Az agyaghadsereg volt szerintem a legnagyobb attrakció Xian berkein belül. Ha nem lett volna rendkívül hideg (igen, már megint esett a hó), el lehetett volna menni olyan 80-100 km-rel arrébb lévő hegyhez hegyet mászni, ugyanis az valamiféle szent hegy. A tanáraink meséltek róla, de őszintén szólva, annyi szent hegy, virág, kavics van Kínában, hogy már észben sem tartom. Bocsánatot kérek ezért.

Ami még viszont nagyon is említésre méltó, az a xiani muszlim negyed. Xiannak igen tetemes muszlim népessége van. Sok muszlim vallású kínai kisebbségi csoport tagja, ami azt jelenti, hogy ők nem tartoznak, az amúgy már novemberben eltörölt egy gyermekes családmodell hatálya alá. Nagyon sokan, egyéb kínaiakhoz hasonlóan, különböző üzletekbe kezdenek. A muszlim éttermek igazi kincsesbányák. Mindegy mire mutatsz rá az étlapon, egészen biztosan valami nagyon ízletes, kézzel gyúrt tésztával készült ételt fogsz kapni. Az egyetemünk mellett is van egy, és igen gyakran látogatom. Zsófival való kirándulásunk alatt is szinte minden városban betértünk egybe. Természetesen nem lehet disznóhúst kapni, és van egy-két specialitásuk, mint például az aszalt gyümölcsös lepény, vagy a pálcára húzott grillezett hús, a nagy cserépedény belső, felhevített oldalán sült sós lepény és még sorolhatnánk.

Ételeik rengeteg zöldséget tartalmaznak, legtöbbször ott előtted gyúrják, vágják és főzik ki a tésztát, varázslatos kézmozdulatokkal. Az egyetemünk mellett az étel mellé sokféle úgynevezett „kis ételt” azaz egyfajta savanyúságot lehet kapni, mint teában főtt tojás, hínár (a legjobb), tofu, krumpli csíkok csípős mártásban, uborka szintén csípős olajban, és a lista még hosszú.

Xian muszlim negyede egy mecset köré épül. Aki arra jár, annak érdemes bemennie. Annyira nem veszik komolyan, de a nők azért hordjanak fejkendőt. Mivel nagyon hideg volt, mi nagy sapkában voltunk, ezért nem volt külön probléma ezzel, de láttam néhány szőke nyugati turistát csak úgy fel-le sétálni, és bár nem szóltak rájuk, de azért persze illetlenség.

A mecset nem túl fényes, és csodálatos, kissé szegényesnek mondható, és bár még sosem voltam működő mecsetben, de láttam már képeket, és a xiani egyáltalán nem néz ki mecsetnek. Mindenhol kínai pagodatetők, pavilonok. A falakon és a táblákon kínai és arab írás. Az egyik ebédelésünk alkalmával az apuka épp a másik asztalnál tanította a fiúkat az arab betűkre, és ha nem figyeltek, bizony szép kis körmöst kaptak a fakanállal.

A mecset körül rengeteg étterem, és utcai árus van. A lehető legkülönbözőbb dolgokat árulják, de főleg apró süteményeket, a kis grillezett húsos pálcát, magvakat, fűszereket, lekvárokat, szuvenírt, és apró csemegéket. A sarkon hentesüzlet is van, ami aztán a lehető legkoszosabb, amit eddig láttam. Koszos, törött ládákban tárolják a Földön a húst, ahol az emberek járnak, és a bárány vagy egyéb állat feldarabolása közben vígan cigarettáznak és hamuznak rá a friss húsra. Ha valami nem kell, egész egyszerűen bedobják az emberek közé, vagy a macskáknak. Az asztalok koszosak és több réteg koszos, sárga zsír van rájuk fagyva. Ennek ellenére kilométeres sorok állnak az üzlet előtt, és egymáson taposnak az emberek a friss áruért.

Jack Rushton, aki hangosan röhögött, és leterroristázott mindenkit a mecsetben, aminek köszönhetően elég hamar leráztuk, miután elmondtam neki, hogy ritka nagy bunkó őkegyelme. Ám, amíg végigmentünk az utcákon, minden egyes dolgot megkóstolt. Mi Zsófiával csak édes bundában sült banánt ettünk, és majdnem megkóstoltuk a rizskoh (így kell írni?) szerű süteményt, amit jó sűrűre főznek, majd karamellbe áztatják az alját és hurkapálcára húzva árulják. Végül inkább lemondtunk róla, mert hogy majd otthon csinálunk magunknak.

