Ma sikerült kinyögnöm a címemet: Ajánlatos az elsőt kinyomtatni és csomagra/levélre, stb. ragasztani. 

Boncz Bettina (白雨婷)

海蓝宾馆

房间 307 号

大连市  

沙河口区

黑石礁浪花街 2 号

中国 / P.R. CHINA 116023

Boncz Bettina (白雨婷)

Hailan Binguan #1

Room 307

Dalian

Shahekou district

No. 2. Heishijiao Langhua Street

中国 / P.R. CHINA 116023

A tegnapi napon megérkezett egy fiú, aki földrajzilag eddig a legközelebb áll hozzám: horvát. Zágrábból jött, 3 évig fog itt tanulni. Nagyon megörült, hogy találkozott egy „szomszéddal”, és mindjárt meg is hívtam, hogy jöjjön el velünk vacsorázni, közben elmesélem neki, amit eddig tudok az itteni életről. Az első kérdése nem lepett meg: hol van a tenger, és vannak-e sziklák? El kellett keserítenem. A tenger kavicsos/ homokos, szerintem élővilágra ne is számítson, de ma este elmegyünk oda, tehát fogja a kis fecskéjét, és jöjjön velünk. Benne is lett volna, de mire megvacsoráztunk, és átesett az első kulturális sokkon, addigra már a jetlag is kiütött rajta, tehát inkább elment aludni. Az arcán ugyanazt a félelemmel vegyes döbbenetet láttam, ami az enyémen is lehetett a megérkezésem első óráiban. Megnyugtattam, hogy pár nap, és elkezd összeszűkülni a szeme, fekete hajat növeszt, és nagyokat fog köpködni az utcán.

A mi kis csapatunk viszont (Caline, Roland és én) elindult a partra. Egy kis koszos vegyesboltban (egész jól hozzászoksz már a kissé ragadós padlóhoz és a poros polcokhoz) vettünk némi kekszet és üdítőt. Caline nem iszik alkoholt, egy üveg Sprite-ot vett, Roland még kísérletezik a kínai sörökkel, én pedig valamilyen citromos italt választottam. Az otthoni márkák közül a Coca Cola (可口可乐), a Sprite (雪碧), a Cappy (még nem jegyeztem meg, milyen néven fut) található meg, de drágák a hagyományos ázsiai márkákhoz képest.

Gyalog mentünk el a partig, megküzdve a kínai forgalommal, és negyed órán belül már éreztük a sós víz illatát.

Azon az éjszakán végre megéltünk valamit, mi ott hárman a tengerparton, amit mindenkinek meg kell élnie az életben. Nehezen tudtuk szavakba önteni, de talán az összetartozás, az élet szeretete lenne a megfelelő kifejezések a leírásához.

A tengerpartra egy parkosított sétány vezet le, ami két nagyobb térbe torkollik, majd a kavicsos tengerpart. A strand nem egyenes, hanem apró görbületek, és öblök övezik. Az egészen végignyúl egy híd, amely este gyönyörű megvilágítást kap. A lemenő nap még melengető sugarai mellett emberek százai játszanak, pihennek, beszélgetnek, és táncolnak. Igen, táncolnak. Minden este, amikor már az ember fáradt, háta meggörbül a munkában, és semmi kedve sincs az időt picinyke lakása falai közt tölteni, kimegy a partra, és táncol. Nem csak fiatalok. Gyermekek a szüleikkel, vagy anélkül, idősek párban, vagy egyedül. Picinyke, összeaszott nénike, közelebb a halálhoz, mint a születéshez felveszi ragyogó táncos ruháját, csillogó harisnyát ölt, és a halvány fények alatt olyan kecsességgel lejti a latin táncokat, mintha nem is élne már legalább 80 éve ezen a Földön. A táncuk nem túlfűtött, van benne valami kínai merevség és tisztelet, de melegség is. Sokuknak kész koreográfiájuk van. 

A tér elég nagy ahhoz, hogy minden stílusú táncot befogadjon. Fiatalok breakelnek,mellettük Zumba szerű ugrabugra, társastánc, és ami még elfér.

Egyszerűen az ember nem tud úgy elmenni az esemény mellett, hogy ne legyen elvarázsolva. Ezek az emberek, még ha otthon rengeteg probléma is várja őket, este itt vannak a barátaikkal, elmerülnek a zenében, és élnek. Nem úgy, ahogy mi. Hozzájuk képest, mi inkább túlélünk. Ők igazán addig élnek, amíg meg nem halnak.

Úgy éreztük, mintha már évek óta állnánk ott, és figyelnénk őket. Az emberek itt, most végre először nem kívülállókként néztek ránk. Mosolyogtak és integettek. Olyan nyugalom élt ott a kavargó, táncoló tömeg szívében, amit nekünk is meg kéne tanulnunk.

A hazafelé úton elég csendes volt kicsi csapatunk. A hollandok később elmondták, hogy az ő igen liberális és individualista társadalmukban, az emberek sosem tesznek ilyet. Nem tudnak közösségként viselkedni, ők nekik nem is tanította meg senki. Roland 9 napja van itt, de már ki akar költözni. Én azért nem tervezek (még) ilyesmit, de azt nekem is be kellett vallanom, hogy amit aznap este ott láttunk, leírhatatlan volt, és semmilyen kép nem tudja visszaadni. Embereknek éreztük magunkat, talán életünkben először.

MINDENKIHEZ!

A Holland-Magyar Egyesült Hadseregek ma sikeresen bevették Kosz- és Baktériumföld fővárosát, a Hailanbinguan kollégium 307-es szobáját! Bevonulásukat jajveszékelés, siránkozás kísérte, és hullaszag követte. Az első önjelölt és demokratikusan önválasztott kormány a napokban fel is állt, hogy megteremtse a békét, a harmóniát, a yinyangot és az el nem fogyó wc papír tekercs új korát.

Annak érdekében, hogy gyalázatos múltbéli vezetőink ne jöhessenek soha vissza, megdupláztuk a Nemzeti Forradalmi Domestos Rendőrség erőit, és kijárási tilalmat rendeltünk el minden nap 0-24 között. A fennmaradó időben ételjegyre lehet ciánkapszulát kapni a kijelölt osztóhelyeken minden kosz-, és baktériumállampolgárnak ingyen és térítésmentesen, ami az áfát nem tartalmazza (25%).

Azok a bútorok, amelyek lázadó koszt mernek bújtatni, azonnal tisztogatás áldozatai lesznek.

Halál a béke ellenségeire! Éljen az új haza! Éljen a tisztaság! Éljen az új kormány!

Első hét Kínában. Reggel a kínai himnusz dallamaira ébredtünk. A jelek szerint ez a szokás a kínai általános iskolákban. Erről a témáról beszélgettünk is Caline-nal, és kiderült, hogy ők el sem tudják énekelni a holland himnuszt. Egyszerűen nem divatos náluk nemzetieskedni. Azt sem tudja pontosan, hány régióból áll az ország, de ezzel nincs egyedül, és összességében nem is érzi olyan szégyenteljesnek.

