • 
  • 
  • 
  • 

Fél órát buszoztunk, majd ugyanennyit vártunk egy hideg bárban. A kettő között bőrig áztunk. Lelkesedésünk azonban töretlen volt. Talán szerepet játszott az is, hogy nagyon éhesek voltunk, de ezt senki sem erősítette meg.

Délután öt órakor azonban elkezdődött a móka: igaz, valódi, kínai gombóckákat csinálunk! A jiaozi itt olyasmi, amit minden második étteremben kaphatsz. Három fajtájáról tudok: sült, főtt és gőzölt. Az elsőt még nem volt alkalmam megkóstolni, de a főtt kb. 10 perc alatt lobogó vízben fő, a párolthoz pedig erre a célra készült edényben kell átpárolni a tésztát, ebben az esetben (ha jól láttam) a hús már előre meg van főzve egy kicsit, mert maga a gőz még nem öli meg a szalmonellát. A jiaozi evése kényes feladat, mert nehéz a tészta elszakítása nélkül elcsippenteni a gombócot, és ha csak felnyársaljuk a pálcikával, az nagy udvariatlanság. Tovább nehezíti a feladatot, hogy az első harapás után a maradék töltelék kicsusszan a tésztából, elég nagy maszatot csinálva.

Ha mégis sikeresen becserkésztük a gombócot, különböző szószokba és levekbe tunkolhatjuk, hogy extra ízt kapjon.

Maga a tészta nagyon egyszerű: víz, liszt, csipetnyi só, esetleg egy tojás. A tészta legyen erős, kissé gumi állagú. Kicsi köröket formázunk kézzel, vagy pogácsa szaggatóval. Kínában előre formára vágott tésztaköröket lehet venni, hogy időt spóroljunk. A töltelék ezer és ezer féle lehet. Mi most darált disznóhúst használtunk kockára vágott hagymával.

Egy kicsi nyújtófa használatával miközben folyamatosan forgatjuk és nyújtjuk a kezünkkel a tésztagombócot, pár másodperc alatt formás kis köröket csináltunk. A kb. egy teáskanálnyi töltelék hozzáadása után először mindig a széleket zárjuk le. Aztán megcsipkedjük a tetejét, és a két hüvelykujjunkkal jól lezárjuk a gombócot.

Némi főzés után már ehetjük is ezt az egyszerű kínai ételt, ami igenis nagyszerű.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Carliennal megegyeztünk, hogy 7 órakor felkelünk. Szegénykét azonban az este folyamán utolérte az elkerülhetetlen: a gyomorrontás hasmenéssel. Ebből az okból kifolyólag ő már hajnali 4-kor fenn volt, és a reggel 7 óráig fennmaradó idő nagy részét felváltva az ágyában fetrengve, és a WC-n töltötte.

Fél nyolckor, a kínai himnusz dallamaira (amit minden reggel élvezhetünk) lenyeltük az utolsó falatokat a reggelinkből, és megindultunk az iskolába.

A campus hatalmas, és reggel nyolc körül kismillió diák igyekszik az osztálytermek felé. A mi intézetünk, azaz a Kínai Nyelv és Kultúra Intézet a campus szélén található, 3 emeletes épület. Az én tantermem természetesen a legfelső emeleten van. Az úton ilyen korai órában még sok karddal hadonászó, tajcsit gyakorló emberrel lehet találkozni, akik főleg nyugdíjasok, vagy nyugdíjrendszer híján, azt mondanám, már nem dolgozó emberek.

Az én osztályom az egyik legkisebb. Főszezonban is csak 9-12 ember ül a teremben. A diákok nagy része koreai. Ennek van néhány hátulütője: először is, mivel nekik is karaktereken alapuló írásrendszerük van, az olvasás sokkal gyorsabban megy nekik. Másodszor, mivel a nyelvük is viszonylag hasonló a kínaihoz, borzalmas akcentussal beszélnek. A „c” egyszerűen csak „cs” nekik, ami elég zavaró, mivel a kínai nyelvben is van „cs”, és társaik. Van egy 59 éves, idős koreai a csoportban, aki mindenkivel (néha túlzottan is) barátságos, és még nagy álmai vannak az életben: a nemzetközi jog tudósa akar lenni. Viszont egyelőre még szeretne itt leoklevelezni kínai nyelvből, amit már 6 éve tanul otthon.

A csoportban van még az orosz banda. Jobban mondva egy orosz, egy kazah és egy üzbég leányzó. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy az országaikban csak az orosz-e a hivatalos nyelv, egyszerűen, némi arroganciával rávágták: „A világ minden posztszovjet országában az orosz a hivatalos nyelv.” Inkább nem kezdtem el vitatkozni velük, csak rájuk hagytam. Ha nekik ezt tanították az iskolában, akkor legyen úgy.

