Mert őrült módon tanulok. Az elmúlt hetekben elkezdtem érezni egy bizonyos érzést, ami csiklandozza az egóm, úgy hívják: siker. Elértem azt a szintet, hogy angol helyett kínaiul jutnak eszembe szavak, kínaiul beszélgetek magammal, és magam szerint hibátlanul (a tanáraimnak nagyobb elvárásaik vannak, sajnos). Az órán másodpercek alatt elér az agyamig a nyelvtan, és gyökeret ver, a karaktereket néhány látás után megjegyzem, és csak a 40%-át felejtem el 24 órán belül. Ez az arány szeptemberben még 80% körül mozgott. A tanár kérdéseire gyorsan tudok válaszolni, és elkezdtem párhuzamokat vonni, szinonimákat tanulni, és végre valahára: NEM FÉLEK MEGSZÓLALNI! Ahogy a tanárom mondta: a kínaiul folytatott beszélgetés ne nekünk okozzon gondot, hanem annak, akinek meg kell értenie minket. :D

November elején újabb nagy lépést tettem meg: elkezdtem a középfokú nyelvvizsgáról álmodozni. Felkészítő könyvet vettem, és erőteljesen magolom az ehhez szükséges 1200 írásjegyet. Szombaton kedvenc tanár bácsim elvisz a könyvesboltba, és közösen nyelvtan könyvet veszünk, amit szépen lassan órán kívül megtanulok az ő segítségével. Igazán meg volt lepődve, hogy bárkit is érdekel ilyen szinten a nyelvtan. Én mindig is imádtam, szóval persze, hogy most is piszkálja a fantáziám.

Mindeközben nem szabad begyöpösödnöm. A rutint megtörendő plusz órák hadát vettem fel. Hétfőn kalligráfia órára járok, mint már arról írtam. Kedden tea órára járok. Igen, most szabad röhögni. Zsófi barátném, aki alig párszáz kilométerre van innen, tehát szintén a kultúra közepén, megvető leröhögéssel fogadta ezt a hírt. Jelentem, ez igenis egy fontos és informatív óra. Lenyakalunk néhány liter teát andalító zene közben, és mindent megtanulunk róluk, ami fontos. A kurzus zárásaként jövő héten egy egész délutánt egy teaházban töltünk, a tanárnál is profibb tea mesterekkel. Ezt ám egyetemen tanítják itt.

A kedvencem a fehér tea. Olyan, mintha kenyeret innál. Finom, puha, selymes, édes illatú. Ezután jön a Pu’er tea és a fekete tea a sorban.

Szerdán szünet van, ekkor a laptopomon valami agyament zene szól, hangosan énekelek, és mikor nem, akkor oldalakat olvasok fel hangosan kínaiul, ennek következtében a kapcsolatom a szobatársammal egyre jobb és jobb. Nekem azt hazudta, szeret hallgatni, mert tesztelheti a hallásértését, de arról nem nyilatkozott, hogy az Ibinyámá ibinyámámámá című népszerű Oroszlánkirály sláger sajátos stílusú előadása mennyiben járul hozzá nyelvi készségei fejlődéséhez. Az ő baja, én felajánlottam, hogy csatlakozhat, akár hollandul is. :D

A többiek néha rám szólnak, hogy nem kéne tanulnom ennyit, de ezt csak azért teszik, mert nem tudják, hogy csak a kezeim és a szemeim tanulnak, az agyam partizik. Sajnos, máshogy nem lehet.

Csütörtökön főzni tanulok. Bocsánat, élő főzőshowra járok. Első órán alig vártam, hogy végre a kezembe adjanak valamit. Egy kést, egy répát vagy egy kutyacombot, de csak néztük, ahogy a bácsi őrült tempóban hihetetlen vékonyra vágja a hozzávalókat. Ezután miközben 10 Iphone-os kínai mosogatófiú filmezte, ahogy nézünk, egy bácsi fúziós reaktort indított be a konyha közepén. Nem viccelek, kilométeres lángokkal 15 ezer fokon ütköztek a hidrogén atomok, majd egy cseppnyi, 10 kilós vas disznóforrázó edényt rakott a reaktor tetejére fél kézzel (!), megtöltötte Kínai évi olajtermelésével, és megvárta amíg felforr. Miután ez megtörtént, olyan 2 nanomásodperc alatt, belehajította az előzőleg összefűszerezett disznót, ami szintén két nanomásodperc alatt megpirult. Mindeközben kijelentette, hogy a kezünket a vályú felé helyezve ellenőrizzük, elég meleg-e az olaj. Ha jó, azt onnan tudjuk, hogy nincs már meg a kezünk és a szemöldökünk is pöndörödik.