A szünetben a gyerekeknek szól a modern pop zene, arra futosgálnak, játszanak az udvaron. Nagyon aranyosak a kis rózsaszín és kék egyenruhájukban. Ez a kis zene a szünetben igazán szívmelengető. Talán érdemes lenne átvenni ezt a szokást otthon is.

10 óra körül megreggeliztünk a menzán és elhatároztuk, hogy a mai napon otthont varázsolunk a most még rideg kollégiumi szobából. Ki kell takarítanunk, szereznünk kell egy ruhaszárító állványt, mosnunk kell, és működésre bírni a hűtőnket, ami jelenleg egy pöcegödörhöz hasonlít a legjobban.

Műveleti idő szerint ezerkétszáz órakor megkezdtük a támadást. Baktériumölő, mosószer, forró víz, és citromszeleteket hagytunk mindenütt (Caline szerint eltünteti a rossz szagokat) magunk után. Az én nemes feladatom volt a latrina. Kellemes volt kitakarítani, látni mi szorult a kagyló mögé, alá, fölé és mellé. A mosdó letisztítása után ébenfekete lett a rongy. Komolyan, én eddig is itt éltem?

Ezután beszélgettünk arról, vajon mi vagyunk-e finnyásak a koszra, vagy itt tényleg dzsuva van? Látván a kínai embereket, hogy milyen helyen laknak, látván az udvarukat, úgy gondoljuk, igen, finnyásak vagyunk. Valljuk be, az európai ember rá van szokva a HACCP-re, a nyolcfázisos kézmosásra, a tízszer ellenőrzött, rozsdamentes acél tartályokból kifolyó tejre. Nyilvános wc-ben érzékelős az öblítés, a csap, a szappanadagoló. Nem fogunk meg semmit, a táskánkban kézfertőtlenítő és nedves törlőkendő van. Mindenki magára ismert? Pedig az ősember is túlélte valahogy a koszban és mocsokban.

A kínaiak – félreértés ne essék-, nem ősemberek, csak más az elképzelésük a higiéniáról. Itt próbálnánk csak bevezetni, hogy 5 métert sétálunk minden közösségi tértől, és csak aztán gyújtunk rá. Rolandnak új szobatársa van, egy üzbég fiú, minden probléma nélkül cigizik az ágyában felkelés után. Tegnap a villamoson olyan test-test kontaktust éltünk meg, hogy ha csak egy milliméterrel közelebb kerülünk egymáshoz, már írhatjuk is alá a házassági esküt. A kínaiakat ez nem zavarja. Sokan vagyunk kis helyen, megszoksz vagy megszöksz.

Összességében talán kicsit mi is visszavehetnénk a túlzott szabályozásból, és azért abba sem fog senki belehalni, ha menzai maradékból felnevelt disznó húsát eszi meg otthon, ami, mint közismert, ma tilos.

Délután újra bebizonyosodott, hogy a kínaiak milyen segítőkészek. Be kell fizetnem némi pénzt, összesen olyan 30 000 forint összegben, de senki sem sürget. Tudják, hogy diák vagyok, hogy nincs keresetem, hogy a szüleim messze laknak innen. Akkor fizet az ember, amikor pénze van. Az egyetem nem ettől fog csődbe menni. A haladék viszont nem azt jelenti, hogy felmentést kapok a fizetés alól. Erre persze senki sem gondolt egy percig sem.

Találós kérdés: kik a második legsegítőkészebb nép itt a kínaiak után? A válasz: az arabok Pakisztánból. Ma két új fiúval beszélgettem. Beszélnek angolul, kínaiul, precízen. Mindenben segítenek. Én persze a várakozás percei alatt inkább a vallásukról beszélgettem velük. Pénteken együtt mennek a tanáraikkal a mecsetbe. Itt is betartják az előírásokat. Amit hiányolnak, az a kenyerük, és a bárányhús. Megvető véleményük van a nyugati médiáról: minden apró terrorcselekmény után általánosítanak. „Egy ember cselekedetei nem határozhatják meg egy népről, vallásról alkotott képet. A nyugati is öl, és háborúzik, mégsem gyűlölik őket.”

Egy nyugati nem látja, hogy ők nem veszélyesek, csak egyszerűen mások. Tradicionális kultúrájuk nekünk idejétmúltnak, nekik pedig egy megőrizendő értéknek tűnik. Nem azért jöttek ide, hogy öljenek (azt mondták, a Korán semmi ilyet nem mond, ez félreértelmezés), nem is hittérítők, de ha szeretnék, elmehetek velük imádkozni. Fiatalok, de otthon már családjuk van, és azért vannak itt, hogy nekik egy szebb jövőt biztosítsanak.

A beszélgetés végén megállapítottuk közösen, hogy ezért jó, hogy mi most itt vagyunk. Könnyen lehet elítélni embereket a tévéhíradó alapján, de itt egy osztályteremben ültök mind: arab, európai, amerikai, ázsiai, afrikai, még talán marslakó is, és közös célért küzdötök. Ez tanít toleranciára.

Boldog pillanatokat éltem meg ma a boltban: vettem friss és meleg baguettet. Bizony! Az íze is majdnem eredeti. Újabb tejteszt következik, és ha nem hazudnak a lányok, vajat is tudok szerezni. Aki tud, küldjön egy szál téli szalámit! A legjobb: van Kinder csoki!!!

Rolandról kiderült, hogy nagy zenerajongó (értsd: klasszikus) és három hangszeren játszik. Szülei elismert zenészek, az apukája például csembaló művész.

Zárásként egy köszönetnyilvánítás: Dear Guigui! I am so so so proud of you. You are a man, that every single woman on Earth should have as a boyfriend. I can never pay you back all the support I got from you in the last one year. You made me brave to come here, because you had known from the beginning, that this is my place. You are not keeping me in a jail, you are not jealous all the time, you let me live my dreams, and be myself. Meanwhile you are working so hard on your internship to join me here. You surprise me every single day with your creativity, and confidence, with the way you fight for this job. Thank you for everything! See you soon!

A mai napon megkóstoltuk a hagyományos kínai reggelit. A hozzáállás az volt, hogy ha ingyen van, mi mindent megeszünk. A 12 főből 3-an voltunk hajlandóak ezekért a kulináris élvezetekért felkelni. Leballagtunk, fogtunk olyan főtt kaját és kenyeret, aminek meg tudtuk nevezni legalább egy összetevőjét, és leültünk. Akkor összefoglalnám: száraz hófehér cipó, csípős beazonosíthatatlan keményzöldség, ízetlen leves szarrá főtt rizzsel. Két falat után elkezdtünk vajról és baguette-ről álmodozni, amitől honvágyunk lett. Roland, az egyetlen fiú sírva szedet még kétszer, remegő evőpálcikákkal tömte le a falatokat a torkán, azzal a felkiáltással, hogy „de hát ingyen van!!” Estére már azon a véleményen volt, hogy „még ha ingyen van, se…”

A délelőttöt azzal töltöttük, hogy laptopot kerestünk az egyik lánynak. Szegényke, a poggyászában hozta a laptopot, és a reptéri rakodómunkások összetörték. Egy eladó fiú azt mondta, ismer itt valakit, aki „ 他的英语很好” azaz nagyon jól nyomja az angolt, és elvisz hozzá megbeszélni a részleteket. Röpke 10 millió kilométert gyalogoltunk (nem hazudok, a pláza egy boltból állt, ahol minden volt, amit el tudsz képzelni, főleg elektronika, és akár egy kifutópálya, olyan volt az alakja…félelmetes). Az út végén volt egy csávó, aki éppen hogy törte az angolt (nagyon jól nyomja, mi?) és megegyeztünk abban, hogy megpróbálja előbb a régit megjavítani, és aztán ha nem megy, vagy túl drága, lehet újat venni.