Az első órán feltűnt egy japán fiú, de szerintem hamar megérezte, hogy ő itt nemzeti ellenség, ezért (vagy más okból) a következő napra eltűnt. Az egyetlen egy szem európai rajtam kívül, egy francia fiú, szintén eltűnt az első óra után. Így hát, hivatalosan is én lettem Miss Európa. Legalább csináltam egy kis házi feladatot az osztálytársaimnak ezzel, mert most mindannyiuknak meg kell tanulniuk, hogy kell leírni, hogy Magyarország (匈牙利).

Péntektől ez a szituáció megváltozik, mert Zack, annak ellenére, hogy PhD hallgató angol nyelven, kínai órákra kell járnia. Ezt csütörtök reggel tudta meg, és nagy kapkodások közepette arra jutott, az én osztályom lesz a megfelelő szint számára. Ezen elhatározását segítette, hogy abban bízott, az én jegyzeteimen fog túlélni. Amikor közöltem vele, hogy én magyarul jegyzetelek, csak ennyit mondott: „Magyarul? Azon az istenverte maslakó nyelven?”. Hát igen, ő egész jól elbeszélget az oroszokkal horvátul, és viszont, de az én szépséges anyanyelvem nehezen passzítható más nyelvekhez. Minden tudományos alap ellenére, még az én egyetlen egy finn ismerősömmel sem értettük meg egymást (micsoda meglepetés).

8:10-kor pontosan, mint a halál, megjelent Zhou tanár úr, playboyos övvel, egy aranyozott foggal, és pár percen belül már azt is megtudtuk, hogy VIP tagja a Starbucks-nak. Ő a hallásértés tanárunk. A vele eltöltött első 45 percben úgy izzadtam, mintha a Szahara közepén bandukolnék egy tevével hátamon egy üveg sós vízzel a kezemben. A tanárok lassabban beszélnek a szokásosnál, de egy szót sem mondanak angolul. A szavak jelentését körbeírják kínaiul, ami rengeteg félreértés alapja lehet. Az óra nagy részében a telefonomon kerestem ki a szavak kiejtését, és másoltam a karaktereket. Ez egy olyan folyamatos 2 perces lemaradást jelentett az osztálytól, akik akkor is, amikor egyértelműen nem értették a szavakat, vagy a nyelvtant, sikítottak, hogy haladjunk tovább. Általános iskolás időszámítás szerint 40-45 perc után 10 perc szünet, aztán a második óra után még nagyszünet is van, és délben már a cántí-ban (azaz a kantinban) ülünk, és pálcikázzuk az édes-savanyú mártásos csirkét. Ez nem tűnik olyan borzalmasnak, de elsőre igenis megerőltető volt még ez is.

Az első két órám után eldöntöttem, hogy én itt és most sikítva hazarohanok. Amikor a negyedik óra végén Li tanárnő kijelentette, hogy ellentétben az egész intézménnyel, mi már holnap tesztet írunk, úgy döntöttem, még repülőjegyet sem veszek. Még ma elindulok. Gyalog. Hab volt a tortán (vagy szósz a rizsen) hogy kiderült, egy könyvvel kevesebbet kaptam. Leküldtek, hogy kérjem ki a könyvet, mire az angolul kicsit sem beszélő bácsi kioktatott, hogy miért nem vagyok most órán és különben is, miért nem jöttem el a könyveimért hétfőn (képzeld, eljöttem, csak nem kaptam). Ezután bevezetett egy könyvraktárba és rám bízta a választást. Hála az égnek, egy könyvkupac ki volt készítve valakinek az én csoportomból, így hát lenyúltam a hiányzó könyvet, és a kupac tulajdonosa majd oldja meg a problémáját.

Tulajdonképpen a bajszos tanárnőnek igaza volt: kicsit nehéz nekem ez a csoport. Viszont ma már csütörtök délután van, túl vagyok a második napon, és nem akarok hazamenni. Kiderült, hogy van bennem valami, ami ellensúlyozza hiányosabb tudásom: nem félek megszólalni. Lelkesen és folyamatosan elsőként jelentkezek és válaszolok, és úgy veszem észre, hogy ezzel el tudok kerülni jó pár ismétlő és „na, most kiderül, hogy tényleg értetted-e” kérdést. Így van időm a pad alatt őrült tempóban pötyögni az offline szótárt.

A kínai tanítási módszer a következő: zúdíts egy igen nagy adathalmazt a diákra, igen rövid idő alatt, majd hagyd őt délután leülni, elolvasni százszor, átgondolni, leülepedni, gyakorolni. Az ázsiai osztálytársaim minden órára előre megtanulják az anyagot. Ők ehhez vannak szokva. Én annyira nem preferálom ezt a módszert, igaz, így butábbnak is tűnök. Érdekes még, hogy az orosz banda az óra alatt nagyon zavaróan hangosan társalog, súg az éppen felelő társuknak. A súgás nem is olyan rossz, nekem is segítettek, amikor feleltem, de én már csak történelmi okokból is elutasítok minden orosz közeledést, és szeretem, ha óra alatt csend van, de úgy néz ki, náluk mást tanítottak az általános iskolában.

