Még nem említettem, de csütörtökön éppen a szobámban meditáltam, élveztem magányomat, és Oroszlánkirályt néztem, amikor kopogtak. Kócos hajjal, pizsamában (ekkor már 11 óra volt) kibotorkálok, és az ajtóban Joe áll, a kollégium vezetője, aki minden csókolom nélkül a következő mondattal indít: „Ki kell költöznöd a kollégiumból, most!”

Először fel sem fogom, miről beszél, csak annyit tudok kinyögni: „Miért?”

Hát, hogy az hát az úgy van, kezdi lényegre törően, hogy az hát, hogy ők bezárják ezt a kollégiumi épületet. Ez mind szép és jó, de kedves Joe, én hétfőn elutazok egy hónapra, és mikor visszaérek nem akarok a híd alatt aludni, és különben is, hova költözzek?

Ekkor kicsit elgondolkodik, majd ahogy Kínában szokás elküld valaki máshoz, aki valami más szempontból kollégiumi vezető, és majd az megmondja.

A folyosón ekkor már csak 5-en laktunk, a többiek így vagy úgy hazamentek, és csak Viki barátnőm és Stacey fog visszajönni. Átrohanok Viki szobatársához, Ellához, aki ekkor már a szobában pityereg, hogy ő nem akar innen valami borzalmas másik kollégiumba kiköltözni, ugyanis ez a kollégium arányaiban a legjobb a kampuszon. Felajánlom, hogy menjünk át együtt az irodába megbeszélni a részleteket.

Az ebédszünet délben kezdődik, mi fél 12-kor már ott voltunk, de természetesen addigra már mindenki lelépett. A kérdésre, mikor jönnek vissza, az volt a válasz, egyre. Olyan kettő körül már tényleg ott is voltak. Ella folyékonyan beszél kínaiul, átveszi a vezetést, és hamar kideríti, hogy túl kevés diák maradt volna a Hailan kollégiumban, ezért átcsoportosítják a lakókat másik helyekre.

Ella kitalálja, hogy ő szeretne egyedül lakni. Én mindjárt lecsapok az ötletre, és átveszem Viktóriát szobatársnak. A tanár úr gyorsan lefirkant néhány szobaszámot, ami üres, Ellának egyszemélyest, nekem kétszemélyest. Az egyik kollégium a suli mellett van, a másik, amit nekem ajánlottak fel, a kampusz másik oldalán, a lehető legmesszebb a mostani helyemtől, de közel bolthoz, étteremhez, menzához, ami nagyon jó.

Ellával elmegyünk a közelebbi kollégiumba, kinyitják nekünk a kért szobát, és lefagyunk.

A szoba egy kis börtöncellához hasonlít a legjobban. Icipici ágy egy szekrény-asztal kombóval és egy kicsinyke ablak, ami naponta egy-két óra erejéig beenged valami fényt. A fürdőszobában a WC felett van a zuhanyrózsa, ami előnyös, mert a wc és a mosdókagyló egymással szemben van, így pont beférsz fürödni, csak ne nagyon ficánkolj. Mindamellett az egész egy undorító lila színnel van kipingálva.

Ella, amióta itt vagyok Kínában először, azt suttogja, haza akar menni, és könnyes lesz a szeme. Én azonnal lemondok arról a szobáról, amit ebbe az épületben ajánlottak fel. Ella, más választása nem lévén, aláírja a foglalót a szobára, én pedig megnyugtatom, hogy ő minden kis lukból otthont tud varázsolni.

Ezután Ella elkísér a másik kollégiumhoz, mert én azt sem tudom, hol van, melyik épület az. A láncdohányos, ám nagyon barátságos, de borzalmas akcentussal beszélő ezermester recepciós bácsi felvisz a második emeletre, benyit egy szobába, és nagyon meglepődök. A szoba gyönyörű, világos és újonnan bútorozott. Hatalmas ablak engedi be az életet adó fényt. A fürdőszoba is viszonylag élhető, bár nekem is útban van a WC fürdéskor. Végre valahára ruhásszekrényt látok, és fiókos, szekrényes íróasztalt. Az egész szoba olyan képet ad, ami képes embereket befogadni. Nem egy hotel, ahol eddig voltam, ahol nem fűtenek, akadozik az internet, és az ablakpárkányon kell tárolni a ruháinkat, a dohos, penészes balkon előtt, ahova az ablakon keresztül tudtunk csak kimászni.

