Körülbelül 2 hete, vagy már talán van is az három, említették, hogy mindenkinek lehetősége van bemutatni az országát október közepén. Ehhez némi pénzügyi hozzájárulást is kiutaltak 500 yuan személyében. Természetesen megkerestek engem is, de a probléma velem az volt, hogy teljesen egyedül vagyok itt magyar, és énekelni nem akartam, táncolni magammal nem akarok és nem is tudok, és végül: az ételek bemutatása elvárt volt.

Gondolkodóba is estem két nanomásodperc erejéig, hogyan tudnék az itteni körülmények között pacalpörköltet ácsolni vagy halászlevet rottyintani, esetleg Gundel palacsintát tekerni, vagy somlói galuskát csiholni. Aztán rájöttem, hogy sehogy. El is mondtam az érdeklődőknek, hogy nekem kellene két bűvös fűszer, a PAP-RI-KA meg a VE-GE-TA. Rá is vágták, hogy van itt paprika a boltban. Az a zöld friss, ami lehet csípős is meg édes is. Hát, amatőreim… mit is vártam azoktól, akik szerint Magyarország Latin-Amerikában van, mert olyan „latinos a neve”.

Persze nem várhatom el mindenkitől, hogy ismerje kicsi hazámat, és a kis kákabelű, életképtelenkéknek sem akarok bélbántalmakat okozni a pálinka, kovászos uborka, „tőtös káposzta” kombóval. Nem is tudok….hajjj… pedig már be tudnék nyelni egy kisebb etetőtálkányit. Természetesen evőpálcikával.

Szó szót követ, eljött a szerda, felálltak a gyönyörű kis sátrak, piros lobogó hirdette az ország nevét, és rengeteg kép lógott mindenhonnan, ábrázolva a nemzeti fizetőeszközt, kézrázásokat kínai méltóságokkal, nemzeti ruhát. Hangosabbnál hangosabban szólt a népi mulatós. A kínaiak is képviseltették magukat. Egy néni 60 yuanért árult kézzel varrt állatokat. Anyukámnak üzenem, ebben van biznisz. Egy bácsi csikós ostort lengetett és szivárványszínű kígyófélét táncoltatott.

Ella barátnőnknek segédkezet nyújtottunk a kirgiz sátor felállításában. Mindjárt véletlenül észrevettem a szatyrokba tömködött ételeket, különösképpen egy kis cipófélékkel tömött szatyrot. Ella elmesélte, hogy ez az ő nemzeti kenyerük, és adott egyet. Kérem tisztelettel, Kirgizisztán nemzeti kenyere a LÁNGOS.  Ella azt mondta, ezt a következtetést már a tavalyi magyarok is levonták, még arra is emlékszik, hogy sajttal és valamivel eszik. Egy másik étele a császármorzsához volt nagyon hasonló. Végül az elmaradhatatlan töltött tészták.

Ekkor döntöttem el, hogy aznap nem ebédelek a menzán. Végig fogom enni a fesztivált. Útnak is indultam, amikor valamin megakadt a szemem. Valami demokratikus, meg Korea… Mao Ce Tungra! Az iskolámban észak-koreai diákok is tanulnak! Felvettem legelbűvölőbb mosolyom, odaoldalogtam egy népviseletes kislányhoz, és elővettem az ázsiai ismerkedős dumát: „Ooooh, de szép vagy! Csinálhatunk egy közös fotót?” A kislány nem az előre ázsiailag genetikailag beprogramozott válaszreakciót produkálta, épp ellenkezőleg: lefagyott, elrohant egy Kimes kitűzőt viselő kissé mogorva arcú lányhoz, és susmorogni kezdett. A párttitkár asszony fejbólintása után aranyosan lefényképezkedett velem. Na, gondoltam, helyben vagyunk, ez itt nem kamu. És, nahát! Hát a jól ismert kamucigaretta is ott van, 20 yuan egy doboz. Kissé közelebb mentem a kitűzős fiúkhoz ( Észak-Koreában az elnyomás csúcsán a kitűző nélkül utcára lépőket átnevelésre vitték) és azon gondolkodtam, hogy szólítsam meg őket, amikor a kezembe nyomtak egy füzetet. Öröm és boldogság, meg sem kellett szólalnom. Szórták a propaganda anyagot ezerrel. Mindenki kapta a bölcs vezér írását a helyes viselkedésről, és a többi. Megköszöntem a kiadványt, mire a fiú azt mondta, olyan szép lány vagyok, kapok egy képeslap gyűjteményt. Mindjárt zsebre is vágtam, és kapva kaptam az alkalmon, beszélgetésbe elegyedtem.