A délutánok igen jelentős része a tanulással megy el. Minden órán egy fejezetet tanulunk. Relatíve kevés idő az iskolában, de sok idő otthon. Mikor írok, nálunk fél hat van. Érzem, hogy az agyam fáradt, de legalább nekem nem kell tanulás közben 5 percenként befutni a fürdőszobába, mint Carliennak. J

• 
• 
• 
• 

Az a nap, amelyik a korán vagy keléssel kezdődik, ne adj’ Isten korán keléssel kezdődik, előre el van rontva. Találkozó 7:30 előtt (érted, előtt…mintha az egy időpont lenne) az iskola előtt. Felnyaláboltam Hugót az ausztrál fiút, hatodik megcsörgetésre Zacket, a horvát fiút is kivertük az ágyból, és körülbelül negyed nyolckor már ott is vagyunk.

Ekkor már meg is nyitjuk a bélflórahelyreállító feketepiacot. Az elmúlt napokban az egész kollégiumnak hasmenése van. Minden fellelhető gyógyszer kincs. Úgy dealerkedünk, mint a drogkereskedők. Kicsi fehér kapszulák csusszannak a zsebekbe, a nagyon türelmetlen, zöldes színű diákok azonnal be is veszik. Kettő naponta, és az ebéd fele már feldolgozásra is fog kerülni. Zack szerint a gyomra értetlenül áll ezelőtt a sok „szarság” előtt, amit mostanában eszik, ezért inkább lehúzza őket a vécén.

Ám Wang tanárnő mind a 150 centimétere és 28 éve tűnik fel nemsokára az ajtóban, leállítva az illegális gyógyszerkereskedelmet. Még egyszer átvesszük, hogy minden meg van-e. Útlevél, orvosi papírok minden formája, igazolványkép, és persze a legfontosabb, a tanuló. Felvágtatunk egy kínaiakra méretezett buszra, ami megküzdve a reggeli csúcsforgalommal, nyolcadik próbálkozásra eljut a kórházig. Az úton majdnem elaludtam, de csak azért, mert 170 cm körüli vagyok. A körülöttem ülő szenegáli, kenyai, zimbabwei tanulók, akik egy fáról esznek a zsiráffal, és persze Zack, nagy nehezen benyomorgatta minden testrészét az ülésre, és az út hátralevő részében elkvázimódósodik.

A félsziget másik felére reggel 9-kor érünk be. Mindenki kap egy üveg vizet útravalóul, majd Wang tanárnő összeszedi minden papírunkat és elviharzik. Körülbelül 50-en állunk ott várakozóan, mindenféle aggodalom nélkül. A már otthon gondosan elvégzett vizsgálatok, ezerszer lepecsételt papírok, orvosi vélemények és leletek, amelyeket már fél évvel ezelőtt beküldtünk az egyetemnek, most csak eredetiségvizsgálaton esnek át, hogy pár héten belül, adminisztratíve, kínai lakosok legyünk.

Újra találkozok az amerikai lánnyal, akinek most veszek észre a nyakán egy csúnya heget. Elmeséli, hogy 2 hónapja rákos sejteket találtak a pajzsmirigyében, amit el is távolítottak. Nagyon fél, hogy nem fog a kínaiaknak tetszeni a röntgene, és be kell mennie egy sugárzó szobába. Megnyugtatom, hogy itt minden rendben lesz, bennem bízhatik, de ebben a szent percben megjelenik Wang tanárnő. Közli a lánnyal, hogy mivel a képét a papírokon nem pecsételte le az orvos, most mindent újra kell vizsgáltatnia magán, ezért jöjjön vele. Hogy micsoda?? Ezek hülyék? Na, mindegy is, nekem le van pecsételve a kép. 

Ennek a gondolatnak a végére sem értem, amikor egy kínai nő felmutatja nekem az útlevelem, és megkérdezi én vagyok-e ő e itt-e? Hát nézzen már rá a képre! Egy ilyen csudaszép nő csak én lehetek. Hát, akkor menjek is vele, de gyorsan ám.

Elslattyogok az asztalig, ahol egy szájkendős néni közli velem, hogy idézem: „a papírok az orvos pecsétjével vannak lepecsételve, nem a kórházéval, ezért ez itt mind érvénytelen, újra kell csináltatnom”.

Egy pillanatra nem értem. Elismételtetem. Még mindig nem értem. Ekkor kissé talán emeltebb hangon, elmesélem neki, hogy a Kórház, úgy speciell, még soha nem kapott orvosi diplomát, és a Kórház még soha nem gyógyított meg embert, maximum a Thomas a gőzmozdonyban, de ez itt a REALITÉ, a valóság. Itt, ezen a Földön, egyelőre még orvosok dolgoznak a kórházakban, akik 150 évig tanulnak az egyetemen, és nem abból diplomáznak, hogy beletudnak szúrni pár tűt a csakrákba. Ezek az ORVOSOK, megvizsgálnak, gyógyítanak, és pecsétet is nyomnak. Itten van azonosítószám, név, cím, Facebook profilkép a papíroson. Mindemellett, csak azért, mert egyetlen papíron egy – uram kegyelmezz – ORVOS pecsétje van, nem lesz minden érvénytelen.