Bácsikánk összedobott némi zöldséget hagymával, fokhagymával, ízfokozóval (ami az EU-ban be van amúgy tiltva, de egyszer élünk) aminek csak a kémiai neve ismert, és beburkolózott egy gombafüstbe, míg végül finom kajával tört elő, amit úgy hívnak 鱼香肉丝。 Keressetek rá a „gugön” ahogy a kínaiak mondják. Hát finom lett, azt nem tagadom, de féltem bemenni a reaktortérbe, hogy kipróbáljam milyen is saját kezűleg megsütni.

Pénteken táncikálok. Hát, ha a kalligráfia tanár keresztet vet minden alkalommal, amikor belépek a terembe, itt végre még szívesen is látnak. Nagyon hamar megtanultam a koreográfiát, ahol is egy hatalmas legyezővel táncolunk. Miért tetszik ez? Mert nagyon könnyed, kecses és egyáltalán nem megterhelő. Nem vagyok egy party király, nekem ez a nagyon is kínai tánc jön be. Aki látni akar majd élőben, fehér púderes arccal, tradicionális ruhában, azt szeretettel várom december 23-án az újévi party keretein belül. Másnap nekem iskola van, szóval nem maradhatok sokáig bulizni, de mindenki meg van hívva.

Eközben reggelente és délutánonként szokásos taktikai megbeszélésem folytatom Zsófiával, az akció fedőneve: beutazni Kínát 7 hét alatt szinte semmi pénzből. Már az elejétől szinte minden elvárásunkról lemondtunk, spórolási célzattal. Persze, van valami, amiből Zsófi nem ad lejjebb: tiszta, angol budi. Flush toilet. Nem ám az itteni pottyantós. Ángol wéce. Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy megsimogathassam Mao picinyke fejét. Állítólag ezért alig fél napot kell sorban állni, de Zsófi azt mondta, ha lesz budi, sorban állás is lesz. Én pedig szerzek budit. Amúgy pekingi operába is fog jönni velem, de ezt a dolgot még csak lassan adagolom be neki. Mit tehetek… mindenkinek rá kell jönnie, miért is utálja a pekingi operát.

A Mao simogatós ötletem mindjárt megszülte a meg kéne simogatni Lenin fejét is ötletet, de Viki barátnőm ledorombolta az ötletem.

Mindeközben az internetünk a szokásos borzalmasan lassúról átment nem működikbe. Küldtem egy üzenetet azon nyomban a vezetőségnek: „Uraim, már rég 10 fok alatt volt a hőmérséklet hetek óta, amikor végre este fél órára felfűtötték a radiátorokat, keletkeztetve némi érezhetetlen melegséget (maximum a szívük mélyén). Havonta párszor mindenféle előrejelzés nélkül kikapcsolják a vizet, vagy csak valami barna trutyit folyatnak helyette, ami egy kellemes reggeli trónolás után problematikus lehúzhatatlan szobatársi jóbaráti viszony ápolást tud jelenteni. Mindez minket nem érdekel…DE! Az internetet, azt már nem…azt már bizony soha! Szóval kapják össze magukat, elvtársak!”

Erre alig pár órán belül a következő választ kaptam: „Húzni ki rúter és dugni újra”. Azóta sincs normális internetünk.

Eközben betojt a kártyás ajtózárunk, szóval most kulccsal működünk.

Roeland egy hot potba ( kínai fondü) ejtette a telefonját, ami azonnal meglevesesedett, és azóta csak a roncstelepen kaphat hívást.

Hugo elrepült Balira a családjához, de elrontotta a nevei sorrendjét a transzfer jegy vásárlásakor, ugyanis neki 2 kereszt-, és 5 vezetékneve van, ezért a két jegy a rendszerben más és más emberhez tartozott. Mire végre kibogozta, kitört egy vulkán Balin, ezért az egy hetes nyaralásból 6 napot a reptéren töltött. Felfrissülten tért haza.

Két hónap után megkaptam a letelepedési engedélyem, kedélyesen elcsevegtem mindjárt a pekingi magyar konzulátussal, ahol a tízszer megnyomott „Magyar nyelvű ügyintézőhöz nyomja meg az 1-es gombot” almenü után is egy angolul beszélő embert kaptam, aki majdnem összepisilte magát félelmében (a hangja alapján), amikor azt mondtam „Jónápot”. Ez nem tudta, hogy a magyar konzulátust szokták magyarok hívni? Legalább hívásom célja megvalósult: mehetünk Hongkongba, és vissza is jöhetünk, mindenféle papír nélkül. Szóval most már csak visszaszámlálás, záróvizsga, gyűjtögetés, és hajrá!

Ha visszajöttünk, már csak lenyomunk egy alig megterhelő 4 hónapot a felsőfokig, és már repülünk is haza. Egy szempillantás az egész J