Ez is letudva, megyünk várost nézni. Szemközt van egy pláza, tele olyan márkákkal, amiket mi hordunk, használunk és szeretünk Európában. Annyira örültem! Van H&M, C&A, nem kell giccses kínai ruhákat vennem!!

A gyomrunk viszont korgott, ezért felmentünk a negyedik emeletre ebédelni. Minden tele volt levesezővel. Mit kell tudni a kínai levesekről? Röviden: szarok. Hosszan: ehetetlenül szarok. Mit volt mit tenni, itt kellett enni, rendeltem hát egy levest, aminek a tetején spagetti szósz volt. Tudom, tudom…az nem spagetti, sőt nincs is benne semmi, amit mi otthon ne dobnánk azonnal a kukába, de legalább a szemem megkívánta, ha már a gyomrom nem :D Mi volt a végeredmény? Néni bedob némi cuccot egy tálba, felmelegíti, hozzáönt forró vizet. Ezután beadja egy kis ablakon, ahol pár perc múlva megjelenik valami, aminek köze sincs az előbbi műveletekhez, színekhez, alakokhoz. Ez kérem a kínai varázslat! Leülés után megtanulmányoztam mentálhigiéniai szempontból, kalkuláltam a lehetséges következményekkel (hirtelen halál vagy lassú), majd belefogtam.

Volt benne reszelt uborka és répa, hideg spagetti tészta és a szósz, ami valami borzadály volt. Ha ki tudtad enni a szósz alól a kaját, egész ehető volt, de a rohadt szósz mindig utad talált a pálcikádra.

Következő lépés: a TENGER! Olyan szép! Van itt két hatalmas akvárium is, olyasmi, mint amit La Rochelle-ben láttunk. Egy gyönyörű téren keresztül lehet kijutni, majd egy városalapítási emlékmű következik, ami egy kiterjesztett szárnyú madarat szimbolizál, és 100 dalian-i lábnyom van rajta: gyereké, felnőtté, nő, férfi, még arany lótusz lábak is. (1900-as évek elején végződött ezen brutális szépészeti beavatkozás korszaka, amikor is a kislányok lábfejét összetörték és elkötötték, hogy picike maradjon, ami divatos volt, de egy életen át tartó szenvedést jelentett)

Utána jön a part: van egy kicsi vidámpark ott, rengeted árussal, és járókelővel. Kicsit később jön a strand rész (igen, láttam facekinis kínait!!), ami elég hosszan elnyúlik, és gyönyörű aranyló homokos. Némi séta után (20 perc) már vissza is érünk a kollégium utcájába.

A napnak viszont még nincs vége: kaptunk egy lehetőséget. Egy bár hetente egyszer kínait oktat külföldieknek, és hetente egyszer angolt kínaiaknak. Mindkettőre lehet menni, egyszer tanítani, egyszer tanulni. Most éppen mi tanultunk. Felültünk a villamosra, majd át a metróra. Két (inkább másfél, mert még nincs kész) metrója van Daliannek, nagyon kultúrált, 2 yuan a jegy, és felszállás előtt átvilágítanak. A táskámban volt egy üveg víz, ezért azt nyilvánosan meg kellett kóstolnom, hogy tovább tudjak menni. Megérkezés után mondtam a csapatnak, hogy ki kell vennem pénzt holnapra.

Kínában a bank mellett van „Self-service banking”, azaz önkiszolgáló bank, ahol 4-5 vagy még több ATM van beállítva. Sok helyen ajtó zárul rád, átlátszatlan üvegbúra választ el, elég biztonságos. Gyorsan bementem, megkerestem az elsőt, bevette a kártyám, és vártam. 15 percet, és semmi sem történt. Kezdett szívrohamom lenni. Ez a szar benyelte a kártyám?? Szóltam kint a hollandoknak, akik ugyanarra a megállapításra jutottak, mint én, ez a szar benyelte a kártyám. Az egyik lány már tárcsázta is mögöttem a segélyhívót, kiabált egy kicsit, hogy neki angolul beszélő ember kell, és 2 perc múlva már egy csávónak meséltem arról, hogy Magyarországon hogy is néz ki egy bankkártya (képzeld,UGYANÚGY!). Elég nehéz volt a beszélgetés lefolytatása, mert az a szerencsétlen gép unalmában 5 percenként elkezdett zenélni és beszélgetni kínaiul (pedig megfenyegettem, hogy kalapáccsal verem szét, ha nem hagyja abba, de nem beszélt magyarul). Mikor már egy ideje civódunk, egy néni jelenik meg, és látván minket gyönyörű angollal megkérdezi, mi a baj. Elmondjuk neki. Átveszi a telefont tőlem, beszélget, majd így szól: „Kisasszony, ez nem bankautomata, amibe berakta a kártyáját, hanem valami más gép (nem értettem mi) és ezért nem adja ki a kártyáját.” A telefonban közben azt mondja a bácsi, tiltsam le a kártyát, ha akarom, és egyébként ő már nem tud mit segíteni. Pulzus az egekbe, szívroham és agyvérzés egy másodperc alatt, nem tudom, hogy éltem túl.

A néni viszont megfogja a vállam, és ezt mondja: „Ne aggódjon egy percet sem, adja meg a telefonszámát, én elrohanok és 10 perc múlva visszakapja a kártyáját, ugyanis kiderült, hogy az én cégem automatája ez.” MICSODA??? Komoly?? Azt hittem megölelem és csókolom azonnal. A néni elviharzik, és valóban pár perc múlva egy kis sápadtarcú felnyitja az automatát, és a kezemben a kártya. Megköszönök tízszer mindent, a földig lehajolok százszor, minden kínai jókívánságom elmondom, ami a tarsolyomban van.

Ezután félve, de bemegyek az igazi bankautomatához, ami viszont nem ad pénzt, mert érvénytelen a terminál valamije. Na, mondom, ez a végszó, mára bezár a pénzügyi bazár, Betti balra el, rohadjon meg a bankrendszer, és halál a kommunizmus ellenségeire.

Megpuszilom a kártyám, és nem sokkal később már egy végletekig aranyos csoporttal ülünk (micsoda szerencse megint, mindannyian az én egyetememen fognak idén tanulni, európaiak, és nagyon kedvesek) egy pubban, és négy karakteres szólás-mondásokat tanulunk. Óra után WeChat ID csere, chat csoportot alkotunk, majd hazatérés előtt vacsorázunk, és igazán felszabadultan megyünk haza, várva a következő heti órát. Itthon pedig egy újabb meglepetés vár: gőzgombóc húsos táska (amit tegnap ettünk) tanfolyam indul a suliban, ahova már be is iratkoztam.