A szájkendős rázza a fejét. Kínában kínai szabályokat tartunk be. Ide neki kórházi pecsét kell. Nem érti kifinomult gondolatmenetem, és a pultra mutat, hogy fizessem ki a 460 yuant (23 ezer ft) és induljak kórháztúrára.  Ekkor már kezdem sejteni, hogy azért van rajta szájkendő, mert az előttem lévő kedves orosz bevándorlók kiverték az összes fogát a pofájából, hasonló indokból, amiért most én próbálom éppen elátkozni a családfáját a fejemben.

Wang tanárnőre nézek, aki annyit mond, hogy nem Ön az egyetlen. Ez persze engem nem hat meg. Megadom magam, és elindulok bediktálni az adataim. Direkt letagadok pár kilót, és centit, és minden elképzelhető módon nehezítem az ügymenetet. Hirtelen semmit sem tudok elmondani kínaiul, és angolul is csak kotyogok. Hadd izzadjon a kislány. Ebbéli örömöm közben hallom Zacket tipikus horvát akcentusán őrült módon kiabálni: Mi az hogy újra?? De hiszem még nem is járt le!! Csak holnapután fog! Én nem fizetek maguknak. A papírok másolatait március 15-ig kellett beadni, tehát egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy a hat hónap októberben járjon le.

Jó úton, haladsz, szájkendős. Zackből kinézem, hogy a légcsövedből köt sálat a nyakára télen. Miután már zúgolódnak a kínaiak mögöttem, hogy feltartom a sort, befejezem az ügymenetet.  Kapok egy kis kalandtúrás pecsétgyűjtő füzetet, amivel körbe kell járnom a kórházat, 5 tucat matricát, amivel mindenféle testnedveim címkézik fel, és egy műanyag poharat.

Kedvesen betaszajtanak a WC-be, és megkérnek, hogy töltsem meg a poharat. Benn a balkán típusú wc mintamodellje áll, nevezetesen: luk a padló közepén. Hamar eltökélem, hogy ha nem akarok pisis gatyában orvost látogatni, le kell vennem a bugyit, gatyát. Akkurátusan felakasztom őket a szögre, és próbálok célozni. Célzóberendezés hiányában azonban csak össszepisilek mindent, hála Istennek, a poharat is. A kezem is csupa maszat, nyúlok a WC papírért… semmi. Na, ekkor a tököm tele lesz a kínaiakkal. A nyakukba öntöm a pohár tartalmát, ha innen méltóságteljesen távozni tudok. Felkiáltok kínaiaul és angolul, hogy: „Papír??”. Csak a csend válaszol. Így hát összerakom magam, kimegyek, a csapnál még a hajam is megmosom, majd kinn egy kuka fölött, ami tele van pisivel, beletöltöm a sajátom egy üvegcsébe, és leadom. Jó úttörő lévén, kapok is egy pecsétet mindjárt, de nem kiscicásat.

Ezután vérvétel. Minden bátorságom összeszedve végignézem, ahogy kirak a nő három 5 literes demizsont az asztalra, és rárakja a matricáim. Ekkor már menekülőre fognám. Ennyi vérem sosem volt! Erre egy másik nő lefog, és nemsokára úgy ülök a lábadozóban, hogy tudom, én már a véremet adtam a kommunizmusért.

Ezután ultrahang. Előttem egy török fiú még öltözködik, mikor nekem már zselézik a hasam. Megkérdeztem tőle, mit csináltak, erre szarkasztikusan, azzal a bizonyos hanggal, ami tökéletesen jelzi, hogy a tököd tele a rendszerrel, azt feleli: megállapították, hogy terhes vagyok. Jó tudni. Néni olyan gyorsan ultrahangol meg, hogy a szerveimnek arra sincs idejük, hogy felsorakozzanak a díszszemlére. Szerintem csak arra volt kíváncsi, van-e még vesém eladnivaló.

Vérnyomás, EKG, látásvizsgálat, mellkasröntgen (ahol még a melltartóm sem kellett levenni, ami ugye otthon normális, mert elrontja a képet), majd újabb adminisztrációs sorban állás, és végül megkapom a kis papírfecnim, ami igazolja, hogy most költöttem el feleslegesen 460 yuant, és töltöttem el feleslegesen 3-4 órát. Oda is adom mindjárt Wang tanárnőnek és lehuppanok a többi kis vérvétel utáni tapaszos fáradt diák közé. Ez a délelőtt még Zacket is elcsitította, korog a gyomra és fáradt. Minden egyes diák újra lett vizsgálva. Könnyű kis pénz a kínaiaknak a semmiért. Az egyikük megtudta, hogy ha valami bajod van, saját költségen ki kell kúrálnod magad határidőre. Szuper.

