Február elsejére terveztük a szünet beiktatását. Volt két lehetőségünk hazajutni. Első, hogy kifizetünk vagy 50-60 ezer forintot egy repülőjegyért, vagy 24 órát ülünk egy vonaton jelentősen kisebb költséggel. Még sok várost meg akartunk nézni, ezért vonatoztunk.

Összepakoltuk szokásosan a cuccunkat, felmálháztunk, és indulás. Éppen egy könnyű 10 órai ebédet tudtunk csak megenni, és délután 1-kor már ültünk is a vonaton, rengeteg sok kínai társaságában.

Az őslakosok szeretik ám szórakoztatni a fáradt külföldit. Túl gyakori időközönként előkerül egy idióta, világító, zizegő, mászkáló játék, amit el akarnak adni. Jön a friss gyümölcsös, a kajás, az instant leveses asszony. A kínaiaknak óránként le kell gyűrni egy instant levest a túlélés érdekében, ami nagyszerű illatokat áraszt. Előkerül a konzerves bab, a vákumcsomagolt 100 napos tojás, az unatkozó gyerekek nyekergése.

Az első hat óra valahogy csak elment, azután elhatároztuk, hogy ha egyszer lefekszünk aludni, addig fel nem kelünk, amíg meg nem áll a vonat a végállomáson. Félúton megálltunk egy órára pihenni, de fene bele, az pont éjfél után 10 perccel történt, örültem, hogy elaludtam a kis gyerekágy méretű fekhelyemen, semmi kedvem nem volt felöltözni és kimenni a hidegbe, hogy kicsit kiegyenesítsem a gerincem.

Fél óra késéssel, így majdnem 25 óra utazás után érkeztünk Yantaiba, a városba, ahol Zsófi tanul. Kiténferegtünk az állomásról, leintettük az első taxit, és szinte kitörő örömmel mondtuk: Ludong Egyetem!

Zsófi egyeteme hasonló az enyémhez, talán kicsit idősebbek az épületek. Egy gyönyörű szép nagy domb tetején van a kollégiuma, ahova mire felmásztunk, már pont megdöglöttünk. A kollégium körülbelül akkora, mint az enyém, kétágyas szobákkal. Zsófi körülbelül egy hónapra új szobatársat kapott, mielőtt elment, egy koreai lányt, akivel már addig is sok baja volt, mert nem volt túl higiénikus menyecske.

Amikor beléptünk a nyitott (!) ajtajú szobába, a földön mindenfelé elszórt holmik hevertek (nem Zsófié), az ágy bevetetlen, és a fürdőszoba romokban. Centiméternyi vastag szappan és mosópor réteg ráavasodva a mosdókagylóra, a lefolyó dugig hajjal és Isten tudja mivel még, a WC-ben barnás letykó, lehúzni nem lehet.

Hjajj… Két napja nem fürödtünk, le vagyunk izzadva, és legszívesebben csak aludnánk, erre ez…

Zsófi kocsisokat megszégyenítő káromkodások közepette felhúzta a gumikesztyűt, és bevonult a fürdőszobába, hogy legalább kezet tudjunk mosni normálisan. Én addig felsöpörtem, ágyat húztam át, kidobtam a szemetet.

A következő 4 napban naponta 2-szer mostunk, mire minden gúnyánk megint hordható volt. Zsófi kereken két nadrágot hozott két hétre, törölközőt nem tudtunk mosni úgy egyáltalán, és bugyika/zoknika is már kifogyóban volt. Felkapcsoltuk a fűtést maxra, hogy minden meg tudjon hamar száradni. A közötte lévő időben tömtük magunkba a Pilóta kekszet, a ropit, filmet néztünk és Grace Klinikát. Néha főztünk zacskós magyaros (na, persze) tésztát, és evés közben arról az időről nosztalgiáztunk, amikor még a paprikás tészta nem volt narancssárga.

Találkoztam azzal a 4 emberrel, aki még a koliban volt. Jött a kínai újév, és ezért a kínaiak mind hazamentek, és a külföldi diákok is mind otthon voltak, vagy két utazás között pihentek, mint mi. A város egy szellemvárossá változott. Az éttermek, a boltok bezártak, az utcai árusok száma majdnem nullára redukálódott. Ha valaki egy kis ideig is élt Kínában, tudja, milyen furcsa, ha nem lehet embert sem látni az utcán. Általában egymáson taposnak az emberek, mindenki kiabál. Most pedig csend és hullaszag.

Ebben a nagy csendességben szedtük össze lelki erőnket, és készültünk a vasárnapi indulásra Shanghaiba.

 

 Az agyaghadsereg volt szerintem a legnagyobb attrakció Xian berkein belül. Ha nem lett volna rendkívül hideg (igen, már megint esett a hó), el lehetett volna menni olyan 80-100 km-rel arrébb lévő hegyhez hegyet mászni, ugyanis az valamiféle szent hegy. A tanáraink meséltek róla, de őszintén szólva, annyi szent hegy, virág, kavics van Kínában, hogy már észben sem tartom. Bocsánatot kérek ezért.

Ami még viszont nagyon is említésre méltó, az a xiani muszlim negyed. Xiannak igen tetemes muszlim népessége van. Sok muszlim vallású kínai kisebbségi csoport tagja, ami azt jelenti, hogy ők nem tartoznak, az amúgy már novemberben eltörölt egy gyermekes családmodell hatálya alá. Nagyon sokan, egyéb kínaiakhoz hasonlóan, különböző üzletekbe kezdenek. A muszlim éttermek igazi kincsesbányák. Mindegy mire mutatsz rá az étlapon, egészen biztosan valami nagyon ízletes, kézzel gyúrt tésztával készült ételt fogsz kapni. Az egyetemünk mellett is van egy, és igen gyakran látogatom. Zsófival való kirándulásunk alatt is szinte minden városban betértünk egybe. Természetesen nem lehet disznóhúst kapni, és van egy-két specialitásuk, mint például az aszalt gyümölcsös lepény, vagy a pálcára húzott grillezett hús, a nagy cserépedény belső, felhevített oldalán sült sós lepény és még sorolhatnánk.

Ételeik rengeteg zöldséget tartalmaznak, legtöbbször ott előtted gyúrják, vágják és főzik ki a tésztát, varázslatos kézmozdulatokkal. Az egyetemünk mellett az étel mellé sokféle úgynevezett „kis ételt” azaz egyfajta savanyúságot lehet kapni, mint teában főtt tojás, hínár (a legjobb), tofu, krumpli csíkok csípős mártásban, uborka szintén csípős olajban, és a lista még hosszú.

Xian muszlim negyede egy mecset köré épül. Aki arra jár, annak érdemes bemennie. Annyira nem veszik komolyan, de a nők azért hordjanak fejkendőt. Mivel nagyon hideg volt, mi nagy sapkában voltunk, ezért nem volt külön probléma ezzel, de láttam néhány szőke nyugati turistát csak úgy fel-le sétálni, és bár nem szóltak rájuk, de azért persze illetlenség.

A mecset nem túl fényes, és csodálatos, kissé szegényesnek mondható, és bár még sosem voltam működő mecsetben, de láttam már képeket, és a xiani egyáltalán nem néz ki mecsetnek. Mindenhol kínai pagodatetők, pavilonok. A falakon és a táblákon kínai és arab írás. Az egyik ebédelésünk alkalmával az apuka épp a másik asztalnál tanította a fiúkat az arab betűkre, és ha nem figyeltek, bizony szép kis körmöst kaptak a fakanállal.

A mecset körül rengeteg étterem, és utcai árus van. A lehető legkülönbözőbb dolgokat árulják, de főleg apró süteményeket, a kis grillezett húsos pálcát, magvakat, fűszereket, lekvárokat, szuvenírt, és apró csemegéket. A sarkon hentesüzlet is van, ami aztán a lehető legkoszosabb, amit eddig láttam. Koszos, törött ládákban tárolják a Földön a húst, ahol az emberek járnak, és a bárány vagy egyéb állat feldarabolása közben vígan cigarettáznak és hamuznak rá a friss húsra. Ha valami nem kell, egész egyszerűen bedobják az emberek közé, vagy a macskáknak. Az asztalok koszosak és több réteg koszos, sárga zsír van rájuk fagyva. Ennek ellenére kilométeres sorok állnak az üzlet előtt, és egymáson taposnak az emberek a friss áruért.

Jack Rushton, aki hangosan röhögött, és leterroristázott mindenkit a mecsetben, aminek köszönhetően elég hamar leráztuk, miután elmondtam neki, hogy ritka nagy bunkó őkegyelme. Ám, amíg végigmentünk az utcákon, minden egyes dolgot megkóstolt. Mi Zsófiával csak édes bundában sült banánt ettünk, és majdnem megkóstoltuk a rizskoh (így kell írni?) szerű süteményt, amit jó sűrűre főznek, majd karamellbe áztatják az alját és hurkapálcára húzva árulják. Végül inkább lemondtunk róla, mert hogy majd otthon csinálunk magunknak.

Kínában igen sok diák tanul, aki a környező országokból jött ide. Ebből adódóan sokan muszlimok, arabok. Nekem is több muszlim barátom van.

Barátnőm, Assem egy kazah lány, és szintén muszlim. Az ő barátja Habibi egy pakisztáni nemzetiségű, de jordán fiú, a családja az arab-izraeli háborúk alatt menekült el Pakisztánból. Moctar mauritánia, egy osztályba járunk, Adib pedig marokkói. Velük gyakorlom a francia nyelvet, és sokat-sokat beszélgetünk.

Szegény Moctar minden reggel karikás szemmel jön iskolába, ugyanis már hajnali négy óra körül fel kell kelnie imádkozni, és utána nem tud visszaaludni. A telefonján egy alkalmazás van, ami emlékezteti minden muszlim kötelességére, így arra is, hogy mikor kell imádkoznia. Nagyon szeret bulizni, nem veti meg a szép lányokat, de nem iszik alkoholt, és nem eszik disznóhúst.

Tradícionális öltözetét, csakúgy, mint Adib, csak otthon hordja. Najid, az egyik távolabbi ismerősöm viszont sokszor hagyományos öltözetében jár az iskolába is, mert a szíriai és pakisztáni ismerősök egybehangzó véleménye, hogy a nyugati ruhák rendkívül kényelmetlenek.

Moctar az egyetlen ismerősöm, aki mindig bedob egy kis pénzt a kéregető asszonyok poharába, ugyanis az alamizsnálkodás is fontos muszlim erény. Adib és Moctar nagyon nyíltan beszélnek nekem mindenről, még a legintimebb dolgaikról is, ami bizony néha zavarba hoz. Az ember azt gondolná, hogy a muszlim fiatalok egyfajta nemi izoláltságban élnek, és inkább tabu minden ilyen téma, de nem. Adib sok-sok nevetés közepette mesélte el egyszer, hogyan zajlik a rituális körülmetélés. ezen belül, hogy hogyan zajlott a sajátja. Én is nevettem vele, de azért nekem is és neki is sírt az egyik szeme. Megkérdeztem ők is elássák-e a feleslegessé vált alkatrészt. „Dehogyis! Én úgy voltam vele, csak vigye ahova akarja az önbecsülésemmel együtt.

Moctar sokszor mesél a barátnőiről. Habár betartja a muszlim előírásokat, nem bánta, hogy ex-barátnője, miután Franciaországba költözött elhagyta teljesen a tradicionális ruhákat, és vett egy szekrényre való miniszoknyát. Meg is mutatott nekem egy-két darabot Moctar, és őszintén, még én sem hordanám egyiket-másikat.