Érdekesség még, hogy ma beszélgettem egy pakisztáni fiúval, aki most jött ide PHD hallgatónak (doktori iskola) és itt lesz 3 évig minimum. Otthon van felesége és egy pici lánya (akinek a neve azt jelenti, „a nagy tanító”), minden nap 5-ször imádkozik, a már itt lakó muszlimok betájolták neki Mekkát (neki éppen Najid), és mikor megkérdeztem, hiányzik-e a mecset, azt mondta, hogy a mecset a lelkedben van, azt magaddal viszed mindenhova. Bíztatott, hogy olvassak Koránt, még akkor is, ha keresztény vagyok, és azt is elmondta, mennyire megveti a radikálisokat („ők nem muszlimok”), és hogy kényelmetlenek a nyugati ruhák, de a kollégiumban a tradicionális ruháját viseli.

Majdnem egy hete vagyok Kínában, és végre beindultak az események. Teljesen befogadtak a holland csoportba, persze sokat segít, hogy a szobatársam egyfajta „menedzserük”, hiszen ő szervezte le a kínai útjukat. Ma az egész napot velük töltöttem, sokat mászkáltunk.

A mostani bejegyzés célja, hogy megmutassam, milyen a campus és hogy miket láttam útközben.

A másik nagy hír, hogy vettem egy kínai telefont. Rá voltam kényszerülve, mert az én kis kedves Nokiám nem kártya független, ezért a telefon egyszerűen szívrohamot kapott agyvérzéssel, amikor másik sim kártya került bele. Mit volt mit tenni, vettem egy újat.

A belvárosig 20 percet kell villamosozni (egy út 50 forint = 1 yuan). Felszálláskor egy ellenőr figyeli, hogy bedobod-e az egy yuant a dobozva, vagy sem, és közben „kedvesen” noszogat, hogy szedd a lábad, mert minden másodperc, amit várakozással töltünk egy megállóban, egy tündérke életébe kerül valahol a Jangce folyó partján.

A leszállás nem egy kiépített megállóra történik, hanem azonnal az úttestre. Már bemutattam a kínai közlekedési szokásokat, tehát könnyű belátni, hogy ez bizony életveszélyes. Az utcán viszont, bárhová néztél, elektronikai boltok kacsintottak vissza rád, ami bőséges választékot sugallt. Eddigi megfigyeléseim szerint, a kínaiak többsége – persze, aki megengedheti magának – Iphone-nal járkál. De ami a legfontosabb, mindegy milyen márkájú a shouji-d (mobilod), legyen féltégla méretű.(Guigui szerint ezzel bizonyos testrészeik méretbeli kicsinységét próbálják kompenzálni, ennek valóságalapjáról nem tudok megbízható információval szolgálni).

Én magam egy szolid kis Lenovo márkájú telefont vettem (azaz shouji-t 手机), ami belefér a zsebembe, és 500 yuannal megúsztam (25 ezer fúlin kb.). Amúgy még Oppo, Huawei, és egyéb kínai márkák dögivel kaphatók és nem is olyan drágák. Az új sim kártyám a China Mobile-nál vettem meg, 100 yuan egyszeri díjért (5000 forint) és további 38 yuan havonta (kb. 2000), amiért nagyon olcsó percdíjat, és 750 Mb adatforgalmat kapok ingyen. Az otthoni tarifákhoz képest ez kincsesbánya.

Az egyetlen probléma, hogy az új mobilom hiába van angol nyelvűre állítva, így is félig kínaiul beszél velem. Úgy érzem a barátságunk csak hosszú idő alatt fog kiépülni, meg kell ismernünk egymás szokásait és találnunk kell egy közös nyelvet. Egyelőre ő tartja magát ahhoz, hogy én tanuljam meg őt kezelni, ne ő engem. Majd meglátjuk…

Bevásároltunk a szobatársammal pár fontos dolgot, mint vécékefe és rongyok, mosószer, mindezt a Carrefour-ban, majd némi pihenés után a kollégium melletti dombot másztuk meg a csapat többi részével. A zöldes, erdős részen keresztül kismillió lépcső vezet fel a tetőre, ahol egy adótorony van, és kis beton platz kialakítva. A kilátás gyönyörű, messzire el lehet látni. A napot megkoronázandó, hagyományos kínai húsos táskát (jiaozi) ettünk egy étteremben.

Képeket most is feltöltök, ahogy illik, lehet nézegetni. Az első képek között lesz egy kínai lány „Szeretlek” feliratú kártyával. Épp egy barát esküvőjére készülnek dekorációval, és a nemzetközi intézmény előtt kérték meg az embereket, hogy írják le az anyanyelvükön, hogy 我爱你, azaz szeretlek, majd mondják is fel egy rövid videóban. Nagyon kreatív kezdeményezés J

Végül, ma megtudtam, hogy nagy valószínűséggel az egyetlen magyar leszek ebben a szemeszterben, hogy a kínai csípős szósz kétszer csíp, és hogy a kínai reggelit szavakkal nem lehet leírni, olyan mélységesen, visszataszítóan rossz.

Kedveskéim, 4. napja vagyok Kínában. Először is: MEGJÖTT A SZOBATÁRSAM!! Aranyos és kedves, holland, gyönyörűen beszél angolul, és a holland lányok a barátai, akik azonnal bevettek a bandába. Ma már nem mentem el velük, mert 6 óra van, és már sokat gyalogoltam. Mindamellett enni mennek, ami rám nem vonatkozik, mert nem vacsorázom. De holnap fél 11-kor találkozunk.

Annyira jó, hogy nem vagyok már egyedül. A szobatársam mondta, hogy még ma el kell mennie egy barátjához, aki egy ágyas szobában lakik, és nagyon nagy honvágya van, sokat sír, egyedül érzi magát. Mondtam is neki, hogy nem kell bemutatni az érzést. Meg tudtam volna ölelni örömömben ezt az ismeretlen lányt, aki most jött ide, könnyes szemekkel, siratva a barátját, akit most hagyott el fél évre, és akit nagyon szeret, hiányolja az apukáját (anyuval nem jó a kapcsolata), és még kicsit meg van illetődve.

Térjünk a tárgyra. Ébredés, öltözés. Fehérneműben elmegyek a tükör előtt, és döbbenet…a kínai diéta modell alkatot csinált belőlem. A zsírpárnáim ellaposodtak, jól nézek ki. Képet is csináltam magamról, de csak az ebben érdekeltek kapták meg: azaz csak Guigui J

Elindultam szokásos felfedezőtúrámra ebéd előtt. Először jól ismert ponttól megyek jobbra-balra, ameddig bírok, aztán vissza és elmegyek egy másik ponthoz. Első sétám alatt rengeteg étterem mellett mentem el. Koszosabbnál koszosabbak, de a tányér tiszta, a kaja ínycsiklandó. Nagyon meleg van, de nem adom fel, megyek ameddig tudok, még végül már a négysávos oldalán sétálok egy kijelölt helyen, ahol folyamatosan rám dudálnak. Nem akartam kockáztatni az életem, ezért visszafordultam. A városrész másik végén bementem egy étteremsorra, és megnéztem a választékot. Itt minden tiszta volt, de a kajákat nem ismertem fel. A gyomrom korgott, ezért a biztonságos megoldást választottam: Burger King (ezt a beszariságot nem engedem meg magamnak sokáig, mert különben hamburgeren fogok élni egy évig).