Az amerikai lány éppen azokat a napokat éli most, ezért neki más időpontban újra el kell jönnie megismételni néhány vizsgálatot. 

Egy kenyai srác ekkor (3 óra után!!) még mindig nem kapta vissza a papírjait. Szerintem már összeült a válságstáb az emeleten, hogy nem találnak semmi kivetnivalót a gyerek papírjaiban, valamit tenni kell. Végül persze az övé sem volt jó, mehetett pisilni.

A banda felkullog a buszra. Hazafelé elmegyünk egy pompás kínai, sarlós kalapácsos, vörös kormányépület előtt, és Hugó felkiált: Nahát, ott van a pénzem! Igen, tényleg ott van.

Ebédre még magamat is meglepem mennyit eszek, hát még a fiúk!

Délután órarendet és könyveket kapunk. Rolanddal kifizettetik az ingyenes tankönyveket (200 yuan), nem tudjuk miért. A többi 11 holland rendben volt. Egy csoporttal vagyok a haladó alatt, nem nagy az osztályom. 8:10- 11:50 között van iskola, három tantárgyam van: beszéd, olvasás és hallgatás. A tanítás szerdán kezdődik.

Most éppen a kínai tévé megy mögöttem, a szokásos esti műsorral: tévéiskola. Ha még nap közben nem tanultál volna eleget…Nem nézem, mert én ma már megtanultam a leckét: Kína, az már csak Kína. Külön világ.

Fejét leszegte, beletúrt őszülő hajába. Körülötte papírkötegek, rengeteg irat. A sarokban egy kifeküdt kanapé, ahol az elmúlt 2 éjszakát töltötte. Mélabúsan felnézett az asztalán található fényképre, ami egy franciaországi nyaraláson készült. Idilli, mesébe illő, ízektől, illatoktól és harmóniáról szóló kép. Két tányér az asztalon, csodálatos, gőzölgő ízorgia, és egy fiú, aki mosolyog a kamerába. Bárcsak sose mentünk volna haza. A felesége sokszor mondta, hogy már rég nyugdíjba kellett volna mennie. Ilyenkor a válasza mindig ugyanaz volt: „Ez nem egy olyan üzlet, amiből csak úgy kiléphetsz. Ha én ott hagyom a céget, magára hagyom a többieket, mi lesz? Az én munkám, és tudásom az, ami idáig elhozott minket.”

Az viszont igaz, hogy 22 év, az 22 év. A ’90-es években, amikor még fiatal suhancként egyetemre járt, minden olyan könnyű volt. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide is eljutunk? Ki gondolta volna, hogy ilyen irányt vesznek az események? Ami most történik, arra semmilyen iskola nem készíthette fel.

A vezetőség, az az oka mindennek! Már vagy ezerszer elmondta az üléseken, ahova mellesleg nem túl gyakran hívták meg, hogy amit művelnek, az őrültség! Ebből semmi sem fog jól kisülni. Persze, sosem értékelték a véleményét. „Maga csak menjen vissza abba a pöcegödörbe dolgozni! Nem érti, Gaster? Maga egyszerűen nem képes átlátni a teljes képet. Mindig csak a kis mikroszintű problémáival foglalkozik! Tanulja már meg végre, hol a helye!”

Bezzeg, amikor pár éve elment szabadságra, akkor mindjárt fontos lett a munkája, és az elképzelhető minden módon próbálták újra munkába hívni. Akkor bezzeg jól jött Gaster, a pöcegödör vezetője! Gaster, a huszadrangú szerv a hierarchiában.

Kopogás zaja zavarja meg.

- Tessék!

Résnyire nyílik az ajtó, és egy dolgozó tűnik fel mögötte. Idegesnek tűnik.

- U-Uram…E-elnézést, hogy megzavarom –makogja – de azt hiszem épp most állt le a hármas kamra is. Ha nem kapunk sürgősen téli szalámit, a négyes is hamar le fog állni.

- Mennyi időnk van még?

- Egy, maximum két óra.

- Küldtek már figyelmeztetést a központba?

- Igen, azt a jelentést kaptuk, hogy már 15 percenként ismétlődnek a fájások.

- És? Történik valami? Mit mond a vezetőség?

A dolgozó arca elkomorult. Nem ő akarta közölni a rossz hírt, nem is kéne itt lennie. Ma szabadnapos. Nemsokára fel is fogja adni a munkát, lejárt az ideje. Azonban tegnap vesztett kártyán, ezért ma be kellett jönnie egy haverja helyett dolgozni. Soha többet szerencsejáték.

-U-u-uram…azt hiszem, semmi sem történik. Egyszerűen nem tudunk mit tenni. Külső, megváltoztathatatlan tényezők befolyásolják a munkát. A központ azt üzeni, indítsuk el az átállást.