Egy napon csomagom jött, és nem tudtam hol kell átvenni, mire Moctar ragaszkodott hozzá, hogy elkísér és megmutatja. Nem nagyon kellett a segítsége, de ha neki jól esik… Egy rövid ujjú, enyhén dekoltált póló volt rajtam, egy zipzáros pulcsi kinyitva és farmer.

• Moctar, mit mondanának a szüleid, ha hazaállítanál velem, és én ilyen ruhában lennék?
• Megcsóválnák a fejüket, az biztos.
• Mi lenne a nagyobb baj, hogy így öltözködöm vagy hogy nem vagyok muszlim?
• Ne keverd össze a kettőt. Mi nem azért öltöztetjük így a nőinket, mert muszlimok vagyunk. Ez a kultúránk része, az identitásunké, puszta tradíció. Amúgy a szüleim sokkal könnyebben lenyelnének egy ilyen öltözködési békát, mint a nagyszüleim.
• És a keresztény béka?
• Nos… lehetsz te akár hindu is, ha a feleségem akarsz lenni, de fel kell venned a vallásom.

Egy hasonló beszélgetés Adibbal is megtörtént.

• Marokkóban az állam nem fogja törvényesnek elismerni a házasságot, ha nem vagy iszlám vallású. Külföldön házasok lennénk, otthon nem.
• Mit kell tehát tennem?
• Először is megtanulod az alapelveket, tanításokat, néhány imát arabul, majd esküt teszel. Annyira nem vagyok profi, de szerintem ennyi elég is.
• Sokan térnek meg?
• Nők, igen. Férfiak kevésbé, ugyanis ha nem vagy körülmetélve, akkor ezt meg kell tenned az eskü részeként, és hidd el nekem, főleg felnőtt fejjel, ez nagyon nem kellemes.
• De Adib, én aztán leteszek bármilyen esküt, csak hazudnom kell.
• Hazudhatsz, de magadat csapod be vele. Allah mindent lát.
• Azért ez eléggé nagyképű hozzáállás, nem? A nem muszlimnak kell alkalmazkodni…
• Hozzáállás kérdése – nevetett Adib.

Moctar épp pénzt adott egy koldusnak.

• Moctar, te bizony a mennybe jutsz, az biztos. Gondolod, ha én is odakerülök, találkozunk majd, vagy te egy külön szobában leszel?
• Nem szoba. A mennyben szintek vannak. Én most azért élek, hogy minél magasabb szintre kerüljek.
• Akkor tehát használhatom a lépcsőt, hogy meglátogathassak?
• Hát, attól tartok, nem. Alsóbb szintről nem lehet felsőbbre menni. Most miért nevetsz?
• Azért, mert olyan biztosra veszed, hogy én a pincében fogok lakni, te meg a padláson.
• Hát, most mit mondjak, te kis proféta imádó….

Néha elgondolkozok azon, hogy tudnék-e ilyen szabadon és önfeledten beszélgetni muszlim barátaimmal, ha épp egy arab országban tanulnék, vagy ők lennének egy szigorú, keresztény környezetben. Ezért szeretem Kínát. Itt mindenki különc, aki nem kínai, és bár, valljuk be, a kínaiak igenis rasszisták, de aki nem kínai, az amennyire lehet, összetart. Ha csak sétálok az utcán, és szembejön egy ismeretlen külföldi, mindig köszönünk egymásnak. Kicsi szigetként élünk itt a nagy sárga tengerben.

 

Nehezen.

Kezdjük úgy, hogy anyukámat lehúzták a postán még vagy két darab Szent Istvánnal, hogy a csomag 7-12 napon belül odaérjen Kínába. A kínai posta honlapján én követtem is a csomagom, és nagyon vártam, hogy ideérjen. Hát várhattam. A csomag három napon belül Pekingbe ért, ám a pekingiek 10 egész napon át ültek rajta. Ezután végre kiküldték Dalianbe, ahova 4 napon belül érkezett meg, és ezután megállt a mozgás. A honlap szerint valamiféle elosztóhelyen parkol, és egyszerűen nem mozog. 9 napig vártam, hogy valami történjen, de semmi. Ekkor már kezdett elegem lenni abból, hogy anyám minden nap megkérdezi, hogy megjött-e már, és hogy már egy hete nincs szalámim, és akcióba léptem.

Nos, könnyű lett volna az eset, ha érteném mit mondanak a kínaiak a telefonban, de nem értem. A vonal torzít, és a kedves call centeresek általában nem a leggyönyörűbb mandarin nyelven csipognak, tehát kész káosz és fejetlenség. Megtörtént eset, hogy felhívtak egy online vásárlásom miatt, felvettem, és miután nem vágtam le, mit hadartak le, illedelmesen elmondtam, hogy külföldi vagyok, legyen szíves lassan újra elmondani, és meg fogom érteni, erre lecsapták a telefont. Nos, ilyen vendégszeretet mellett nehéz ám az élet.

A helyzet tehát úgy állt, hogy 10 napos néhol nyugodt, néhol ideges várakozás után, végre megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az illetékes szervekkel. Találtam a weboldalon egy chat ablakot, ahol kapcsolatba léphetek valakivel. Sajnos, az a valaki valószínűleg robot volt, mert legtöbbször, ha bejött az ablak, csak automatikus hibaüzeneteket dobott ki, és megkért, hogy hívjak fel egy telefonszámot, vagy nézzem meg a weboldalon a csomagkövetésnél a csomagszállítónál, nem a postánál. Jajj, mi legyen?

Felhívtam a kenyai postát, és figyelmesen végighallgattam a „Ha ezt akarja, nyomja meg ezt” nénit, várva, hogy kiejtik a varázsszavakat: angol nyelvű ügyfélszolgálat ezen és ezen gomb. A varázslat nem történt meg.

Letettem hát, és további kutakodás után megtaláltam a posta csomagküldő szolgálatának a számát, akik, láss csodát, beszéltek angolul.. úgy ahogy. Egy kedves néni jelentkezett be 10 percnyi „maradjon online” és liftzene után. Miután körülbelül huszadik elmagyarázásra megértette, hogy Hun-ga-ry az még véletlenül sem A-uszt-rá-li-a, rákeresett a csomagomra. De, komolyan, ennyire kínai már nem lehet, hogy Magyarországot Ausztráliának érti. Az angol ÁBC betűivel már nem is erőlködtem. Próbáld meg lebetűzni, hogy H-U (édzs, jú) egy olyan embernek, akinek a nyelvében nincs ábc. Próbáltam neki ilyen pinyinnel (kínai szavak latin betűs fonetikus átirata) kezdődő kínai szavakat mondani, pl. hao, azaz „jó”, de szerintem nem vágta le a párhuzamot.

A kislány végül ennyit tudott nyilatkozni: késik, holnap talán késik, és ez a posta dolga. Hát a csetes Mikrobi ember meg azt mondta nekem, hogy a csomagküldő dolga!

Feladtam.

Másnap a csomagnak megint se híre se hamva. Kezdtem őrülten begurulni, és amíg a napi adag rizsemet nyammogtam, elhatároztam, hogy újra felhívom őket, és éktelen módon leteremtem a bandát. A fennmaradó három hónapra szóló szalámi adagom és a Furákné sajtosa a tét, arról nem is beszélve, hogy Anyuka küldött dobozka piros paprikát és vegetát is. Hát ezek nélkül hogy rottyintok krumplipaprikást??

A terv ott volt bajos, hogy ha felbőszülve elküldöm őket valahova, azt csak szótagolva tehetem, mert különben nem fognak megérteni, az holt biztos. Elképzeltem a jelenetet, ahogy szótagolom, hogy a k**** a-nyá-dat. A, enny, á, dat. A, mint Aranka, és előtte meg k****, mint az anyád.

Jajjaj, ez sem lesz jó megoldás. Maradjunk a higgadt érdeklődésnél, és közben legyen inkább türelmetlen a hangom. Talán sírhatnék is.

Ezúttal egy úriember vette fel a telefont, aki tudta, hogy Magyarország nem Ausztrália, megspórolva ezzel 20 percet, és elmondta, amit amúgy is tudok: a csomag az elosztóban van. Kérve kértem, hogy adjon egy elérhetőséget, ha kell gyalog elmegyek érte. Adott hát egy telefonszámot. Tessék, mondani, ezek az emberek is beszélnek angolul? A válasz elhadart igen volt, és máris bíp-bíp-bíp. Innen tudtam, hogy nem beszélnek.

Remegő kézzel tárcsáztam, és miután felvették, megkérdeztem kínaiul, tudnak-e angolul? Ekkor felhangzott a Republic slágere a másik oldalon: „A csend beszél tovább…”.

Megoldjuk a problémát, rohadjak meg. Maradva a kínainál ezt mondtam: Én egy külföldi vagyok, beszélek kínaiul, és értek is, de csak ha szépen lassan beszél. Oké? Lassan, és menni fog. A kedves úriember pedig le a kalappal, gyönyörű mandarinnal elmesélte nekem, hogy a csomagom ott áll nála egy polcon már Isten tudja mióta. Jajj, kicsi szívem csücske, hát hol az a polc? Mondjad a koordinátákat!

Elküldte sms-ben. Jöhetek ma? Jöhetsz.

Felkaptam a cipellőm, hátitatyóm, és amíg gyors elhadartam Anyukának, hogy meg van a csomag, elszáguldottam a legközelebbi postára, mert nekem úgy tűnt a cím alapján oda kell menni. Körülbelül fél úton Anyuka válaszolt: „Drága lányom, az a csomag vagy 10 kiló, és a Noé bárkája hozzá képest csak egy felfújható gumimatrac, hát aranyeres lettem, mire a kocsiból a postáig becipeltem, te azt nem bírod felvinni a dombra!”

Anyuka, drága végig nyomtam Kínát 20 kilóval a hátamon, menni fog.

Beslattyogok a postára, és követelem, ami az enyém, de a kis szellemesnek alig mondható asszonyka csak annyit mondott, hogy nem itt kell átvenni. Akkor hol?? Hát, egyenesen kell menni. De merre egyenesen drágám, a posta egy útkereszteződés mellett van. Hát, hogy…őőő…én..

Kezébe nyomom a telefonom a térképpel: pötyögd be. Nem találta. Ekkor már könyörgök, hogy akkor rajzold le, vagy küldj oda egy galambot, amit követhetek. Munkatársa szerencsére közbelépett, és megmentette a napot.

Kiveretek az utcára, és nézem a telefonom, de a pokolra valója nem most frissített? Valami csodás új megjelenítése volt a gps-nek. Azt sem tudtam, a városomban vagyok-e. Arról inkább nem is mesélek, hogy velem született brilliáns női tájékozódási képességem sem sokat segített. Gondolj a szalámira.

Előkapartam az sms-t, hogy akkor bio GPS-be nyomjuk, azaz az első kenyainak megmutatom a címet, és majd az elkalauzol.

Ekkor megláttam, hogy az a kedves telefonos úriember azt is leírta, hogy az xy hotelnél kell felkanyarodni és csak menni-menni egyenesen. A telefonom szerint a hely 800 méterre volt, így hát nyújtózkodtam, hogy melyik hotelnél kell felkanyarodni. Meg volt!!

Jajj, futottam, rohantam, mentem a szalámi szag után. A hotelnél fel, aztán megyek-megyek. Nem akarok hazudni, valami kínai suttyótelepre kerültem, ahol a házszámok, ha voltak, csak ilyen random sorrendben jöttek egymás után, ember a láthatáron sem, betört ablakok. A felső utcában ott tornyosult a régi kollégiumom, de innen nem lehetett felmenni. Már kezdtem elkeseredni, amikor végre megpillantottam egy tömbház sarkán eldugva, hogy POSTA.