Körülbelül tíz perce ültem a Burger Kingben (ahol hiába volt minden kiírva angolul, nem értették mit akarok) toltam be az arcba a sült krumplit, és gondolkodtam az élet nagy dolgain, amikor úgy rendesen, mintha dézsából öntenék, elkezdett esni az eső. Na, gondoltam, soha jobbkor. Van egy kínai szokás, egyszer régen hallottam, hogy mindent 17-szer, vagy hányszor meg kell rágni. Hát, én 117-szer rágtam meg mindent, elszopogattam a jégkockákat az italomból, és vártam az eső végét. Ironikus, hogy a kínai nevem második írásjegye az eső (雨), így lehet csak tisztelegtek nekem a kínai istenek. 30 perc rágcsálás után, úgy döntöttem „Istenért és a Hazáért!” (bocsánat, „Maoért és a szocializmusért!”), én most kimegyek. Fél perc után eláztam, és behúzódtam egy kapualjba, 10 másik vizes kínaival. Most mi legyen? Felnézek, és ki van írva, hogy az Örök élet és fiatalság és világmindenség jinjang éltető erejének élet forrása pláza. Nem volt mit tenni, bementem, hogy lássam, mi folyik ott boltfronton. Fényképes összefoglalóm, és a stílus halála következik, majd pedig néhány kép a séta többi részéről.

Kezdeném ott, hogy mielőtt kijössz ide, rengeteg időt töltesz el a kínai órákon kulturális ismeretek elsajátításával. Találkoztam olyanokkal, akik csak úgy viccből kijönnek ide semmi elő-, és nyelvismerettel, a cél tanulás, vagy akár végleges kiköltözés is. Őket igazán tisztelem a vakmerőségükért. 

Tisztázzunk valamit: Kína nem esz meg (csak egy kicsit megcsócsál, aztán kiköp), de én azért hihetetlenül örülök annak, hogy a tanáraim, magyar és kínai együtt, szenteltek időt arra, hogy felhívják a figyelmem a kulturális különbségekre, a szép és veszélyesebb dolgokra. Így például nem dobtam ki a taccsot, mikor megérkezésem után 2 perccel egy kínai jóízűen odaköpött fél liter fehér valamit a lábam elé az aszfaltra az ebédje után. 

A mostani bejegyzés célja, hogy bemutassam egy egyszerű példán, mennyire be tudnak ezek az ismeretek idegződni. Szociológiából azt tanultuk az egyetemen, hogy a sztereotípia legnagyobb problémája, hogy szociális vakságot okoz. Itt vagyok én, aki egy valamit nagyon megtanult az órákról, azt, hogy a kínaiak azt hiszik, a nyugati ember gazdag. Alkudj, vagy átvernek. Legyél résen minden egyes tranzakciónál, kérj számlát, ha úgy látod szükségesnek, legyél határozott, ne hagyd magad. Ezeket főleg Fan tanárnő mondta el gyakran, ezért én el is hittem úgy, ahogy van, komolyan vettem, és tartom magam hozzá. 

Amióta földet ért a lábam, mindenre figyelek. A taxira, a hotelben, számolok a fejemben mindent (huh, nagyon nehéz xD), megnézem mennyi pénzt adtak vissza (sosem tettem meg ezelőtt), kalkulálok a fejemben forintban.

Történt azonban ma, hogy indulás előtt megnéztem, mennyi pénz van nálam. Elraktam annyit, ami tuti elég lesz ebédre és egy kisebb bevásárlásra (végre vettem tejet, de csak tesztelem, egy 2dl-est) és még aranytartalékot is, hátha ma beszerzem a kínai sim kártyám (amire nem került sor, mert otthon maradt az útlevelem). 

Ebéd után nem a szokásos boltba mentem, mert fel akartam fedezni a vidéket. Elindultam egy nagyon zsúfolt utcán. Emberek ültek az amúgy is nagyon szűk járdán, és újságpapíron kártyáztak, kis szőnyegeken expressz biciklijavítást és gyümölcsöt árultak. Mindenfelé étkezdék, jó pár a koszos fajtából, de volt McDonalds, Burger King és Pizza Hut is. A nap elég jónak indult. Igaz, hogy az ebédem elfogyasztása után, az utolsó falaton vettem észre, hogy ami eszek, annak tapadókorongjai vannak, de akkor már mindegy volt, nem tudott lehangolni. Táskámat szorosan magamhoz szorítom, napszemüvegben nehezebb rájönni, hogy nyugati vagyok-e, igaz az öltözékem, amin nincsen se Mickey egér, se nagy szemű cukiság, se fodor, se bojt, se csipke és az alkatom, ami elég magas, árulkodó lehet. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy van valamim, amivel egy kínai nő sem rendelkezik, ezt pedig úgy hívják, fenék. Egyáltalán nem olvad be a két pipaszár lábamba, ahogy nekik, és nem csak a farzseb helyéből lehet rájönni, hol is kéne lennie. Mindamellett, bár engem sokszor hecceltek ezzel D-E kosaras barátaim, nekem most itt, életemben először, egész nagy és formás mellem van (fura érzés :D)

A lényeg a lényeg, hogy nagy betűkkel ki van írva, Supermarket! Gondoltam, ide most mi bemegyünk. A négysávos úton a szokásos napi dudakoncert folyik éppen, zebra sehol, de ez a kínaiakat nem zavarja, engem annál inkább. Az egyetlen biztonságos mód átjutni egy 50 lépcsős kis építmény fel egy hídra, ami átível az úton. Leráztam pár pofátlanul portékát rám sózni akaró embert, az I don’t understant! felkiáltással és utána a boltban termettem, ahol vettem valami kenyérfélét, tejet, kést, stb.

Most jön pedig az eset. A kisasszony rámutat a kijelzőre, 24,5 yuan. Benyúlok a tárcámba és előhúzok egy húszast és egy ötöst. Erre rám néz és azt mondja : 四远! Azaz 4 yuan. Én rámutatok az ötösre, és próbálom elmutogatni, hogy az 5 yuan több, mint a 4 yuan, tessék visszaadni és megyek. De ő feszt kiabál, hogy még 4 yuan. Már mögöttem türelmetlenkedik az agyaghadsereg, azt gondolják, ha ők is kimondják, hogy szö yüan, jobban megértem, mert tudniillik, úgy már hangosabb, és akkor megtanulok kínaiul. Végül megadom magam, és leteszek 4 yuant az asztalra. A nőci elveszi az ötöst, a négy yuant és a huszast, majd visszaad néhány kuai-t (yuan váltópénze) és elköszön. Hazáig evett a fene. Egy számlát is adó boltban átverik a fejem 5 yuannal. Ennyire hülyének néznek? Ide vissza nem jövök soha. Menjen a francba a kizsákmányoló kínai nép. Morogtam, mint a bolháskutya, de még a kollégiumban sem hagyott a dolog nyugodni. Ez tényleg így fog mindig menni? Úton-útfélen átvágnak? Duplán fizetek mindenért? Csak azért mert nyugati vagyok?!