Gaster elsápad, érzi, hogy kifut a vér minden tagjából, émelygés fogja el.

- Mióta dolgozik itt, fiam? – kérdi megfáradtan.

- Július óta, uram.

- Akkor magának fogalma sincs arról, mi az az átállás. Higgyen nekem, az nem egy olyan dolog, amit maga szívesen megélne. Én már többször is végigcsináltam. Igaz, a mostani tűnik az eddigi legsúlyosabbnak. Tudja, mi fog történni?

- Nem igazán, uram… én sosem voltam túl jó a biztonsági protokollok magolásában.

- Akkor felvázolom: pár órán belül, amikor már a négyes kamra is le fog állni, én meg fogok nyomni egy gombot. Ez a gomb le fogja állítani a rendszert, kiüríteni minden kamrát, előzetes vizsgálatok nélkül.

- Előzetes vizsgálatok nélkül?- sápad el a dolgozó – Uram, hiszen az életveszélyes! Ha nem vizsgáljuk át az anyagok tartalmát, és különítjük el, ami fontos, akkor az halálos kimenetelű is lehet a cégre.

- Úgy bizony, de ne aggódjon, én már 22 éve itt dolgozok, és mint minden más rosszat, ezt is túl fogjuk élni. Ha a központ hadakozik, majd kicsit megbuheráljuk a havi jelentést. Most menjen haza, és legyen a családjával. Töltsék együtt az utolsó órákat.

- És mi lesz Önnel, uram?

- Ugyan, ne aggódjon miattam. A kapitány az utolsó, aki elhagyja a süllyedő hajót. Most pedig menjen!

- Köszönöm, uram. – rebegi a kis sápadt dolgozó, halkan becsukja maga mögött az ajtót, és azonnal rohanni kezd hazafelé. Teljes kiürítés! Teljes leállás! Isten irgalmazzon nekünk.

Gaster közben kinéz az irodája ablakán. Az ég normális esetben puha rózsaszín árnyalata most vörösesre változott. Az emberek értetlenül állnak az elmúlt egy hét alatt felhalmozott anyagokkal szemben. Már a legelső pillanattól kezdve nem értették, mit is kellene csinálni. Ismeretlen hozzávalók, fűszerek. Gaster asztala dugig van jelentésekkel, a legtöbb mind ugyanazt írja le: amíg nem jövünk rá, mit is kellene tennünk ezekkel az anyagokkal, csak veszélyt jelentenek. Lenn, a dolgozói szinten káosz uralkodik. Mindenki meg van zavarodva, és fél. Ám nemsokára minden újra rendben lesz. Tiszta lappal kezdünk.

Azok a boldog évek, amikor mindig csurrant-cseppent némi pörkölt és halászlé, Pick szalámi, és Győri Keksz. Vajon sosem fog visszatérni már ez a boldog korszak? Oh, és a francia konyha. Meg kellett nyitni két új feldolgozóegységet, olyan vágyakat generált a vezetőség. Azok voltak a gyönyörű idők, a boldog békeévek. Rutinszerű működés, semmi kihívás.

 

Gaster nemsokára megnyomja azt a bizonyos gombot, és ezzel némi kellemetlenségeket fog okozni a leányzónak, akit olyan régóta szolgál. Nyugtatja a tudat, hogy ezzel csak jót tesz. Mielőtt azonban végleg teljesítené a vezetőség utasítását, megígéri magában, hogy mindent megtesz azért, hogy ez az első és az utolsó alkalom legyen. Erős lesz, és holnaptól megkettőzött erővel dolgoznak azon, hogy a feldolgozás visszaálljon a régi kerékvágásba. Aztán, amikor ez az év véget ér, végre beadja a derekát a feleségének, és nyugdíjba vonul. Botorság lenne most kilépni, hiszen ez az év csak ősz hajszálakat hozna bárkire, neki meg már úgyis van elég, mit számít az a pár száz új? Utána viszont, végleg befejezi. Ismerve a vezetőséget, nem ez az utolsó Gaster-próbáló út a leányzó életében. Neki pedig már elég volt. Így fog befejeződni 22 év. Sikerekben teljes 22 év. Talán még kap is egy képet az iroda falán.

Felpattintotta a gombot védő üvegburát, beírta a kódot és még egyszer bocsánatot kért a leányzótól. A kijelzőn megjelent egy számláló: „10 másodperc a teljes átállásig”

9…8… Gaster hátradőlt a székében, behunyta a szemét, és a Mama túrós palacsintájára gondolt.

3…2….1…

 

Ez volt az a pillanat, amikor ma reggel 7 órakor kiugrottam az ágyamból, berohantam a fürdőszobába, és végre megszabadultam mindentől, ami már egy napja gyötri a pocakom. Első kínai gyomorrontás és hasmenés kipipálva.