Pár percen belül egy akkora batár doboznak az átvételi elismervényét írtam alá, ami elmenne koporsónak is. Hoztam szatyrot is, de semmibe sem fért bele. Még késem sem volt, hogy kinyissam, és elszórjam a szajrét a táskámban.

Megkérdeztem a fiatalembert, van-e valami nájlon tacskója. Jajj, megoldjuk, felelt vidáman, és tízszer körbecelluxozta a dobozt, majd a felső részét megtekerte, és a kezembe adta. Hát, mondom ez megoldásnak megoldás, de ki operálja vissza az ujjaimat, amit fél perc séta után levág egy a nájlon gijotin?

Nem volt mit tenni, elindultam hát. 10 méter után sírtam. Ekkor, mintha maga az Isten küldte volna, valakit felhozott a dombra a taxi. Integettem ezerrel, meg is állt a bácsi: Tessék elvinni az utca másik végére. A bácsi habozott, őt már elhívták valahova. De nekem akkor is el kell jutnom az utca másik végére! Csak vigyen már el azon a kis darabon körbe. Végül beadta a derekát, és 500 forintért gyors eldobott az egyetem másik végénél. Innentől már csak egyszer kaptam sérvet a koliig felfelé.

Mindent megért az út. Felbontottam a csomagot, és bár sok minden elszakadt, de örömmel ettem ki a doboz aljáról a szétszóródott Furákné sajtost, és ropit, szépen bespájzoltam a szalámicskáim, a sok pudingot, és a zacskós kajákat. Ez az utolsó mentőcsomag, mielőtt hazamegyek. Legközelebb már az otthoni hűtőből szedek csak ki új szál szalámit. De jó lesz.

 

Hé, Jack, neked nem kéne otthon lenned, eljegyezni egy gyönyörű szép (kac-kac-kukac) angol lányt, venni egy házat, és várni a babát? Még mielőtt válaszolnál, vegyél vissza a brit akcentusodból, mert bár értem, ha olvashatok a szádon, de aztatat meg kilométernyi szőrtenger borítja. Szóval, szépen beszéljél a nénihez. Jack Rushton 30-as évei elején jár, van egy diplomája, és egy kis kupac szakképesítése, ezen kívül dodgemtől az autómakettig mindent tud vezetni szárazföldön. Egész jó kilátások, ám ő mégis itt van Kína közepén egy hostelben, semmi nyelvtudás nélkül, és két magyar lánnyal barangol. Aranyosan rácsodálkozik kevésbé beszédes Luke barátjával együtt azokra a dolgokra, amiken mi már rég nem csodálkozunk Zsófival, és sokat nevet, férfiember lévén mindig éhes. Well, az úgy van, hogy az élet azért Angliában sem habos torta. Tudod, miután lediplomáztam, és elkezdtem nehéz utamat a munkahelykeresés és megállapodás ösvényén, egy idő után, úgy éreztem, kiégek. Kilátástalan, nem lépek egyről a kettőre, nem elégít ki a munkám semmilyen szinten, és vágyom valami másra. Eközben Xian óvárosában ültünk egy buszon a vasútállomás felé, hogy felszálljunk az Agyaghadsereghez vezető buszra. Négyen ültünk a leghátsó ülésen, szegény Jack elég magas, vagy 190 centi alaphangon, ő ült középre, hogy elférjen a lába. És annyira kiégtél, hogy elmentél Kínába? Bocsánat a kérdésért, de szerintem itt lenni Kínában a legnagyobb kiégés, főleg ha a nyelvet tanulod. Fárasztó a javából, és minél jobb vagy, annál kevesebb a sikerélmény. Nem, nem. Ez a dolog évekkel Kína előtt történt. Ezután mentem el Ausztráliába banán farmernek. Banán farmernek?? Ilyen dolog létezik? Most komolyan? Persze, persze. Vettem egy repülőjegyet, leszálltam Ausztráliában, és elvállaltam az első munkát, ami szembe jött. Banán farmer lettem. Fizikai munka, de élveztem, és egész jól megéltem belőle. Semmi kötöttség, család, nem éreztem úgy, hogy félre is kéne tennem, egyszerűen éltem az életem, rengeteg barátot szereztem. A busz lassan döcögve megáll közben, és letessékelnek minket. Egy nagy puszta közepén vagyunk, azt se tudjuk, merre menjünk. Valamiféle nomád kínaiak árulnak macskaszőrmét, medvebundát, különböző utcai csemegéket és gyümölcsöt, fogalmunk sincs, hol lehet az Agyaghadsereg. Fura a táj. A legközelebbi tér közepén egy kakast vesz körül egy csapat ember, és meglátva az égimeszelő viking Jacket, megkérdezik tőle: „Meg akarod ölni?” Miután lefordítom, Jack nagyot nevet, el sem hiszi, hogyan kérdezhettek ilyet. Elindulunk a szuveníresek és gyorséttermek hadán át a jegyárusító pultig, és veszünk négy jegyet. A kisasszony elmondja, hogy végig kell mennünk még egy parkon, és ott lesz a hadsereg. Közben unszolom Jacket, hogy beszéljen tovább. Addig maradtam, amíg a vízumom megengedi. Nem akartam hosszabbítani, bajlódni a rendszerrel, a bürokráciával. Gondoltam, megkeresem melyik a legolcsóbb repülőjegy, és azt megveszem, mindegy hova megy. De, Jack, nem hiányolt már a családod? Nem hiányzott a mesés, esős Anglia? Dehogyis. Hazafelé a jegy nagyon drága lett volna. Nincs semmi értelme, gondoltam, folytatódjon a kaland. Azért nem akarok hazudni, néha kaptam üzeneteket, emaileket a családtól, hogy hiányzom, és menjek haza gyorsan, de megértették, hogy felnőtt ember vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Végigjártam az iskoláim, erre nem panaszkodhattak, most világot látok. Ha most nem teszed, akkor sosem tudod. Tudod, Jack, az én országomban az ember nem tud csak úgy elugrani Ausztráliába, és munkába állni. Nekünk azért meg kell tanulni a nyelvet. Te nem beszélsz más nyelven, csak angolul. Könnyű is így az élet, de azért nekünk, ott keletebbre, azért nem minden esetben megengedhető egy e fajta kaland. Mi megbirkózunk azzal, amit az élet adott…jobb híján. Tudom, tudom. De gondold csak el, milyen nálunk. Mi sokat keresünk persze, hozzátok képest, de számolj még valamit. A pályakezdő diplomás, csak úgy, mint máshol, akkor kap jó állást, ha bemegy a városba. London, Manchester, ahova akar. A legnehezebb persze London. Az ember persze akar fedelet a feje fölé, de még az én kis putri városkámban is annyiba kerül egy egérlyuknál némileg nagyobb ház, hogy 20 évig is dolgozhatnék minden kiadás nélkül, akkor sem tudnám megvenni. És, ha hiszed, ha nem, az ember nem akar élete végéig egy bérlakásban tengődni. A városi lét rengeteg kiadást követel meg. Ha jó munkahelyet, életszínvonalat akarsz, kapcsolatot kell építened. Vegyük Londont, ott az egyetlen mód az állandó pubokba járás, összeülés, délutáni tea, ha úgy tetszik. Ez viszont nagyon drága. Kezdő fizetéssel, tetemes részét elveszi a jövedelmednek, amikor éppen gyűjtenél a továbblépésre. Ha tovább akarok lépni, költenem kell, de akkor nem lesz pénzem, hogy tovább lépjek. Ördögi kör. Még valamit elmagyarázok. Angliában, bár törvényi szinten nem ez a helyzet, továbbra is áll a felsőosztály és a középosztály közötti presztízsharc. Ők megengedhetik maguknak, hogy szórják a pénzt, az apukájuknak a bőre alatt is az van. Mivel képesek így hálózatot építeni, ők kerülnek be a legzsírosabb állásokba, a legmenőbb helyekre az állami szerveknél, és igen, az ő jelöltjük fog miniszterelnök is lenni. A jelenlegi is az. Nem kell kertelni, ez a kör zárt, ha csak nincs egy rakás pénzed, amid nem lesz, mert ők vannak azokon a helyeken, ahol a pénz terem. Újabb ördögi kör. Jöjjön a harmadik: rengeteg európai uniós országból jönnek emberek hozzánk dolgozni. Várj, Jack, azért nem lehetsz irigy a szegény lengyel takarítónőre. Nem is vagyok, ők elvégzik a munkát, ami nekünk, hogy így mondjam, büdös. De! Rengeteg ember van Angliában, brit állampolgárok, akik nem elég okosak, gazdagok, hogy kiiskoláztassák a gyerekeiket, ezért nekik „alantasabb” munkákat kell végezni. Igen, ez minden országban így van, felelem. Pontosan, ámde: a lengyel takarítónő el fogja vállalni a munkát a normálisnak mondható fizetés feléért, negyedéért. Neki ez már rengeteg pénznek fog számítani. Mi a következmény? A brit, akinek házat, családot kell fenntartania, és talán elérni, hogy a saját gyereke már ne ilyen életet éljen, nem lesz alkalmazva, mert úgyis jön majd egy kelet-közép-európai, aki elvégzi a munkát, feleannyiért. Megint egy ördögi kör. Arról már nem is beszélek, hogy sokuk után nem fizetnek adót, és ez mind az én adóm rovására megy. Szóval, összefoglalva, Jack, meguntad ezt, feladtad a küzdelmet, és elfutottál? Ha, így tetszik, akkor nevezzük így a dolgot: elfutottam. Beérünk az Agyaghadsereghez. Két hatalmas kupola alatt sorakoznak a katonák, és lovak, hosszú-hosszú sorokban. Kis vájatok vannak kivésve, amiben ott áll a sereg. Ha körbejárjuk a nagy teret, szépen lassan egyre hézagosabbak lesznek a sorok, és egyre töredezettebbek a szobrok, végül a még mindig zajló feltárás helyszínére kerülünk. Egyszer végig sétáltunk, majd átmentünk a másik ásatási helyszínre, ahol félhomályba burkolózva bukkant elő néhol egy-egy ló, vagy szekér, és a felső emeleten kiállítás volt rendezve, ahol testközelből meg lehetett nézni a „cserépedényeket”. Gyönyörűen, kézzel kimunkált művek, még a cipő talpán is minta van, az arcok mind-mind más és másmilyenek. A vas szerszámok és fegyverek már elrohadtak, de az íjász izmai még mindig megfeszülnek, ahogy láthatatlan íját szorítja, és tekintete erősen koncentrál a célpontra. A lovakat képzeletbeli szárral vezeti a lovas, fejüket engedelmesen leszegik, sörényüket gyönyörűen kifésülték. Néhány helyen még látszik a festés is a páncélzatokon, de már nagyrészt csak a restaurátoroknak köszönhetően tűnnek fel a színek. Tetszik, Jack? Persze, persze, nagyon jó. Vigyél majd a haza egy miniatűr másolatot a családnak. Dehogyis. Sosem veszek szuvenírt. Nem jelentenek semmit, és nem cipelem őket. Még nem mesélted el, hogy került ide Luke. Oh, persze. Hol is tartottam? Tehát Ausztrália után még elmentem egy-két országba. Képzeld, a te országodban is jártam, meg tudom mutatni a pecsétet az útlevelemben. Csak átutazóban voltam, de szép kis város az a Budapest. Több mint egy év kalandorkodás után értem megint haza. Luke, aki velem diplomázott, még mindig dolgozott. Ő is kezdett elfáradni. Meséltem neki a kalandjaimról, a békés életről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha magammal csábítom a következő útra. Szóval, amikor hazaértél, már akkor is tudtad, hogy nem akarsz letelepedni? Hogyne. Elvállaltam egy munkát egy fuvarozó cégnél. Kamionos lettem, magyarán szólva. Egész jó pénzt kerestem, és még talán élveztem is a munkát. Azért jó kamionosnak lenni, mert az EU-ban könnyen lehet ide-oda mászkálni, és mivel nem egy álommeló, szinte mindig találsz magadnak állást. Ha most visszatérnék Angliába, azonnal kapnék megint munkát. Na, várjál csak. Szóval, most jó az EU, de a lengyel takarítónő maradjon otthon? Euszkeptikus vagy? Hát, ha az azt jelenti, hogy nem szeretem az Európai Uniót, akkor igen, az vagyok. Nem tetszik, hogy elveszik a pénzünk, és másnak fizetik ki, amikor eleve már eltartunk jó pár rosszabb sorsú országbelit otthon. Oh, a mindig emlegetett frázis. Anglia vesszőparipája. Én, mint haszonélvező, nincs jogom semmit mondani, de azért csak úgy elmondanám, hogy az én országom azért van most ott, ahol van, mert őkegyelme Nyugat-Európa szeret háborúzni, és abba belerántani másokat is. Sajnos minket mindig rosszul rántott bele, és emiatt nincs meg háromnegyed országunk, és éltünk fél évszázadik szovjet rabigában. Ha ti lennétek a mi helyünkben, ti sem gondolnátok másképp. Mindamellett, persze egyetértek veled, sok sebből vérzik az EU, de nélküle nehéz lenne az élet már. A kilépés nem egy egyszerű dolog, azt is tudod. Igen, igen, de én akkor sem értek ezzel egyet. Szerintem az EU egy beteg, halott ember. Na, de folytatom. A szüleimnél élek, nem kell rezsire, kajára költenem, kicsit megszedtem magam, és elhatároztam, hogy eljövök Kínába. Addig-addig unszoltam Luke-ot, amíg felmondott a munkahelyén és velem tartott. Pekingből jövünk, most itt vagyok, Xianban, aztán Shanghai, Hong Kong és utána el is hagyjuk az országot. Merre? Thaiföld, Óceánia, amerre visz a lábunk. Belépéskor vízumot igényelünk, és maradunk, ameddig bírunk, vagy a pénzünkből kitelik, ha minden elfogy, mindig lehet valami munkát vállalni. Nem vetem meg a kétkezi munkát, bármi jó nekem, ha fizetnek. Meddig akarsz távol lenni Angliától? Ameddig csak lehet, de talán olyan fél, maximum egy év. És örökre kalandor akarsz lenni, Jack Rushton? Sosem akarsz felnőni? Ekkor már egy múzeumból kódorogtunk ki, és megindultunk a buszmegálló felé. Az agyaghadsereges kaland a végéhez közeledett, kezdtünk éhesek is lenni. Felnőni? Hány éves is vagy te? Viccesen hangzik a te szádból. Nem akarlak megbántani, de kicsit érettebbnek érzem magam nálad, viszont nagyon érdekes a történeted. Mik a tervek? Nos, nincs barátnőm. Talán egyszer lesz. Egy angol nő? Nem feltétlenül. Lehet bármilyen nemzetiségű, nem vagyok fajgyűlölő. Ha majd egyszer kifogy a lelkesedés, meg persze a pénz, és már nagyon hiányzik Anglia, haza fogok menni, és újra felveszem a harcot, hogy életem és családom legyen. Mindenki olyan, mint te, Jack? Nem mindenki, de kimondva, kimondatlanul, azt hiszem rengeteg brit középosztálybeli fiatal így gondolkodik az életről, mint én, de nincs merszük változtatni, nincs merszük kilépni. Amikor találkozol a családos barátaiddal, nem érzel irigységet? Nem, dehogyis. Én sokkal többet láttam, és tapasztaltam, és gyerekem akármikor lehet, de élni most kell, amíg fiatal vagy. Luke is félt az elején, de most már látja, hogy nem rossz ez az élet. Nekem céltalannak tűnik inkább, már megbocsáss. Hozzáállás kérdése, de várd csak ki a végét, még lehet te is kalandor leszel, mint én. Bár erősen kétlem, hogy így történne, de nagyon megfogott Jack története. Az ember azt hinné, nyugaton minden csodálatos, az élet meseszép. Ezért jó most itt utazgatni Kínában. Jack az angol kalandor, és a magyar Betti, aki fogta magát, és hirtelen felindulásból elment Kínába kínaiul tanulni, összetalálkozik a világ végén, és beszélgetnek. Talán Jacket is ez fogta meg a kalandor életben. Látni, érezni, tapintani, tapasztalni, meglátni a világ mélyén rejlő világ titkát, és remélni, hogy meg is tudjuk érteni. Ha pedig megértettük, és nem tetszik, amit láttunk, hát nem sokkal jobb, hogy mi láttuk, meg, akik fiatalok, és erősek vagyunk, ahogy Jack mondta? Ki változtatná meg a világot, ha nem mi?