Mérgemben beírtam a google-be, hogy kínai papírpénzek, és jött a megvilágosodás. Kínában van egy kis méretű és rózsaszínes 5-ös és egy nagyobb, zöldes ötös. A kicsi nem 5 yuan, hanem 5 kuai, és én pont ezt adtam oda a néninek. Tehát nem akart ő átvágni, csak egyszerűen 20,5 yuant raktam az asztalra 24,5 helyett. De a hülye újgyerek még nem érti ezt. Őt csak az érdekli, hogy neki otthon megmondta az iskolában Fan tanár néni, hogy őt a kínaiak átverik, és ő ezt bevéste az agyába, és meggyőzhetetlen arról, hogy nincs igaza. Sztereotípia élteti.

Megnyugodtam, de attól még továbbra is óvatos leszek, hiszen valljuk be, ahogy minden hazugságban van valami igazság, úgy minden sztereotípiának is kell valamilyen alapjának lennie…

Amikor a repülőre felültem, olyan érzésem volt, mintha csak újra Franciaországba mennék csodálatos heteket eltölteni az én Franciámmal. Az igazság furcsa módon nem akkor kezdett tudatosulni bennem, amikor könnyes búcsút vettünk egymástól, hanem amikor már másfél órája feküdtünk egy kétszemélyes kanapén Zsófival egy őrült ronda szobrot bámulva, csendesen, egy Chanel és egy Hermés üzlet között. A digitális kijelzőn már háromszázadjára csorgott le a csalogató szlogen, hogy 20% kedvezmény a második ékszer árából, a hirdetés túlzott rózsaszínsága már vakította a szemem, és körülbelül a huszadik kis rongyos ruhájú kínai lányt láttam kisétálni az új Chanel táskájával. A horizonton megjelent egy orosz „lady”, becézgetve minden elképzelhető módon férjecskéjét, ami az ő nyelvükön nekem inkább a válóperes iratok indoklás részének felolvasásának tűnt. A férfi megadóan bemegy a Chanel üzletbe, majd perceken belül kisétál, lerogy egy kanapéra és hangos horkolásba kezd. Nem tudtam eldönteni, hogy attól sikerült ilyen hamar álommezőkre jutnia, mert az üzlet árai kámforként hatottak rá, vagy mert addig is békén hagyja a kedves Ányecska.

Na, és ebben a pillanatban rájöttem: nemsokára minden kínaiul lesz kiírva, és mindenhol fekete hajú, kínaiul beszélő, piciny emberek fognak rohangálni, és én ott leszek, én a xiongyalinü (azaz magyar lány) és nem megyek se Franciaországba, se haza egy darabig. Akkor ott, a csillogó mennyezetet bámulva azért bevallom töredelmesen, kissé megijedtem. Irigyeltem Zsófit, mert másnap már a kollégiumban alszik, én meg egy világvégi pekingi diákszállón, HA odaérek.

„Sebaj!”- mondtam magamnak. Elővettem megrovó belső hangom, amitől mindig megijesztem  saját magam: „Te akartál Kínába menni, te akartál kínaiul beszélni, Betti. Már vagy százszor megbeszéltük, hogy ebből mennyit fogsz profitálni, nem? Elég a sírásból, hol van a kalandvágy? Hol van a kihívás? Hol van a kecsegtető boldog pillanat, amikor úgyis kiharcolod, hogy osztályelső leszel, ha addig élünk is?”- és én nagyot bólintottam magamnak válaszul. Ez az! Igazam van! (Milyen meglepő, nem? :D)

Szóval vissza is kanyarodnék a történethez. Zsófi két karórájából az egyiken (amelyik a magyar időt mutatta) a mutató a tízesen állt. Felkerekedtünk hát, és egy gyors utolsó pisilés után már ott álltunk fájó háttal (12 kg-os hátizsák) a beszálló kapu előtt, ahova már javában felsorakoztak a kínaiak. Zsófi mindjárt ki is szúrta, hogy az egyik kislány (vagy nő? ki tudja ezt eldönteni ezeknél?) aranyos kis faklumpát hord piros szőrme felsőrésszel, aranyozott csatokkal. Mindjárt ezután, Zsófi arra is felhívta a figyelmem, hogy mi bizony nem hoztunk magunkkal papucsot, azaz vennünk kell. Levontuk a konklúziót, és elsirattuk saját stílusunk halálát, stílusosan Párizsban, a stílus fővárosában. (Itt jegyezném meg, hogy ma vettem papucsot magamnak, ami egy sima, egyszerű kék gumipapucs, amiből a legnagyobb elérhető, és nekem éppen jó méretet, azaz a 41-est, a férfiosztályon találtam meg a sarokban).

Az első kellemes meglepetése az útnak ezután jött. Mindkettőnket upgradeltek, azaz egy osztállyal magasabban utazhattunk. Ez ugye plusz szolgáltatásokat is jelentett, amit mi nagyon is kiélveztünk. A gépen szinte csak kínaiak ültek, akik a felszállástól számított fél percen belül kómába estek. Mi azért megvártuk, amíg a csinos és kedves, enyhén homoszexuális francia utaskísérő úr leül elénk a felszálláshoz és kedélyesen csevegni kezd velünk. Jó szokását az út egésze alatt megtartotta, igazán érdekes ember és nagyon barátságos. Ő mondta el nekünk a kulcsmondatot: „A külföldi tanulás – tapasztalatból beszélek – nagyon nagy kaland, de mindig lesznek olyan periódusok, amikor szomorúak lesztek. Ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg belevágni.” Köszönjük Martin. (Igazából nem ez volt a neve, de nagyon hasonlított az egyik barátunkra a suliból a „nézése meg a járása”)

Az út alatt volt vacsora, finom francia hús szósszal, krumplival, az elengedhetetlen sajt, baguettecske, a kedvenc francia kis tortácskám, gyümölcs (idézem: tartalma 90% alma és 10% szőlő, azaz volt a csomagban egy szem szőlő), lazac zöldséggel előételnek, mellé választható üdítő, majd egy kellemes tea/kávé. Reggelire lekvár, vaj, gyümölcspüré (igen!!), brioche, egy kis kolbászka paradicsomos mártásban, fromage blanc, gyümölcslé és tea/kávé. Az útra kaptunk némi cukorkát és snacket egy kis dobozban. Emellett a kényelmünket meleg takaró, puha párna, kis csomagban meleg zokni, szemtakaró, füldugó és fogkefe, fogkrém és egy monitor a legújabb filmekkel, tucatnyi zenével, játékokkal és repülőgépkövetővel szolgálta. Hamar elment az a 9 és fél óra. Mikor itthon kinyitották a szemüket az álmos kis magyarok, mi már délután három órát számoltunk és több kilós csomagjainkkal álltunk sorba a bevándorlási felügyelet előtt vízummal, útlevéllel és a kitöltött papírokkal. Ekkor mondtam ki első kínai mondataim, azaz: 你好  és  谢谢你  azaz jó napot és köszönöm.