Péntek van. Ez a nyelvi szintfelmérő napja. A teszt délután egykor kezdődik. Az előző napot laza tanulással töltöttük (értsd: többet néztük a telefonunkat, mint a könyvünket), de a mai délelőtt igazán belehúzunk. Tartott is a lelkesedés vagy két órán át. Joe, a kollégium vezetője meg is lepődött, mikor leellenőrzött minket ma reggel: „Ti tanulni? Mekkora csoda lenni!”. Ő nem tudta, hogy csak a könyvek vannak kinyitva, amúgy csak filmet nézünk. Hagytuk, hadd vigye a hírt szerte Kínában, minden apró faluba és rizsföldre, de legalább a tanári szobáig, hogy az európai diákok mennyit tanulnak.

Fél egykor felkerekedtünk. Az aulában már ott lengett a faliújságon a terembeosztás. Én voltam a 11. diák a sorban, a 103-as teremben. Velem volt még Hugo, az ausztrál fiú, Roland szobatársa, aki sajnos klasszisokkal jobban beszél nálam kínaiul. A maradék nevet ki sem tudtam mondani. Nyugtatott a tudat, hogy ők sem tudják az enyémet.

Bementem hát a terembe, amiben egy kis Iphone-os ázsiai lány ült csak akkor még. Helyet foglaltam szolidan középen, miután mérlegeltem, hogy a sok stréber perfekt kínais úgyis előre ül, a telefonról puskázók meg hátra; tehát én középen leszek, mert puskázni akarnék, de nem tudok, stréber meg lennék, de ahhoz az ELTE kínai szakáról kellett volna idejönnöm, nem a Ménesi úti közigazgatászoktól.

Elővettem aranyos kis 50 forintos tollaim, Hugo is megérkezett, leült mellém, és vártam. Pár percen belül megjött egy újabb ázsiai kislány, majd még egy, majd még megy, majd még egy, és lassan ott ültem Miss Európaként a terem közepén, és kezdtem lesokkolni. Ezekkel fogok együtt tanulni? Akik evőpálcikával születtek, és már a pelenkájukra is hanzivel volt ráírva, hogy veszélyes hulladék??

Rápislantottam Hugora, töppedt turcsi orrára, vörös hajára, és 189 cm-re, és vártam, hogy levágja, itt bizony már most vesztettünk. Ő viszont inkább azzal a kis kb. 65 éves koreai bácsival volt elfoglalva, aki a körmét rágva magolta a szavakat még az utolsó pillanatban is. Őt, jelentem, még mindig nem tudtuk feldolgozni.

Pontosan 1 órakor becsusszant az ajtón egy pöttöm, bajszos kínai néni, önelégült mosollyal az arcán, amit én csak azzal tudtam megmagyarázni, hogy most irtott ki két esőerdőt, hogy kinyomtassa azt az 1500 oldalt, amit épp ráejtett az asztalra, és ez a tény őt nagy boldogsággal tölti el.

Felírt 4 karaktert a táblára, amiket mind értettem, nevezetesen: a vizsga 2:05-ig tart. Kezdtem megnyugodni. Hát, megy ez nekem! A vizsga első fél másodpercét felfogtam. Névsorolvasás, természetesen kínai névvel. Nagyon koncentráltam, nehogy elvétsem a sajátom. Gáz lett volna mindjárt úgy indítani a karrierem, hogy még a nevem sem tudom. A vizsgázók fele nem jött el, amiből arra következtettem, hogy ők egy kukkot sem beszélnek kínaiul. Megint egy fokkal jobban éreztem magam: én itt vagyok, én vizsgázok, én megcsinálom. Mondtam is magamnak: „Hajrá Betti, nem lehet ez olyan nehéz, csak nyomassad! Sima liba lesz! A Nagy Falon is átjutottak az őseid, neked meg csak egy kis nyelvi tesztet kell megugranod”.

A néni fénysebességgel kiosztotta az A/3-ös lapon két oldalas tesztet. (Miért A/3?!) Felpingáltam magabiztosan a nevem, mire egy kéz a magasba lendült. A kislány elhadar egy kérdést, amiből kb. annyit értettem meg, hogy kínaiul van. Az osztály 2/3-a kórusban rávág valami választ, beszélgetnek, én és az ausztrál srác pedig épp lefagy. Ezek mind folyékonyan nyomják a kínait?

A hangok elhalkulnak, és tollsercegés veszi át a zaj helyét. Ránézek az első feladatra: írja le hanzivel az alábbi szavakat. 10 szó, 8-at simán tudtam. El is kezdtem laza testtartást felvenni, hanyag elegancia és az abszolút dominancia erejével hátradobtam a hajam, és ellenőriztem, hogy a csírák írnak-e még. Nem írtak. MIVEL MIND LELÉPTEK!

A vizsga 10 perce tartott, és ők már beadták. Szerintem mire én a második feladatot elkezdtem nyűni, ők a menzán már be is pálcikázták a húst a levesükből.