• Szia! Betti vagyok, és Magyarországról jöttem. – mondtam neki angolul.
• Szia! Hogy vagy? Én koreai vagyok. – Jött a válasz MAGYARUL.

Pillanatnyi döbbenetemben csak annyit tudtam kinyögni, miért?! Már mint, miért tudsz te magyarul? Feltűnt a világaink közötti hétmérföldes különbség, kultúráink összehasonlíthatatlansága, magyarországi érvényesülési lehetőségeid nullával egyenlősége?

• Hát az úgy van – váltott angolra – hogy én négy évig tanultam otthon magyarul, mert nagyon tetszett az ország, és diplomáciai karrierről álmodom, és gondoltam lehetnék Budapesten diplomata.

Ezen a ponton többször is napirend utáni felszólalást kértem volna. Szegény kiscsibe nem tudja, hogy nálunk már nem áll a Sztálin-szobor, és amióta Dél-Koreával barátkozunk, már gyakorlatilag követségük sincs? Arról a mesés esetről nem is beszélve, amikor kicsi hazánk felé fennálló tartozásaik 90%-át eltörölni, a maradékot ginszenggyökérrel törleszteni kívánták. A spájzban már nincsenek oroszok, és még nincsen ginszenggyökér, szóval még egyelőre nem kéne diplomata álmokat szőni.

Mindezek ellenére udvariasan meghívtam magamhoz, ha esetleg elsodorná az ég Magyarországra. Biztos kellemes családi vacsora lenne….

Ezután megkérdeztem tőle, mit tanul itt és egyebek, próbálván minél jobban titkolni politológiai indíttatású kíváncsiságomat. Nos, álldogáltam ott esetlenül beszélgetve, kezemben a kampánypapírokkal, legalább negyed órát, aztán feladtam. Ezeknek nem kell a szólásszabadság. Arra viszont rájöttem, hogy mind a fővárosból jöttek, és valószínűleg bizonyos elitkörökhöz tartoznak. Jól kivehető volt mindenkinek a rangja. Ki beszélhet, ki nézhet, és ki állhat tétován a sátor sarkában. A végén már én éreztem teljesen rosszul magamat, hogy ott álldogálok, így hát odébbálltam.

Ezután még rengeteg nációt meglátogattam. Maldív szigeteki Kohthu Roshit ebédeltem, marokkói ragadós, édes, parfümös süteménnyel és közel-keleti piskótával. Ettem még portugál „varázslabdát”,  egy vajas, kókuszos édességet, megkóstoltam a japán sushit, a vietnámi tavaszi tekercset, az indiai sáfrányos csirkét, és még sok mindent. Mondanom sem kell, aznap nem mentem el külön ebédelni.

Egy kínai bácsi karamellből formázott állatokat. Először jól átdolgozta a karamell gombócot, majd apró csövet formázott belőle, aminek a segítségével lufit fújt a karamellből, és különböző varázslatos mozdulatokkal kisegér, lovacska kerekedett belőle a szemünk előtt.

Összegészében a hangulat nagyon jó volt, és öröm volt megismerni ezeket a kultúrákat. Az azért elgondolkodtató, hogy (engem is beleértve, sajnos) egyetlen európai ország sem képviseltette magát. A legjobb hangulat az afrikai országok sátrainál volt, a legtáncoskedvűbbek az arabok voltak, a leghangosabbak az orosz népek. Igen szép dolog, hogy mindenkin népviselet volt. Az én fejemben meg sem fordult, hogy hozzak magammal valami magyaros ruhát. Állítólag a nagykövetség tud kölcsönözni, ha kérünk, de ahhoz előbb kellett volna felébredni. A koreai és a japán sátor ételei fogytak a leggyorsabban, de ez persze itt, Kínában nem meglepő. Engem nem nagyon érintett meg, eszem az ételeiket nap, mint nap.   

A kínaiak is nagyon kíváncsiak voltak az eseményre, ebédszünetben alig lehetett lépni az őslakosoktól. Aki igen bátor volt, az megkóstolhatta a pult alól a nemzeti italokat is. Meglepő módon, elég sokan ismerték már az „öregek” közül a jóféle magyar házi pálinkát. Sajnos nekem huszadrangú volt berakni egy üveggel a bőröndbe.

Amikor másnap órán a tea- és kávéfogyasztási szokásokról beszéltem, és bemutattam a Papa féle „szőrös kávé” kultúráját ( fele pálinka, fele kávé) halványodtak a sárgák rakásra, ellentétben az oroszokkal, akiknek ez elég természetesnek hatott. Elvégre, „aki Oroszországban nem iszik, az öngyilkos lesz”, ahogy Viktória barátnőm mondaná.