Alig tíz kilométer sétálgatás után kiestünk az érkezési szintre, ahol persze gyorsan rájöttünk pár dologra:

1. nem értünk semmilyen feliratot
2. nem értjük az embereket sem
3. ők sem értenek minket, hiába próbálkoztunk még angkínaiul is beszélni (egyszer szó szerint az alábbi mondatok hagyták el a szám : Dzsö gö sö what I xiang, merci, és utána a válaszra rávágtam, hogy „akkor jó”. Azért át kell állni az agynak
4. Végül a legfontosabb felfedezés: LÉTEZNEK!

Minden pletyka, sejtés, hogy csak hallucináltuk Li Na tanárnőt, hogy ez a nyelv kitalált, hogy ilyen ország nem létezhet….hamis. Ezek igenis léteznek, rengetegen vannak, hangosan beszélnek, sokat ordítoznak, még ha nem is mérgesek, olyan sebességgel rajzolnak írásjegyeket, ahogy én még írni sem tudok. Elférnek a kis aranyosak a hónod alatt, van kb. 15 féle hajfazon, a legmenőbbek minden szabállyal szembe menve barnára, sőt VÖRÖSRE festik a hajukat, hogy egye ki a rontás a belüket. Nem beszélnek sok nyelvet, mondhatni semmit sem, és ha mégis, úgy tűnik, mintha ugyanazokat a szavakat mondanák, de nekik az valami gyökeresen ellentéteset jelentene. Egy idő után a lebutított, óvodás angolommal kezdtem mindenkihez beszélni, de higgyétek el, még így sem könnyű.

Zsófi elrohant a csatlakozásához, Bettike egyedül maradt valahol a világ közepén. Sikeresen összecuccolt az éjszakára, lelakatolta minden táskáját, és még a nyelvi korlátok ellenére is leadta őket megőrzésre, és utána kiment remegő térdekkel a taxi állomásra. Egy aranyos nénitől sikerült kínaiul megkérdezni, kaphat-e taxit és mennyiért, majd szemvillanásnyi idő múlva egy vallásos jelképekkel teletömött Honda taxiban rohant végig a pekingi csúcsforgalomban.

Beüléstől számított tíz másodpercen belül feltettem a rutinkérdést: Szpík inglis? A válasz hosszú röhögés és fejrázás volt. Na, de én bizony nem ülök itt, mint egy kuka- gondoltam, miközben lelkesen kerestem a biztonsági öv csatját, amit az út végéig nem is találtam meg, ezért lepel módjára magam köré tekertem szíjat pszichológiai okokból. Egyszerű kínai kérdésekkel meg is bombáztam a szegény sofőrt, miközben felírtam suttyomban minden azonosítószámát a telefonomban, ha esetleg a szervkereskedőknél ébredek másnap vese nélkül, legyen kinél keresni a hiányzó szervet. A bácsi viszont negédesen mindenre válaszolt… csak tudnám mit :DDD. Nem viccelek, én mondhattam, hogy lassabban, bitte, semmit sem ért.

Diskurzusunknak hamar vége szakadt ám, ugyanis elterelte a figyelmemet valami útközben: a halálfélelem. Hogyan is kell vezetni Kínában? Alkosd meg a saját KRESZ szabályaid, majd néha tartsd is be. Viszont, ha valaki nem tartja be, dudáld és szorítsd le az útról, könyörtelenül. 1 órás utam alatt az indexet maximum kétszer hallottam kattogni (pedig háromsávos úton folyamatosan szlalomoztunk és bizony kanyarodtunk is). Ha nem ültél a fémkaszniban, hanem mondjuk egy drótszamáron vagy robogón, ne adj’ Isten gyalog voltál a közlekedés része, ne lépj rá a zebrára, mert ahhoz neked nincs jogod. Elütni nem fog senki, mert fél órás olyan dudakoncert előzi meg a becsapódást, amit egy skót banda is megirigyelne. Hogy mi a reakció? A nagy büdös semmi. Az ember satuféket nyom, elengedi a száguldó őrültet, és helyette feldönt egy öregasszonyt, hogy annak is jó napja legyen. Aznap ha át akartam menni az úton, ráakaszkodtam egy kínaira, és őt szorosan követve szedtem a lábam.

A sofőr száguldozása közben már kezdte zavarni a pszichémet a tessék-lássék biztonsági öv is. Arra gondoltam, ha most meg is halok, ilyen szépen kidekorált kocsiból csak a mennybe lehet jutni. A sofőr egyébként útközben még valami túlméretezett rózsafűzért is mazsolázott, neki passzióból, de nekem igen komoly vallási jelentőséget nyert azon az úton.

Végre megállt a taxi, kifizettem a nyolcvan yuant, és egy tipikus kis kínai utcán végigcsoszogva hamar a szállóra értem, ahol kaptam teát, ágyat, fürdőt, másnapra taxit, kedves olasz szobatársakat. Aznap el is indultam megfigyelőkörútra. Enni akartam, de nem értettem a kaják nevét, ezért a biztonságos McDonalds-ot választottam, ahol – hű de meglepő – nem beszéltek semmilyen nyelvet (utólag is köszi, kedves sültkrumplis néni, hogy fordítottál, megmentetted az életem).

Megismerkedtem a kínai kultúra virágzásaival: az ajtóból hangosan ordítjuk le a népnek, hogy 啤酒, azaz sör csak 25 yuan, és egyéb dolgok, amiket nem értettem. Az utcán fiú-lány olyan hajcsattal közlekedett, amitől úgy nézett ki, mintha virágok nőnének ki a fejéből szárral, levéllel, de volt még gomba, fű, és minden, ami kell. Nekem is el akartak adni, de én még egy ideig őrzöm a méltóságomat. Az kapualjakban kis sámlin töppedt kis kínai nagymamák ülnek és koszos kis unokáikat szórakoztatják, vagy ízlésficamos fazonra vágott zsebkutyáikat sétáltatják. Az összkép mesebeli. Modern és tradicionális egy helyen. Utólag is köszönöm, Csaba tanár úr, hogy erre a helyre küldtél aludni.

Másnap reggel 5:40-kor csörgött az órám, és tíz perc múlva már egy újabb taxiban ültem (be tudtam kapcsolni a biztonsági övet!). A forgalom enyhébb volt, de a vezetési stílus hasonló. Kezdtem kételkedni, hogy embereknek ilyen pici szemmel kocsit kéne-e adni a fenekük alá. Akkor vált csak igazán kínaivá az út, mikor a rádióban megszólaló tipikus kínai vernyogós zenére a sofőr majdnem úgy ráénekelt, mintha éppen a Bikini egyik száma ment volna itthon az autóban. Ízlések és pofonok. Mikor kiszálltam a reptéren, megláttam, hogy ki van rakva egy tábla, amin egy autó ízlésesen elüt egy külföldi turistát, és az egész kép egy nagy piros csíkkal át van húzva, azaz: turistát nem ütünk el, az fogyócikk. Megnyugtató.

Felnyaláboltam a csomagomat (a három papírból, amit kaptam bizonylatként kettő ugyanolyan volt, csupa cifra kínai betűkkel, szóval kilogikáztam, hogy azzal kell kiváltani a két csomagot, hát jól ki is röhögtek, mert az a számla volt).