A mai napon elhagytuk Pekinget. Délelőtt még meglátogattuk a Mennyei Ég Templomát, ami szintén egy pofás kis park közepén van. A templomot azért emelték, hogy ott imádkozzanak a jó termésért. A templom körül még rengeteg, most már inkább unalmasnak tűnő, egymásra hajazó épület van, amiket meg-megnéztünk, de közben fáztunk is, és fáradtak is voltunk. Nekem már csak azon járt az eszem, hogy jó nagyot ebédelek, és utána némi pihenés után kicammogunk a vonatállomásra és irány Xian. Így is történt. Volt körülbelül másfél óra holtidőnk a kicsekkolás és az indulás között, ezért a hostel közösségi helységében Grace Klinikát néztünk nagyon rossz, pixeles, szemcsés minőségben. Végül pedig eldöntöttük, hogy pénzspórolás okán nem fogunk taxit, hanem tömegközlekedéssel verekedjük át magunkat a városon. A metrómegálló mindössze 5 perc séta volt a szállástól, ám már odáig elcammogva is enyhén elfáradtunk. Lemásztunk az aluljáróba, és szokásosan megint átvizsgáltak minket. Tehát, ha már egyszer jól felszerszámoztad magad azzal a 20 kilóval, ami a hátadon van, akkor az első kilométer után leszedik rólad, és beszkennelik, és utána még fel vannak háborodva, hogy feltartod a sort az öltözködéseddel. Mint Pekingben az megszokott, a metrón nincsen soha ülőhely. Így történt ez most is. Rengeteg pakk, szakad mindenünk, és 45 percig álltunk a metróban mint a heringek, miközben 5 tizenéves kenyai a telefonját nyomkodta nagy elégedetten ÜLVE. Annyira fájt a vállam, hogy azt hittem meghalok, és mire végre átszálltunk, és megint álltunk, persze, majd nagyon végre végre megérkeztünk a pályaudvarra, már sírni tudtam volna. Mondtam magamnak, hogy Betti, erős, kitartó fiatal, úgy ahogy egészséges nő vagy. Menni fog! Végre valahára átestünk a második átvilágításon, majd a jegyért is sorba álltunk, és utána leültünk két kínai közé, meg sem nézve, foglalt-e az ülőhely. Xianig első osztályon mentünk, ami azt jelentette, hogy megint kis négy ágyas szobácskában aludtunk. Utastársunk egy idős házaspár volt, ahol a néni nagymama komplexusban szenvedett, azaz egyfolytában kajával tömött minket, és állapotunk felől érdeklődött. Nem kellett minket altatni. Amint letettük a fenekünk az ágyra, letéptük magunkról két nadrágot, eldobtuk a melltartót, felhúztunk három vastag zoknit, már el is szunnyadtunk és reggelig úgy aludtunk, mint a tej. Reggel 8 órakor, 30 perc késéssel értünk Xianba, Kína ősi birodalmi központjába. A hostel ingyen felszedte a reggel érkező vendégeket az állomáson, ezért előre leegyeztettünk mindent, hogy ne kelljen kicsit sem használni az agyunkat, hogy eljussunk a szállásra. Őrült tömeg nyomakodott, tülekedett, furakodott le a vonatról, és mindenki elsőnek akart kiérni. Másodpercenként fellökött valaki, vagy ráléptem a kis banyatankjaikra. A kijáratnál újra jegyellenőrzést tartottak, ami miatt le kellett pakolnunk megint, hogy előkaparjuk a kis papírfecniket. A bácsi el akarta tenni a jegyet, mire rávisítottam, hogy nekem az kell, és így végül visszaadta. Átvágtunk a „Halló, halló, taxi, taxi!” fekete taxisok tengerén, és kerestük kétségbeesetten a hostel alkalmazottját. De sajna csak egy nőnél volt tábla, rajta pedig két német név állt. Köze se volt a miénkhez. A tömeg ritkulni kezdett, és mi még mindig ott álltunk a rengeteg pakkal, és kerestük, hol lehetnek az embereink. Zsófi felhívta a hostelt, de ahelyett, hogy megadták volna a kiküldött ember számát, ők hívták fel, aztán visszahívtak minket, tehát teljes fejetlenség. Nagy nehezen kiderült, hogy tulajdonképpen a két kedves német név hozzánk tartozott, de sajnos a kedves hostel recepció nehezen tudta ki copy-paste-olni az emailemből a nevünket, ezért összekevertek két német turistával. Egy aranyos kis néni fogadott hát minket, és közölte velünk, hogy az autó itt parkol a közelben (azaz vagy 5 kilométer) és hogy nagyon-nagyon kell sietnünk. Így hát lefutottunk egy félmaratont a csomagjainkkal. Az autó elvitt minket a szállás utcájába, és amíg onnan bekutyagoltunk a hostelhez, hárman is megkérdezték, mi foglaltunk-e le egy egy napos utat az agyaghadsereghez, mert ők úgy tudták… Nem képzeld, nem, mi csak ide akartunk eljutni végre valahára, és venni egy forró fürdőt. Miután kifizettük a szállást, kijelentették, hogy a szoba még nincs kész, mert az előző lakók még benne alszanak, viszont van egy ágy, ahova lepakolhatunk, amíg ki nem cserélik az ágyneműt, és persze vehetünk egy fürdőt. Felmentünk hát a szobácskánkba, benyitottunk a pici kis lukba, ahol 3 darab emeletes ágy volt összezsúfolva, és arcon csapott minket valami, amire nem voltunk felkészülve. Kanszag. Az az igazi félrészeg, másnapos, nem fürdött két hónapja, áll a szakállában a tegnapi kaja maradéka kanszag. Az 5 elfoglalt ágyból négyen egy-egy legényember aludt, ezek közül kettő, akiket premier plánba megkaptunk, egy-egy pocakos, két méter hosszú, esőerdő sűrűségű szakállal, és mellszőrzettel megáldott úriember, akik félig lelógva az ágyról, lógó nyállal horkoltak. Jajj, anyám, hova keveredtünk. Megpróbáltunk minél kisebb zajjal befészkelni egy ágyra, és egymás után lefürödtünk, majd gondosan elpakoltuk a koszos bugyikákat és elhagytuk az oroszlán barlangját. A hostel étterem/bár/társalgó részében délután egyig vártunk, mire végre az első kliens kikászálódott a szobánkból, és mi is felmehettünk, hogy végre valahára aludjunk is. Ekkor kiderült, hogy a két lógó nyálú pocakos viking két 30-as éveinek az elején járó tökéletes sznob brit angollal társalgó gentleman, akiket innentől csak viking úriembereknek hívtunk, bár elmondták párszor, hogy a nevük Luke és Jack. Sherlock Holmesot megszégyenítő furmányossággal (megkérdezték) kiderítették, hogy beszélünk kenyaiul, és hogy hova megyünk holnap (Agyaghadsereg). Miután arról is lehullott a lepel, hogy aki tudja a nyelvet, és hogy hogy kell buszra ülni (seggel) Kínában, az a hostel által kínált 400 yuanos ár helyett 100 alatt is meg tud fordulni a cserépedényeknél, befizettek egy egész napos útra a Szokó-Boncz Tour-hoz. Így esett, hogy váratlan útitársaink lettek az elkövetkező két napra. Már Harbinban lett egy váratlan útitársunk egy kínai kislány személyében, akinek el kellett magyaráznunk mi az a deo és a borotva (Kínában nem használják nagyon, ugyanis ahol nagy nehezen kinő három szál szőr, azt inkább megtartják, izzadni meg befelé izzadnak). A mi vikingeink legalább tudták, mi az a deo (ha már a borotvát nem is ismerték), és használták is, de sajnos halottnak a csók….