Azonnal aláírom a foglalót, és még aznap bejelentkezek az irodában is. Már csak egy probléma van. A kulcsokat csak hétfőn kaphatom meg, amikor az előző lakó kiköltözik, és én hétfőn elutazom. Zsófiék már itt lesznek addigra, nem sok esélyt látok arra, hogy átköltözzek.

Beszélek Joeval, aki felajánlja, hogy itt maradhatok addig, amíg vissza nem jövök, és utána szépen átköltözök. Meg is nyugodtam, minden rendben. Stacey ugyanezen megoldás mellett döntött, ugyanis ő másnap reggel elment a családjához.

Ez történt csütörtökön. Zsófiék szombat este érkeztek meg, és ma hétfő van, este fél kilenckor megy a vonat, mi pedig éppen pakoljuk a hátizsákokat. Előtte való este összeraktam a cuccaim nagy részét szatyrokba és a bőröndömbe, felkészülvén a februári költözésre.

Egyszer csak hallom Ellát és Hugót beszélgetni az ajtóm előtt, így kimegyek, hátizsákostól (gyakoroltam a hordását, na), enyhén vicces képet mutatva, és ekkor meglátom, hogy nem egymással beszélgetnek, hanem Joeval.

Ella rám néz, és enyhén csípős hangon ezt mondja: „ Te tudtad, hogy februártól teljesen bezárják a kollégiumot?” Tessék? Hiszen én még itt leszek februárban, 21-én még mindenképp itt alszom. Joe megrázza fejét, hogy tuti nem, mert ők teljesen bezárnak. Ekkor kibújik belőlem: „És ezt úgy mikor akartad közölni velem? Csütörtökön beszéltünk, és megígérted, hogy itt maradhatok még pár napot, ma elutazom, az Isten verje meg!” Mellesleg az ösztöndíjam lakhatási részét februárra is átutalták, motyogom magamban utána. Ekkor kijelenti, hogy költözzek át ma.

Zsófi hallotta a szobából mi történik, kirohan és megkérdezi, mi a helyzet. Közlöm vele, hogy ma költözünk. Szó nélkül berohan a szobámba, és már pakolja is be a samponomat és minden egyebet egy dobozba. Fél óra múlva mindenem össze van szedve. Ella felhívta nekem az iskola sofőrjét, hogy vigyen át minket a cuccokkal, kocsival. A beszélgetéstől számított egy órán belül mindenem az új szoba padlójára van hányva, és az ezermester láncdohányos lelkesen magyarázza, hogy kell megnyitni a csapot, vagy lehúzni a wc-t. Utólag is köszönöm a hasznos információt.

Elugrom a boltba és veszek lakatokat, amivel minden értékemet, pl. laptop, belakatolok egy táskába, majd azt a táskát még egy táskába, végül azt egy szekrénybe, amit szintén lezárok. Az irodából elkérem a leszerelési papírokat, amiket átviszek a bácsinak, aki beiktat, és mindez szakadó hóesésben és szélviharban történik, a vonat indulása előtt 5 órával.

A bácsi még gyorsan a kezembe nyom egy kártyát, amivel ki tudom nyitni az ajtót este, amikor már nincs portaszolgálat, és a lelkemre köti, hogy kulcstartón tartsam a szobakulcsot, mert különben elhagyom.

Elrohanunk vissza a régi szobámba, hogy mindenki letusoljon, összerakjuk a téli szalámis hami tasit és egy utolsó otthoni vacsora után már a buszon is ülünk a vonatállomás felé, én pedig reménykedem, hogy semmimet sem hagytam ott a régi kollégiumban, és hogy senki sem fogja zavarni az új szobám.