Elrohantam a reptéri buszhoz, 10 perc alatt terminált váltottam, ahol őrült izzadások és izgulások közepette végigálltam mind a 115 sort, tömve picinyke, IPhone-t szorongató emberekkel és 8:30-kor sírások közepette, hogy lekéstem a járatot, és most magamtól kell eladnom a vesém, hogy valaki Dalianbe vigyen (még jó, hogy felírtam a tegnapi taxisofőr számát, már van kontaktom a feketepiacon) beestem a kapuhoz. Ekkor pedig rájöttem, hogy 7:30 van, nem 8:30, és ettől úgy megnyugodtam, hogy azonnal éhes és szomjas lettem, fáradt és elgyötört… az adrenalin elpárolgott, csak az előttem álló egy óra repülésre tudtam gondolni. Vettem egy vizet, de nem bontottam meg a Győri Édes aranytartalékomat.

大连欢迎您 Azaz üdvözli Önt Dalian!

Második nap Kínában. 2015. augusztus 28, 9:55  Helyszín: Dalian Nemzetközi Repülőtér, belföldi járatok érkezési szintje, 9-es kapu.  Idő: nagyon meleg. Gyomor: nagyon üres. Fej: nagyon tele. Szív: magányos.

Az általam elképzelt csöppnyi kínai bácsi, aki elvisz az iskolába, nincs sehol.

10:15 Helyszín: ugyanott. Gyomor: már nem érzem. Fej: célra összpontosít: ki kell jutni az iskolához!

Információs asztalhoz rohanás és jön a kérdés: Tessék, kérem szépen, drága, aranyos bácsi vagy néni mondja be azt a hangosba, hogy Bettike várja a szüleit a 9-es kapunál, mert elveszett.

Az ügy gyors tisztázása után egy úriember 5 percen belül telefonált az egyetemnek, és hangosan követelte, hogy valaki vigye el Báj Jű Tinget, mert ő bizony el lett felejtve. A telefon másik végén nem tudják ki vagyok. Semmi feljegyzés, ma senkit sem kell felvenni a reptéren. Őrült próbálkozás bediktálni betűnként a nevemet egy olyan nőnek, akinek az ÁBC, úgy ahogy van, nem létezik. Nem sikerült. Utoljára azt mondták, akárki is maga, küldünk egy kocsit. 11:15 körül már egy full extrás Hondában ülök, és már a vezetési stílus sem izgat. Itt vagyok, úton vagyok, nemsokára ágyacskám lesz puha párnával, és ebéd a bendőmben.

Az aznapi történéseket így foglalnám össze: kétféle koli között ingázás egy pakisztáni fiúval (Najiddal), aki töri az angolt és köze sincs a kínaihoz, és a hondással, aki csak kínaiul beszél állítólag, mert a száját ki sem nyitja. Futkározások az útlevelemmel Dzsúli és a másik kínai között, papírok kitöltése (valami mindig hiányzik), közlik velem, hogy előbb érkeztem, mint mondtam, ezért van a baj, ez a magyarázat akkor sem ingott meg, amikor megmutattam a visszaigazolást a 28-i érkezésről.

Egy holland csoport elvisz enni és megmutatja, hol a legközelebbi bolt. Kettő órakor a kollégiumban vagyok, ami kapaszkodj meg: egy hotel! De nem ám a menő fajta. Az ablaka egy penésztől és hulló vakolattól roskadozó kis teraszra néz, ahova csak az ablakon keresztül lehet kijutni. Nincsen ruhásszekrény, de van két nagy ágy, nekem és egy holland lánynak, aki szombaton jön; és egy számomra felfoghatatlan kínai találmány a „fürdőszoba szó szerint” (nincs elkülönítve a zuhanyzó, belefürödsz a fürdőszobába, aztán saját lucskodban állva vécézel és megmosod a fogad). A menedzser felbukkanása után mindent összehazudtam, hogy allergia, aszthma, Boncz- szindróma, lényeg, hogy a terasz megy el innen, vagy én. A bácsi értelmetlen válaszokat ad, de elvezet a többi kolihoz, megnézzük, és eldöntöm, hogy a penész még mindig jobb dolog, és tulajdonképpen az csak a teraszon van. Az életteret választom, ami másik kollégiumokban nem adatott meg az elgyötört diáknak. Még egy látogatás July-nál, aki közli velem, hogy 420 yuan a letelepedési engedély, és bekérne néhány papírt tőlem hétfőre, majd elmegyek bevásárolni, csak szolidan.

Elhatározom, hogy élhetővé varázsolom a kolit. Ehhez először Domestos kell, ami nincs, de vannak ismerős márkák, persze kínaiul leírva. Domestospótlót az alapján választottam, hogy a hátuljára rá volt írva, hogy kriksz-kraksz 99,9999 kriksz-kraksz, ebből arra tippeltem, hogy az az elpusztított baktériumok százaléka. A víz viszonylag könnyű volt. Vicces, hogy nincs fél liter, vagy másdél, hanem 456 ml és 1,25 liter, satöbbi, számoltam elég sokat, mire rájöttem, melyik a legolcsóbb, így 50 forint (1 yuan) lett másfél litere. Nedves kéztörlő, kis törölköző, szivacs, az ominózus papucs, kukazsák, rakat wc papír, stb., 55 yuan a végösszeg 2750 forint kábé. Kaját még nem mertem venni, mert a „hol a tej?” kérdésre egy barna trutymóra mutattak, és kijelentették, ez bizony originál tej. Később találtam „európai tejet” horribilis áron. Reggelit ad a kollégium, ebédelni a menzán fogok, tulajdonképpen, még nem aggódom a kaja miatt.

Najid még elkap délután, megbeszélünk egy találkát holnapra, egyéb teendők elintézésére. Furcsa nekem ez a Najid, főleg amióta tudom, hogy a házas muszlimok kétszobás kollégiumban laknak fürdővel, és nem a férfi alszik a kevésbé összkomfortos szobában. Este közöltem vele csak úgy mellékesen, hogy barátom van, akit nagyon szeretek, és vele élem le az életem, satöbbi. Najid nem kínai, hogy ugrik ezekért a sztorikért, de itt él már egy ideje, lehet meghatotta kőkemény muszlim szívét. Akkor váltunk el, amikor kijelentette, hogy este átjön megnézni működik-e a klíma a szobámban… Najid, Najid … én semmilyen férfi kedvéért sem fogok csadorban járni, de azért segíts elintézni a teendőimet.

Itt már esteledik, 11 óra van. Az ég sötét lett 6 óra körül, és hamar lövik a pizsamát. 7 órakor már mindenki fürdik a fürdőszoba szó szerintben és csak néhol csendült fel még 9 óra után is némi kínai zene a folyosón. Zárom is soraim, de jelentkezem hamarosan. Izguljatok értem, mert most még nagyon fura itt, és kicsit el vagyok veszve. Szeretnék egy barátságos, együttműködő szobatársat és finom reggelit holnap. Jó éjszakát nekem és kellemes délutánt nektek! Ma már nem volt kedvem, de holnap feltöltök pár képet.