Napok, sőt hetek óta először, végre kisütött a nap. Ennek örömére elmentünk a Nyári Palotába. A mai napon a lengyel lány betegedett le kissé, így ő nem tartott velünk.

Mától bevezettük azt a szabályt, hogy ameddig lehet, addig alszunk reggel, mert ugye a fáradt szervezet sérülékenyebb. Még mindig minden reggel megittunk egy Aspirin+C-t. Kellemes hányás íze már kezdett megszokottá válni, így könnyebben le is csúszott, főleg ha közben valami finomra gondoltam (pörkölt).

Reggel Szemfüles Zsófi talált az utcán egy közlekedési kártyát, amin legnagyobb meglepetésünkre még 25 yuan volt, tehát ingyen mentünk el a Nyári Palotába, és fogunk később a Pokolba.

A Nyári Palota röviden az a hely, ahol a császári család a nyarakat töltötte, és már említettem, hogy Cixi császárné nevéhez kötődik jelenlegi formája. Eredetileg egy 19. századi császár építette az édesanyja születésnapjára, később egyfajta „császárok weekend háza” lett. Az egész épületegyüttes egy igen nagy parkban található, aminek a közepén egy mesterséges tó található, és legmagasabb pontja, egyben fő épülete, egy Buddha tiszteletére épített pagoda.

Jegyet lehet venni csak a „főutcára”, amivel hosszában végig lehet menni a helyen, és kiegészítő jegyeket lehet venni az egyéb különböző helyszínekre, mint például Buddha pagoda.

Mi úgy éreztük, elég lesz, ha megvesszük az alapjegyet, és utána, ha megtetszik valami, a helyszínen veszünk még jegyet. A bejáratnál gyönyörű szép „kézzel rajzolt” térképet is lehetett venni, aminek a hátulján volt némi leírás a helyről angolul.

Miután beléptünk a főkapun át a parkba, egy hatalmas térkép előtt álldogálva mérlegeltük lehetőségeinket, amikor valaki iszonyatosan tört angollal megkérdezte tőlünk, akarunk-e személyes idegenvezetést mindössze 30 yuan per főért.

Zsófi meg sem fordulva rávágta : „ 10 yuan max., és nem kérünk!” Erre a fiatalember elénk lépett és elkezdett arról beszélni, hogy télen milyen nehéz kuncsaftokat találni, és hogy legyünk már oly’ kedvesek, mert megéri, és csak 25 yuan. Zsófi ekkor kínaiul rávágta: „10 yuan” , ugyanakkor én azt mondtam kínaiul, hogy „Egyáltalán nem akarjuk.” A kedves businessman-hez csak Zsófi válasza jutott el, micsoda meglepetés…

Zsófi még kicsit beszélgetett vele, és végül csak rendben volt az a 10 yuan. Megkérdezte tőlünk a manusz, hogy milyen nyelven kérjük a szolgáltatását, mire mi rávágtuk, hogy hát persze, hogy angolul. Szenvedj csak meg azért a 10-10 yuanodért. Ám, erre, ahelyett, hogy elkezdett volna mesélni, ahogy azt kéne, elkezdett vitatkozni, hogy már pedig mi beszélünk kínaiul, úgy hogy ő kínaiul mondja.

Aranyoskám, az hogy mi beszélünk egy kis piac kínait, és egész jól elbeszélgetünk a tanárainkkal, még nem jelenti azt, hogy megértjük a mindenféle szakszavakkal teletűzdelt, tájszólásod.

Bólintott, hát, hogy jól van akkor, legyen angol. Tartotta is a szavát vagy két mondat erejéig…

Először is közöltük vele, hogy mi nem vettünk jegyet mindenhova, csak a főútra, de ezt minden 5. percben elfelejtette, és ránk akarta sózni a többi jegyet is. Ezután minden sarkon beküldött minket egy bazáros boltba. A második után közöltem vele kínaiul, hogy értse: „Nem ma értünk Pekingbe, ez a századik bazáros ugyanazzal a cuccal, legyen szíves leakadni a témáról!”. Ezen a mondatomon röhögött utána az út végéig.

Sétálgatásunk közben még minket sürgetett, amikor megálltunk nézelődni, ami kiváltképp idegesítő volt azután, hogy körülbelül a Wikipedia „röviden” részét tudta csak lenyomni, avagy az általam vett térkép hátulján lévő dumát inkább, ugyanis feltűnő módon nem engedte, hogy kinyissam a térképet, mert, idézem : „Az nem ér semmit.”

A kedvenc pillanatom az volt vele, amikor már századjára akart minket letarhálni forinttal, és nem hitte el, hogy még 5 forintunk sincs; vagy amikor megkérdezte, mit tanulunk itt Kínában, és a válaszunkra, miszerint mandarin kínait, azt válaszolta, hogy hű, azt neki is kéne, mert ő igazából nem nagyon beszéli „pekingi kínait”. Vettük észre, kösz.

A végén kiderült, hogy a családja Yantaiban lakik, ahol Zsófi tanul, tehát adott nekünk egy rakat névjegykártyát, amin egészségügyi tanácsadóként volt feltüntetve (??), és kérte, hogy vegye fel Zsófi WeChat-en, mert fel akarja keresni Yantaiban. Megígértünk fűt-fát, és miután még a pénzt is kikönyörögte belőlünk (végül 15 yuant fizettünk), utánunk kiáltott: „Van egy olyan érzésem, hogy nem fogtok kapcsolatba lépni velem” Ezt jól érzed.

Miután lekoptattuk az emberkét, jegyet vettünk a pagodába, ami a park legmagasabb pontja, és felmásztunk a százezer lépcsőn, és az épület előtt leültünk egy padra, ahol melegen sütött a nap, és be lehetett látni az egész parkot.

A tó most be volt fagyva, de nyáron hajóval végig lehet járni. Középen egy pici szigetecske is helyett kapott. A fény vakítóan csillogott a tó jeges felületén. Előttünk a parton futott egy hosszú, olyan 800 méter hosszú folyosó, aminek belső terében több mint 14 ezer különböző festmény látható, a világ leghosszabb festett galériája.

Az épületek előtt bronz állatok, például teknősök (hosszú élet), főnixek (császárné), és sárkányok (császár) játszanak. Ameddig a szem ellát, pagoda tetők lepik el a parkot. Ami a legszebb, hogy egyáltalán nem szűrődik be a külvilág zaja. Még innen, a legmagasabb pontról sem lehetett látni a főutat, nem hallatszott a közlekedés és emberek nesze, teljesen békés volt a táj. Elüldögéltünk a kellemes meleg padon vagy fél órát, miközben az ember teljesen bele tud merülni a kék-zöld-sárga mintás tetődíszek és faragványok csodálásába a szomszédos épületen. Tudták ezek a császárok, mi a jó.

Ám nem maradhatunk sokáig, ugyanis aznap még fontos dolgunk volt: meglátogatni az Olimpiai Parkot.

Amikor kiderült, hogy 2008-ban Kína rendezheti meg a nyári játékokat, egész Kína lázban égett. Nem csak azt akarták, hogy mindenkit lenyűgözzön az Olimpia helyszíne, a stadionok, de azt akarták, hogy mindenkit elbűvöljön az ország, és hogy a lehető legtöbb érmet Kína vigye haza, vagy inkább tartson meg.

Megindult hát a munka. Stadionok nőttek ki a földből, megindult az infrastrukturális fejlesztés, és mire az olimpiai láng elérte Pekinget, már az autók kitiltásával azt is elérték, hogy a híres pekingi szmog is eltűnjön úgy ahogy a város fölül. Kína körülbelül 40-44 milliárd dollárt költött az Olimpiára, ami azt jelenti, hogy messze-messze a legtöbbet az újkori olimpiai történelmében.

Az olimpiai nyitányaként megszámlálhatatlan sok ember közös, összehangolt munkája eredményeként egy olyan műsort láthatott a világ, ami messze túlszárnyalt minden régebbit. Összesen 4,7 milliárd ember nézte a műsort a világ minden részéről, amivel majdnem 1 milliárd fővel túllépték Athén nézettségét.

Nem sokkal a rendezési jog elnyerése után már összeszedték a tehetséges gyerekeket szerte Kínában, és kinevelték belőlük az olimpikonokat. Mi lett az eredmény? Kína 110 érmet nyert, ebből 51 aranyérmet, és magabiztosan az éremlista élére került.

Összességében, bár sok politikai viszontagság is kísérte a játékokat, de Kína egy nagyon sikeres olimpiát rendezett meg. Idén pedig, elnyerték a 2022-es téli olimpiai rendezési jogát, így az első olyan várossá vált Peking, ahol téli és nyári olimpiát is rendeznek.

Az Olimpiai Park, ahogy a neve is sugallja, egy park. Hosszában egy széles betonút fut végig rajta, és ekörül található a Madár Fészek, a Buborék Stadion, az Olimpiai Láng, és egyéb létesítmények.

8 évvel az olimpia után már sokkal nyugodtabb a környék. A stadionokat átadták közhasználatra, de este még mindig gyönyörű kivilágítást kapnak. A Madárfészek előtt egy falon az olimpikonok nevei vannak felvésve. Igazán nagy öröm volt elsétálni előtte, és keresni a magyar neveket.

Most, hogy már készülnek a téli olimpiára, kicsit megváltozott néhol a dekoráció, és hópelyhek, síelő emberek sziluettjei vannak felfestve ide-oda.

Sajnos, nem tudtunk bemenni a stadionokba, de így is nagy élmény volt ott sétálni, ahol valaha elsétáltak legjobb magyar atlétáink is. Talán kicsit nagyobbnak tűnt a tévében a Madárfészek, de amúgy minden nagyon szép volt, és egész jól karbantartott. Láttam fotókat ilyen-olyan városok lepusztult olimpiai városairól, Peking azért sokkal szebb, és jobb.

Elképzeltük Zsófival, milyen jó lenne, ha a 2022-es olimpián már mi is itt lehetnénk, mint tolmács, segítő, vagy bármilyen más pozíciót betöltő egyén… persze nem sportoló :D Addig viszont még nagyon sok hanzi seggeléssel töltött délután vár ránk, és ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen! Most pont egy életre megutáltuk a kínai telet, semmi kedvünk csak a télért visszajönni J

Tegnap, amíg meglátogattuk a Tiltott Várost, már jobban éreztük magunkat, de azért én még mindig nem voltam 100%-ig jól. Kicsit lassan indult a reggel, és nehezen ment le a nap, de a mai fontos volt. Ma látogattuk meg ugyanis a Nagy Falat. Mao Ce Tung azt mondta, aki életében egyszer nem látogatja meg a Falat, az nem is igaz ember. Ezek szerint mi már igaz emberré váltunk a vezér szemében.