Jól van, semmi pánik. A szókincs teszt megvolt, jöjjön a nyelvtan. Az mindig is az erősséged volt. Értettem is a feladatot, nosza hát. Szeretem, amikor megadják, milyen szavakat használhatunk. Átlagban mindig van egy vagy kettő amit nem értesz, de hát mi sem egyszerűbb? Az a mondat amit el sem tudsz helyezni a tér-idő kontinuumban a feladatban, azt a nyelvtani partikulát kapja, amit nem értesz és ismersz! Ez így van megcsinálva, kérem szépen. Ha több mondatot nem értesz, mindegyik kap egyet.

Lassan véget is ér a második oldal. Mellettem egy kislány is befejezi, a tanár odamegy hozzá, és ekkor jön az a rész, amire nem voltál felkészülve: a tanár szóbeliztet is! Hónapok óta kínai szó nem hagyta el a szád azon kívül, hogy „ezt kérem”, vagy „mennyibe kerül”… és most nekem vizsgázni kéne? Teremtőm, most legyél velem, a nehéz időkben. Nehogy elrontsak valami hangsúlyt, és elküldjem véletlenül valami koncentrációs táborba a tanárnő bácsikáját. Isten áldd meg a magyart!

A papírlapom második fele a tipp-mix szabályai szerint lett kitöltve. Kb. annyit értek a húrelmélethez is, mint ezekhez a feladatokhoz. A „Alkosson mondatokat az alábbi szavak felhasználásával” feladatot mindig szerettem, mert teret kap az abszurditás, de ahhoz kell ismerni a szavakat, amiket felhasználhatsz. Kezdtem már Kiss Ádámra és a krumplipaprikás receptjére gondolni.

Gyorsan befejezem (elfelejtettem, mi Magyarország kínai karakterekkel!!, szégyen a családfámra!), és próbáltam meglógni a néni elől, de sajnos a bajszocskája érzékelőkkel van ellátva, és azonnal kiszimatolta távozási szándékom, és feltartóztatott. Üljön le, intett felém, mindjárt jövök. Na, én is ettől tartottam. Nem lehetne, hogy Ön jövök, én meg megyek? Több évi terápiát tudnánk mind ketten megspórolni! Kérem, mérlegelje, hogy nekem otthon van TB-m, de magának ez több ezer yuanba fájna.

Minden pénzt megértem neki. Elvette a papírom, elolvasta az első pár feladatot, és közben egyetértően hümmögött. Ez az, néni, csak ne fordítsd meg a lapot. Sajnos megtette. Innentől a hümmögése átment hegyi trollba, ugyanolyan értetlen arcot vágott, mint én negyed órával ezelőtt, mikor próbáltam elolvasni a feladatot.

Hogy mentsem, ami menthető, kinyögtem egy mondatot, ami be volt idegződve a fejembe: „Én beszélni csak icipicit kínai”. Erre felnevetett, és kedvesen ennyit mondott: „Azért jött ide, hogy ezen változtassunk, nem?” Feltett néhány kérdést, hogy mennyi kínai órám volt egy héten, mióta tanulok, sokan tanulnak e kínait otthon, kínai kínai tanárom volt-e, stb. Félig angolul, félig valami kínaihoz hasonló nyelven válaszoltam, majd ránézett a csoportbeosztásra, és nagyon elgondolkodott. Túl hosszan is. Egy kolleganője közben bejött, és megkérdezte, honnan jöttem. Magyar föld az én hazám. Erre kivirult: „A magyar diákok mindig olyan okosak!” Majd megbökdöste a bajszos néni hátát. Én is felvettem egy olyan arcot, hogy hát na látja! Okos vagyok! Naaaagyon okos. Amit a papíron lát, csak megtévesztés. Egyszerű félrevezetés, hogy nehogy felfedjen tehetségem, hogy ne alázzam le társaimat. Hallgasson a kedves hozzáértő kolléganőjére! Ne hozzunk elhamarkodott döntést!

Bajszos bólogat, és elhadar egy Tolsztoj monológot kínaiul. A válaszom sűrű pislogás. A néni is megadja magát, és óvodás kínaival elmagyarázza: „A kisasszony túl magas szinten van a kezdő csoporthoz, de kicsit alacsonyan a haladóhoz. Mit szeretne?” Rábökök a lapján a haladó csoportra. Nagyot bólint, és beírja a nevem szégyenteljesen 2 rubrikával a stréberek neve alá. Felállok, és vert sereg módjára kimegyek.

Később kiderült, hogy a kínai szakos hallgatók a 3-as csoportban vannak, tehát én a kettesemmel elég jól érezhetem magam. Sőt mi több, ha nem tetszik a csoport, egy héten belül következmények nélkül válthatok.

Egy biztos: ha bele is döglök, nem csak hogy benn maradok, de még feljebb is fogok lépni a félév végéig. Isten engem úgy segéljen!