Elhatároztuk, hogy nem fogunk 450 (23 ezer kb) yuant fizetni a hostelnek, csak azért, hogy kivigyen minket a Nagy Falra és adjon valamiféle ebédet. Találtam a kis kínai térképalkalmazásom segítségével egy buszmegállót, ahonnan alig 15 yuanért kivisz egy busz a Nagy Fal egyik igen szépen renovált, és turisták által igen kedvelt részére, Badalingba, körülbelül 45 kilométerre Pekingtől.

Gyönyörű szép és hideg reggelen indultunk hát neki. A városban olyan 0 fok körül volt a hőmérséklet. Kiutaztunk a buszmegállóhoz. A helyszínen egy Mister Kína szalagos, enyhén fogazatát vesztett, láncdohányos gentleman mindjárt le is támadott minket, mint a helyi szerv, hogy neki az a dolga itt, hogy útbaigazítsa a megtévedt vándort, hogyan lehet kimenni a Falra.

Gondoltunk egyet, mondjuk, jól van, beugrunk, mondjad, hogyan lehet. Természetesen azzal kezdte, hogy 300 per fő a taxi oda-vissza. Legyintettünk. Hát akkor, folytatta gyorsan, mehetünk ezzel a kisbusszal is, ahol már csak 150 lesz az út. Még határozottabban legyintettünk, sőt még talán el is nevettük magunkat. Elmondtam a bácsinak nagyon szépen artikulálva, még a kezemen is mutatva kínai módi szerint: 15. Ennyit vagyunk hajlandóak fizetni. Ekkor persze hirtelen eszébe ötlött, hogy ja, hát tényleg, hogy is felejthette el, hát ott van szemben a buszmegálló, ahol elmehetünk 15/ út áron, azaz 30 lesz oda-vissza. Megköszöntük szíves segítségét, és elbaktattunk a buszmegállóba.

A busz, ami kivisz Badalingba egy egyszerű közösségi busz, azzal a különbséggel, hogy 3 ülés és 2 ülés van egy sorban, egy annyira icipici kis folyosóval középen, hogy éppen hogy élével átmászol. Érthetően azért, hogy minél több embert fel lehessen zsúfolni. Beültünk leghátulra, és gyorsan levettük a 15 réteg ruhánkat. Betegségünk óta megint a legújabb harbini divat szerint öltözködtünk, ugyanis. Végig sütött ránk a nap, gyönyörű szép kék volt az ég, végig pletykáltuk és nevettük az utat.

Amikor azonban lement a busz az autópályáról, egy digitális tábla kiírta: „Üdvözöljük Badalingban, a Nagy Falon, a hőmérséklet -15 fok és szeles”

Azt hittem lehidalok: mi van?? Mondták, hogy a Falon hideg lesz, na de… Elegen van már Harbinból. Tavaszt akarok. Meg egy wc-t, mert már kell pisilnom.

Amint leszálltunk a buszról, megéreztük, miről van szó. Nagyon hideg volt, fenn voltunk a hegyekben, és ahogy egyre feljebb és feljebb mentünk, egyre erősebb szél fújt. Hjajj, minden csontom remegett, vacogtak a fogaim. De, nem fogunk megfutamodni, sőt, megmásszuk ezt a kis falacskát, ahogy anno őseink is megtették, és rohadjunk meg, kitűzzük a magyar zászlót.

A végállomáson egy kedves leányzó közölte velünk, hogy körülbelül 5 óránk van az utolsó busz indulásáig Pekingbe, ezért nem ajánlja, hogy gyalog induljunk neki az útnak felfelé, mert az kapásból elvenne kettőt, és még akkor alig láttunk valamit, inkább vegyünk egy jegyet egy kis erdei vasútra hasonlító eszközre, és azzal menjünk fel, végül újabb másfél óra alatt elérhetjük a legmagasabb pontot.

Először azt hittük, hogy csak marketinges a csaj, de körülöttünk minden kínai jegyet vett erre a kisvasútra, ezért végül beadtuk a derekunkat, és kifizettük a 100 yuant az oda-vissza jegyért. Ekkor egy kis, talán eredetileg állatkertnek készült parkon át felmásztunk pár száz méter magasra a vasúthoz. Én már ezen a részen éreztem a tüdőmet. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vagy megint lázam van, vagy beasztmáztam, mert azért ennyire nem vagyok gyenge, de az adrenalin még vitt.

Nos, elérkeztünk a vasúthoz. Tudjátok mi volt az? Az erdei bob egy kínai verziója, ahol nem vagy beszíjazva, és egy jéghideg műanyag kiskocsin ülsz, ahol rád húznak valamiféle vidámparki kapaszkodót, de nem rögzítik le. Zsófi, mondanom sem kell, azonnal az életéért könyörgött. Én szálltam fel elsőnek, így végig tudtam követni a felrakott tükrökön, ahogy elfehérednek az ujjai, úgy kapaszkodik a le sem rögzített kapaszkodóba. Ennyire erővel a fülünkbe is kapaszkodhattunk volna.

A kisvasút körülbelül 10 perc alatt kellemes tempóban felhúzta a népet a Falra. Eközben sokszor alattunk csak egy háló volt kifeszítve, és értékelve azt a tényt, hogy mi csaj úgy lazán ültünk a kocsiban, ez elég rémisztő volt.

Amikor megérkeztünk, előre láttam, hogy néhány bácsi intett, hogy gyorsan ugorjunk ki, mert a „vonat nem vár”, azaz még lassítani sem fog, csak úgy kiugrunk. Én ezt teljesen komolyan is vettem, és teljes hadikészültségben vártam az ugrást, ám amikor ez megtörtént volna, egy eléggé megtermett húzott szemű benyúlt a hónom alá, és úgy felkapott, mintha csak egy kiló rizs lennék, majd miután egy végeérhetetlennek tűnő másodpercig a levegőben tartott minden cuccommal, letett. Esküszöm kisiskolás korom óta senki sem kapott így fel. Icipici gyereknek éreztem magam, amikor még olyan hihetetlen volt, hogy Apa felkap, és én a világ tetején vagyok. A probléma csak az volt, hogy a mostani jelenet nem volt valami bizalmat keltő, sokkal inkább rémisztő, egy cserzett arcú, kabátos résszeművel valahol a világ végén egy süvítő szeles, hideg hegy tetején.

Még mindig megszeppenve elhagytam az állomást, addigra már Zsófi is átesett ezen a gyönyörű élményen. Néhány lépcsőfok után már fenn is álltunk a kígyózó Nagy Falon.

Milyen is volt? Nehéz volt úgy értékelni, hogy a velőmig fáztam, lefújta a szél a fejem, és valószínűleg még mindig kicsit beteg voltam, de csodálatos. Legnagyobb szerencsénkre tiszta kék égbolt vonult végig ameddig a szem ellát. Nem volt túl sok ember sem, ami Kínában azt jelenti, hogy csak minden második percben lökött fel valaki. Akkor a világ elég kopár volt a Fal körül. Téli álmukat alvó fák és aljnövényzet mindenhol. Legnagyobb megdöbbenésemre hihetetlenül dús bundába öltözött cicák mászkáltak a Fal tövénél. Az egész építmény falból és tornyokból állt. Minden torony egy kiszökellésre volt építve. A fal néhol nagyon meredek, és csak ritkán voltak lépcsők is építve, szóval csak jól megkapaszkodva lehetett feltornázni magunkat. Ahol mi álltunk, onnan nem is lehetett látni a Fal végét, csak kígyózott messze-messze, visszament Dalian köré is, és végül az én tartományomban, Dandongnál ért véget a tengerben, sok száz kilométerre innen. Belegondoltam, milyen nehéz volt nekem most csak felmászni a vonathoz, hát milyen lehetett, mikor télen-nyáron, küzdve a növényzettel, gyalog vagy málhás állatokkal másztak fel az emberek, hogy megépítsék a Nagy Falat.

Elindultunk hát a süvítő szélben. Az ember azt gondolná, hogy a tornyokban lehet majd pihenni, mert szélvédett, ám nagyon nem. Ugyanis ott piciny lőrések vannak, ahonnan még koncentráltabban fúj a szél.

Zsófinak nagy álma volt a Nagy Fal, így kismillió képet és selfiet készített. Én inkább csak lassan sétáltam. Sajnálatos módon annyira elfáradtam már az út háromnegyedénél, pont a legmagasabb toronyhoz való felmászás előtt, hogy muszáj volt lemondanom az út hátralévő részéről, így egy kis boltocska mellett egy padon, kínai virslit eszegetve figyeltem a kígyózó embersorokat, ahogy másznak felfelé. Sok amerikai elnök is járt már ugyanitt előttünk. Habár ez a része szépen fel van újítva, és külön kérik, hogy ne rongáljanak, minden egyes téglába már legalább 10 ember belevéste a nevét. Zsófival készítettünk zászlós képet is, amíg egy kínai rendőr nem közölte velünk, hogy a Nagy Falon tilos más ország zászlajával pózolni. Akkor már mindegy volt, kisbarátom. J

A legmeglepőbb az volt, főleg nekem, aki ott harcoltam a megfagyás ellen félig betegen, és fáradtan, hogy icipici kis öreg nénik is ott másztak bőszen a Falon, és nem is akármilyen tempóban. A kínaiak igazán fontosnak érzik ezt az utat az életükben, úgy hiszem. Mondjuk azon is meglepődtem, mikor kis fiatal nőcikék másztak felfelé egy szál nylon harisnyában, szoknyában és vászonkabátban. Valami baj lehet velem, hogy így felöltöztem.

Zsófi jó sokáig elidőzött a Fal legtetején a Mulan zenéjét hallgatva, amit direkt nekünk hozott el az útra, csak sajnos én bedobtam a törölközőt idő előtt.

Alig vártam, hogy lejöjjön, ugyanis nála voltak a jegyeink haza, és ebben a hidegben megint meghaltak a telefonok, nem tudtam szólni neki, hogy már az életemért küzdök.

Mire leértünk a vonathoz, és lesiklottunk megint ezzel a csodás tákolmánnyal, már alig éreztem a végtagjaim. A buszon az ablak mellett lett helyem, ami megint hideg volt, így mondhatni, hogy félholtan értem haza. Zsófival gyors betértünk egy tésztakifőzdébe, és egy hatalmas forró tányér tésztát felfaltunk. Ezután pedig úgy aludtam, mint a tök másnap reggelig.

A következő nap már jobban éreztem magam, és elkezdtem más színben is látni a tegnapi napot. Most, hogy a hideg és a folyó orr nem rondított bele a képbe, igazán értékelni tudtam a Nagy Falat. Talán azért mondta Mao, hogy nem vagy igazi ember, amíg el nem mész a Nagy Falhoz, hogy ezzel is tudomására juttassa az embereknek, milyen dicső volt Kína. Mi mindenre volt képes az ember, ha a hazája védelméről, és gyermekeinek életéről volt szó. Talán meg akarta nekik mutatni, mit is jelent a kemény munka. A Fal nem olyan, mint a Tiltott Város. A Tiltott Városból sugárzik a császár hatalma, minden aprólékos, és pazar. A Fal inkább tényleg az emberi erőt, kitartást, és elszántságot dicsőítette. Ma, amikor már minden komolyabb munkát gépek végeznek helyettünk, ki mászna fel egy hatalmas hegy tetejére és rakna követ kő után, csak és kizárólag azzal a céllal, hogy legyen és működjön? Vajon sejtették akkor, hogy még több száz évvel később is emberek ezrei fognap sétálni rajta?

Csak úgy, mint minden másik napon, felkeltünk, éltünk, tanultunk, főztünk ebédet, és vettünk egy gyors fürdőt, majd ágy. Miért is gyors fürdőt vettünk? Nos, ahogyan azt már Newton barátunk is megmondta, minden a Föld középpontja felé esik, hát még mennyire egy olyan országban, amely magát a Középső Országnak nevezi. Így hát a fizika ezen egyszerű törvényéből adódóan a víz a zuhanyrózsából kifolyik, és nem befolyik, és mivel rendkívül megbízható a kínai technika, az alsó, kád nélküli kádcsapból is dől a H2O, nos… fogjuk rövidre: fél perc alatt el lehet lötyögtetni a világba az egész nap összespórolt meleg vizet. Éppen ezért kimondatlan szabályunk Vikivel, hogy az első hableány olyan gyorsan fürdik, hogy a tusfürdőnek még arra se legyen ideje, hogy felhabozzon, a második hableány pedig élvezi a maradék meleg vizet….még vagy 3 percig. Mi próbáltunk tenni a dolog ellen, de sajna, nem találtunk megoldást.

Így történt tehát a tisztálkodás tegnap este is. Még mielőtt azonban a tárgyra térnék, megemlíteném, hogy bár a néni beköltözésem előtt elpacsmagolt a szagokból ítélve némi Domestost a fürdőben, de tüzetesebb vizsgálat után arra jutottunk, hogy sajnos csak ott, ahol a papok táncolnak a csasztuskára. Így hát magamra öltöttem legkívánatosabb rózsaszín gumikesztyűimet, és levakartam a vastag fekete mocskot a wc oldaláról, belsejéről. Közben annyi Mr Muscle-t csobogtattam el, hogy szinte láttam magam előtt, amint egy wc tisztító reklámban pucolok egy redvás klotyót egy szál bikiniben, életszerűen, hajam lobog a szélben, amit a páraelszívó kelt, és közben kecsesen magamra is loccsantok az érzéki 99% baktérium meg fog halni szerből, és azt suttogom a kamerába barnára színeződött rózsaszín gumikesztyűmben, hogy, „Endlösung”.

Miután minden megint kinézett valahogy, és kisírtam magam, hogy én ezen trónoltam tudatlanul napokig, Vikiről nem is beszélve, elpakoltuk mindent, felsöpörtünk. Viki befejezte a kinti világ felpucolását, és a bódító vegyszer szagban ültünk egy picikét elpilledve. Ez történt két hete. Tegnap reggel viszont az egészet újra kellett csinálni, ugyanis: Kínában, mint már mondtam, nincs zuhanytálca. Csak úgy fürdesz bele a fürdőszobába. Ezért hát, a csempe a talpad alatt lejt egy picit, hogy minden leved le tudjon csorogni a lefolyóba, amiben annyi féle női haj rohad, hogy az egész világ DNS rendszerét, mindenféle fajra nézve, fel lehetne térképezni. Ám, mivel lejt a padló, természetszerű, hogy vannak kis rések, ahol megáll a víz, és ott felgyülemlik minden kosz, amit oda behordunk. Ezeket is módszeresen fel kell vakarni.

Szó, ami szó, a fürdő-wc kérdés igen problematikus mifelénk, ezért legalább kéthetente fel kell nyalni az egészet. Ez történt hát tegnap is, ugyanis rászántam magam, mert inkább ez, mint esszét írni valami kínai tanmeséről a daduskának hétfőre.

Vissza tehát az elejére: szombat, szép nap, napsütés, és egész időben már az ágyikónkban is voltunk, és jó éjszakát.

Valamikor kora reggel arra ébredek, hogy mintha valaki fürödne a fürdőnkben. Első kábulatomban még azt gondoltam magamban: „Csinálja, ha jól esik neki…”. Utána viszont eljutott a tudatomig, hogy talán mégsem jó, ha valaki úgy zuhanyozik a szobánkban éjnek éjjelén, hogy az ajtó zárva volt, és mi van, ha a kedvenc még otthonról kapott tusfürdőmet tapsikolja el?!

Félig kinyitottam a szemem, és megnéztem, Vikit zavarja-e dolog, mivel az ágya a fürdő mellett van, hogy valaki hallhatóan fürdik a szobánkban. Olyan kellemesen horkolt, mint egy kisbaba. Hát, mondom, én már bizony rányitok erre az illegális behatolóra, leszarom a személyiségi jogait.

Elbotorkálok a sötétben a fürdőig, hallgatózok: itt tényleg, fürdik valaki, nem csak álmodtam. Lendülettel benyitom az ajtót, és az jön szembe velem, hogy nem is akárki fürdik hajnalban, hanem a toalettünk. Vagyis úgy kellemesen zubogott rá a víz a bojlerből. Hát, gondoltam, szar meló a tiéd, szó szerint, na, de hát tegnap pucoltalak ki úgy istenesen, azért ne vigyük túlzásba a tisztálkodást, meg a víz is drága. Kicsike papucskámmal betotyogtam a már 5 cm vízbe, ami ott tántorgott a fürdőben, és közelebbről is megvizsgáltam, hogy tudta a WC onnan alulról kinyitni a bojlert, amit még én sem érek föl? Piciny kómás agyam csak odáig nem jutott el, hogy ami onnan folyik az víz, és az tudniillik vizes, tehát emberi kíváncsiságomtól hajtva bemásztam a pizsimmel a WC zuhanya alá.

Ez volt az a pillanat, amikor felébredtem. Na, hát ennek fele se tréfa! Itten nekünk zubog a víz a bojlerből, és rohadtul nem látom honnan. Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy nem is a bojlerből folyik, hanem felette a plafonból, mert a szomszéd túlzásba vitte a napi ötszöri mosdást? Próbáltam minden módon megnézni, de csak tele ment a szemem és a pizsim vízzel. Viszont, meleg vízzel. Hát, akkor csak a bojlerből jön. Kimásztam a szobácskából, magamra vettem egy pulcsit, és elsiettem a shushu bácsihoz, de, mivel kb. hajnali 5 óra volt, ő még otthon aludt. Jajj, az anyját, a lusta népeknek. Visszabotorkálás, majd lefagyok a vizes pizsamában, megkeresem a telefonom, miközben örömmel konstatálom, hogy Vikit még mindig nem zavarja a Niagara vízesés tőle 5 centire. Kihúztam a bojlert, hogy lássam, lehűl-e a víz, tehát tényleg onnan jön-e. Közben csináltam pár képet a katasztrófáról, és egy rövid videót, majd hívtam az egyetlen esélyemet: Guillaime Boué mérnök urat.

Csak hogy, egy valamivel nem számoltam. Én már legalább 8 órája nem voltam wc-n, és most itt állok egy zubogó locsogó oázisban. Azt a rohadt! Most vagy bepisilek, vagy pucéran kell a wc-re ülnöm, mert olyan zuhanyt kapok… Köztes megoldást választottam. Fogtam a kis rózsaszín örökölt vájlingomat, és a fejem fölé emelve pajzsul bemásztam a vízesés alá, és hihetetlen gyorsan kipisiltem magam, bár így is tökig vizes lettem, mert a rohadék vagy 5 helyről zubogott. Utána visszaraktam a vájlingot a wc tetejére, hogy legalább ne ezt az idegesítő wc fedelén pattogó vízhangot kelljen hallgatnom. Ám, felfedeztem, hogy a víz hűl le. Akkor a bojler folyik, nem a szomszéd lett folyékonnyá.

Vártam hát, hogy pittyegjen a telefonom. A mindig gyűlölt „rugby meccs megy, szívem” mondatot most az egyszer olyan örömmel vettem Guiguitől, hogy az hihetetlen. Ébren van! Közöltem vele, mi a helyzet, és hogy szerintem bojler, tehát hogy mi kell a tartály feltöltéséhez: áram vagy csak egy csap?

Válasz: csap, zárd el az összeset. Megint fogtam a vájling pajzsom, és örömmel vettem észre, hogy a bemeneti csap tixóval van csak félig odafogatva (de nem onnan folyt a víz), és mindent elzártam, amit találtam. Guigui tanácsára megnyitottam a zuhanyt is, hogy gyorsabban menjen el a víz, és nem is kellett sokat várnom, a zubogás csöpögéssé vált.

Ekkor vert sereg módjára bemásztam úgy, ahogy vagyok, vizesen az ágyikómban, ekkor volt 5:27 és miután kikerestem, hogy mondják kínaiul, hogy léket kapott a bojler, aludtam még egy másfél órát.

7 óra után nem sokkal arra keltem fel, hogy Viki az ágyán ül, és közli velem, hogy fórumokat olvas, hogy kell bojlert szerelni. A víz megint zubogott. Hjajj, ez megint elindította kiválasztásomat, így hát kimásztam az ágyikómból, fogtam egy esernyőt, és leültem a wc-re pisikélni, és gondolkodni, hogy mi is volt a bojler kínaiul. Viki eközben dörömböl az ajtón, hogy ő még nem látott esernyővel pisilő embert, nyissam már ki. Anyád…

Felhúztam magamra valami szárazat, majd lerohantam. Shushu épp a szerelő bácsikkal pletykált lenn. Már a lépcsőről mondtam: „Shushuuu baj van, folyik a víz a bojlerből!” Erre rám néz, mint valami majomra, hogy mi van? Ekkor elpantomimeztem: víz-ssssssshhh- mindenhol, jöjjön má’! „Jövök, jövök, várjál csak, jövök”. Ránézek a szerelő bácsikra, akik pedig ott eszik a kis rizses kásájukat, és nevetnek rajtam, hogy milyen aranyosan beszélek kínaiul. Hát gondoltam, nektek nem hopp-hopp kéne jönni, és rendbe hozni?! Hülye rizszabáló sárga népek…

Shushu felszerelve mindennel, hat napi hideg élelem, szárított csirkeláb, csavarkulcs felbaktat velem. Meglátja a fürdőt, és engem betessékel, hogy zárjam el a csapokat. Na, mondom, mi van, fél hogy vizes lesz a lábacskája, és megnedvesedik az orra, shushu? Bemászok a víz alá, mutatom, hogy már elzártam ma hajnalban. Erre ilyet csinál nekem: „Itt most ti nem tudtok majd fürödni!”. Hát, gondoltam, Shushu, a problémát rosszul látja, itt mi CSAK fürödni tudunk!

Toporzékolt párat, vártam hogy előveszi a csoda evőpálcikát, amivel az előző kollégiumunkban gyakorlatilag mindent meg tudtak szerelni (lásd előbb). Megjön az ihlet: „Telefonálok párat, és ti meg addig cuccoljatok, mert költöztök az ötödikre. Ezen mondatnál kelt életre Viki: „Mátyer Bozsnyev! Hogy hova? Én az ötödikre lift nélkül?” Shushu jót röhögött, és végül kiderült, hogy a másodikon van egy üres szoba, amúgy.

Shushu kerített kulcsot, és egy óra múlva, már minden cuccunk két szobával arrébb volt. Ám, mivel itt senki sem lakott már hónapok óta, el lehet képzelni a redvát. A tegnapi takarítás most elölről újult erővel. Könyékig kellett lenyúlnom a lotyiba, hogy minden barnát levakarjak. Előtte azért megnéztem, itt is tixóval van-e odakötve a vízcsap a bojlerhez. Viki ablakot mosott, söpört, port törölt, pakolt, én meg megint Domestos reklámarc lettem. Gyakorlat teszi a mestert, olyan fél óra alatt minden ragyogott, végre leülhettem megenni a kis szalámis kenyeremet, és Viki még köleskását is csinált a nagy ijedtségre.

Amúgy amíg pakoltam, bejött egy szerelő bácsi, és miután rávette figyelő szemeit a fürdőre, hangosan megkérdezte: „Hát ez meg hogy történhetett?”. Ha tudtam volna, hogy, elmondom neki, hogy hát sok szabadidőm volt, aztán van egy ilyen rossz pótcselekvésem, hogy kirágom a bojlereket, úgy…

Idén már harmadjára költöztünk. Viszont hál’ Isten egyre jobb. A fürdő állapota sokkal jobb, mint volt, és a szoba fekvése is egy icipicit jobb lett. Teljesen ugyanúgy néz ki, mint a másik, de itt szerintünk lányok laktak előttünk. Találtam az ágyam alatti rekeszben vagy két tonna arabul írt gazdasági könyvet, kínai és angol nyelvkönyvet, sőt Oxford angol-angol szótárt is arab fordítással. Utóbbi természetesen nem ment a kukába. Csak minden más… Délig még az esszét is megírtam a daduskának. Kína, nem cseszel ki velünk J

白雨婷 

中国                                                                    

辽宁省                                                               

大连市                                                              

沙河口区                                                          

尖山街 217 号                                                 

 

东北财经大学

秋实楼

206 号

 

BONCZ BETTINA

Dongbei University of Finance and Economics

Qiushi building, room 206

Liaoning Province

Dalian

Shahekou District

Jianshan street 217.

People’s Republic of China

Mao megtekintése után, és miután visszaszereztük az üres táskánkat, és a kameránkat az elzárásból, elindultunk Maoval ellentétes irányban. Ott található ugyanis az a része Tiananmen térnek, amit mindenki ismer képről. Egy rózsaszínes-pirosas fal, rajta Mao arcképével, ahogy végig néz azon a helyen, ahol a ’90-es években mészárlást rendeztek. A kép előtt pedig kínai családokról készítenek gyönyörű szép „hivatalos” családi fotókat. Több fényképész is kóvályog a téren, szolgáltatásait felajánlva a turistáknak. Az elkészült képet pár percen belül ki is lehet a helyszínen nyomtatni, és bekereteztetni. Sok család tradicionális ruhába öltöztette csemetéjét (szegények, alig fagytak meg a dermesztő hidegben), és úgy fényképezkedtek.

Mao vezér képe alatt behaladva egy kapun, természetesen teljes katonai felügyelet mellett, némi gyaloglás után már a Tiltott Város bejáratánál is állunk.

A Tiltott Város hatalmas. Mint köztudott, sok száz éven át csak a császári család és udvartartása, a politikai és katonai vezetők kaphattak bebocsátást a város falai mögé. A császárság megdöntése után nyílt csak meg lassan a nagyközönség előtt ez az impozáns épületegyüttes.

Előzőleg én már informáltam magam, hogy lehet audio guide-ot vásárolni a bejáratnál, és így saját tempóban lehet végigmenni a Tiltott Városon, miközben a füledbe suttog egy idegenvezető. Arra viszont nem voltam felkészülve – ugyanis az interneten semmi ilyesmit nem állítottak – hogy magyar audio guide-ot is lehet vásárolni. Le is csaptam a lehetőségre. A nyakamba akasztottak egy gépet, körülbelül akkorát, mint a tenyerem, aminek az egyik oldalán a Tiltott Város térképe volt, és (ha működött) piros fénnyel jelezte, hol állok; a másik oldalán pedig hangerő és be/kikapcsolás gomb volt. A néni elmondta, hogy ne nyomkodjak semmit, csak a hangerő gombot, mert automatikusan indul a lejátszás. Viszont, mire én ráeszkábáltam a fülemre a kis hallókészüléket, és ráhúztam a fülvédőt, a sapkát és a kapucnikat, beállítottam a hangerőt, már javában beszélt a néni arról, hogy hogy működik a gép.

Még jó, hogy némi gyakorlati tudnivalóval kezdte a beszélgetést, mert így volt lehetőségem lefordítani mit mond. Az asszony, aki felmondta a szöveget, egy hallhatóan kínai nemzetiségű egyén volt, aki le a kalappal, igazán gyönyörűen beszélt magyarul, de az a tagadhatatlan kínai akcentus, és külföldi kiejtés eléggé megnehezítette az elején a hallásértést. Úgy éreztem magamat, mintha nyelvvizsgáznék. Erőteljesen kellett koncentrálnom arra, mit mondanak, csak a különbség az volt, hogy ezúttal az anyanyelvemet kellett felfognom. Volt egy két félrefordítás is, pl. az „epület tetejééén villanyharító volt”, de amúgy egyáltalán nem nehezítette a megértést.

Audio guide-ot csak én vettem hármunk közül, ezért én mindig le voltam maradva, ugyanis ha túl gyorsan mentem, félbehagyta a magyarázatot a néni, és átlépett a következő helyszínre.

A rendszer nem volt túl kiforrott, néha, ha túl közel volt két épület, a mögöttem, és nem az előttem lévőt magyarázta. Így esett, hogy megkért, menjek be az épületbe, és tekintsek meg egy kiállítást, a császár ágyasainak mindennapi használati tárgyairól. és miután ennek eleget tettem, egy rézöntvény kiállítás jött szembe. Egész nap nem találtam meg az említett ágyasos kiállítást, amúgy.

A Tiltott Város egy hosszú központi „folyosóból” áll, ahol egymás után a császár mindennapi politikai és vallási életéhez tartozó épületek vannak felhúzva. Külön épületben tartották a politikai tanácskozásokat, külön épületben fogadták a nemzetiségek képviselőit, és külön épületben a külföldi méltóságokat. A folyosón, középen egy márványút halad, amire csak a szászár léphetett. Egyetlen kivétel volt, méghozzá az éves közigazgatási verseny országos fordulójának nyertese, akinek a díja az volt, hogy végig vonulhatott ezen az úton, és úgy hagyhatta el a Tiltott Várost, a döntő helyszínét.

A főút két oldalán további két szárny található, ahol többek között az anyacsászárné, az ágyasok, a császárné lakott. Többször is szó esett Cixi anyacsászárnéról, aki 16. rangú ágyasból lett a birodalom uralkodója.

Cixi szinte senkiként lépett be a Tiltott Városba, szépsége miatt lett kiválasztva a császár szolgálatára. A császári öröklés rend miatt sokszor előfordult, hogy a fiú utódok egymást megölték a trónért. Ezt megakadályozandó, a császár még életében eldöntötte, melyik fia lesz a legérdemesebb a trónra. Erről egy nyilatkozatot írt két példányban, amelyikből az egyiket mindig magánál, a másikat pedig a főfolyosó egyik épületében a plafonhoz közeli festmény mögött tartotta. Halála után összehasonlították a két okiratot, és kihirdették a trónörökös nevét.

Cixi, aki csak ágyasa volt a császárnak, de anyacsászárnévá lett, amikor fiát emelték a trónra. A fiú azonban túl fiatal volt, ezért az ambiciózus nagyasszony vette magához a birodalom vezetését. Az ő nevéhez köthető a Nyári Palota felépítése is.

A művészetben a főnix madár jelzi a császárnét, a sárkány a császárt. A sárkány kinyújtott tenyerében egy gömböt tart, ami hatalmát jelképezi. Cixi uralkodása alatt a sárkányok keze üres maradt.

A Tiltott Város épületei nagyrészt ugyanúgy néznek ki. Az épületekbe általában nem lehet bemenni, de nem is érdemes, mert nem sok mindent hagytak bennük. Amit igen, azt kívülről is meg lehet csodálni. Visszanézve eddigi túráinkra viszont ezt támogatom is. A kínaiak nem túl tisztelettudóak a műemlékkel szemben. Szinte mindenhol látni falba kapart neveket, és egyéb rongálásokat.

A város egésze fából épült, ezért egy esetleges tűz hatalmas rombolásokat okozott. Gyönyörűen megformált és festett pagodatetők fedik az épületeket, de sajnos a legtöbb szinte ugyanúgy néz ki, ezért csak a kapu feletti „névtábla” tesz közöttük különbséget.

Majdnem 4 órán át tartózkodtunk a hidegben a Tiltott Város területén. A legutolsó része a császári kert. Itt apró kis pavilonok, és fák, virágok vannak mindenhol. Utóbbiakat januárban nem tudtuk nagyon megtapasztalni, sajnos. Némi andalgás a szerelem fája (két összenőtt fa a kert közepén), és egy dombon lévő „csillagnéző pavilon” körül, és ki is értünk a Tiltott Városból.

A történet itt véget is érne, de ha ezután átmegyünk a főúton, 100 forintért jegyet válthatunk egy újabb kertbe, aminek a végében egy hatalmas domb van egy buddhista pavilonnal. Ha megmásszuk ezt a dombot (nem könnyű, ugyanis meredek, és a vége felé már nem lépcső van, hanem kis sziklakinövések egymástól kényelmetlen távolságban), elénk tárul a teljes Tiltott Város. Rengeteg ember akar, okkal feljutni oda. Mi is megtettük, és igazán megérte.

A Tiltott Város messze, hosszan elnyúló, a vége felé már ködbe burkolózó sziluettje, igazán gyönyörű látvány a nagyváros közepén. Az ember kicsit elképzeli, milyen is lehetett, amikor még császárok, és császárnék járkáltak az illatos füstölők ködében, a mára már letaposott kövezeten. Ágyasok serege élt a falak között, örökre távol a családjuktól, milliónyi könnyet hullatva. Fiatal fiúk és férfiak tanultak írni-olvasni, készültek politikai karrierjükre, miközben apáik az ország ügyeiről tárgyaltak. Ki tudja, hányuk lépett később ténylegesen hivatalba? Nem volt nehéz udvari ármánykodások, a trónért, a hatalomért folytatott harc, vagy egy háború áldozatául esni.

Látni lehet, ahogy a mesteremberek vízzel töltik meg a hatalmas bronz edényeket, egy esetleges tűz esetére, hordják össze a faanyagot az épületek megépítésére, és faragják a felhőkkel játszó sárkányokat a márványtömbökbe, melyeket messzi vidékről, emberi és állati erővel vontattak ide. A pornép pedig ott sétál a hatalmas falak körül, és csak elképzeli, elálmodozik róla, mi is lehet odabenn, ki és milyen az az ember, milyen életet él, aki az ő életüket irányítja, akiért harcba mennek, ha kell, és legszebb leányaikat adják oda.

Most pedig, évszázadokkal, évezredekkel később, amerikai telefonokkal felszerelt kínaiak tülekednek egymáson taposva, japán ruhát viselve, és koreai zenét hallgatva, hogy csak egy fényképet készítsenek valamiről, amiről lehet nem is tudják mi. Csak a kamera lencséjén keresztül figyelik meg a körülöttük lévő csodákat, miközben, főleg a lányok, mindent elkövetnek, hogy ne legyen résnyi szemük, fekete hajuk, vagy bármi, ami azzá tenné őket, amik: kínaiakká. Pedig milyen szép és hosszú történelmük van, és mennyire büszkék lehetnének arra, akik.

Mi pedig, akik még a sztyeppéket róttuk, amikor Kína már rég virágzó birodalom volt, elragadtatva sétálunk végig az ősi falak között, és beszívjuk a történelem ezen csodás darabkáját, és elzárjuk a lelkünk mélyére, nem is gondolva arra, hogy kinek is a portréja alatt jöttünk ide be, és hogy mennyit változott a világ…