Kínában igen sok diák tanul, aki a környező országokból jött ide. Ebből adódóan sokan muszlimok, arabok. Nekem is több muszlim barátom van.

Barátnőm, Assem egy kazah lány, és szintén muszlim. Az ő barátja Habibi egy pakisztáni nemzetiségű, de jordán fiú, a családja az arab-izraeli háborúk alatt menekült el Pakisztánból. Moctar mauritánia, egy osztályba járunk, Adib pedig marokkói. Velük gyakorlom a francia nyelvet, és sokat-sokat beszélgetünk.

Szegény Moctar minden reggel karikás szemmel jön iskolába, ugyanis már hajnali négy óra körül fel kell kelnie imádkozni, és utána nem tud visszaaludni. A telefonján egy alkalmazás van, ami emlékezteti minden muszlim kötelességére, így arra is, hogy mikor kell imádkoznia. Nagyon szeret bulizni, nem veti meg a szép lányokat, de nem iszik alkoholt, és nem eszik disznóhúst.

Tradícionális öltözetét, csakúgy, mint Adib, csak otthon hordja. Najid, az egyik távolabbi ismerősöm viszont sokszor hagyományos öltözetében jár az iskolába is, mert a szíriai és pakisztáni ismerősök egybehangzó véleménye, hogy a nyugati ruhák rendkívül kényelmetlenek.

Moctar az egyetlen ismerősöm, aki mindig bedob egy kis pénzt a kéregető asszonyok poharába, ugyanis az alamizsnálkodás is fontos muszlim erény. Adib és Moctar nagyon nyíltan beszélnek nekem mindenről, még a legintimebb dolgaikról is, ami bizony néha zavarba hoz. Az ember azt gondolná, hogy a muszlim fiatalok egyfajta nemi izoláltságban élnek, és inkább tabu minden ilyen téma, de nem. Adib sok-sok nevetés közepette mesélte el egyszer, hogyan zajlik a rituális körülmetélés. ezen belül, hogy hogyan zajlott a sajátja. Én is nevettem vele, de azért nekem is és neki is sírt az egyik szeme. Megkérdeztem ők is elássák-e a feleslegessé vált alkatrészt. „Dehogyis! Én úgy voltam vele, csak vigye ahova akarja az önbecsülésemmel együtt.

Moctar sokszor mesél a barátnőiről. Habár betartja a muszlim előírásokat, nem bánta, hogy ex-barátnője, miután Franciaországba költözött elhagyta teljesen a tradicionális ruhákat, és vett egy szekrényre való miniszoknyát. Meg is mutatott nekem egy-két darabot Moctar, és őszintén, még én sem hordanám egyiket-másikat.

Egy napon csomagom jött, és nem tudtam hol kell átvenni, mire Moctar ragaszkodott hozzá, hogy elkísér és megmutatja. Nem nagyon kellett a segítsége, de ha neki jól esik… Egy rövid ujjú, enyhén dekoltált póló volt rajtam, egy zipzáros pulcsi kinyitva és farmer.

• Moctar, mit mondanának a szüleid, ha hazaállítanál velem, és én ilyen ruhában lennék?
• Megcsóválnák a fejüket, az biztos.
• Mi lenne a nagyobb baj, hogy így öltözködöm vagy hogy nem vagyok muszlim?
• Ne keverd össze a kettőt. Mi nem azért öltöztetjük így a nőinket, mert muszlimok vagyunk. Ez a kultúránk része, az identitásunké, puszta tradíció. Amúgy a szüleim sokkal könnyebben lenyelnének egy ilyen öltözködési békát, mint a nagyszüleim.
• És a keresztény béka?
• Nos… lehetsz te akár hindu is, ha a feleségem akarsz lenni, de fel kell venned a vallásom.

Egy hasonló beszélgetés Adibbal is megtörtént.

• Marokkóban az állam nem fogja törvényesnek elismerni a házasságot, ha nem vagy iszlám vallású. Külföldön házasok lennénk, otthon nem.
• Mit kell tehát tennem?
• Először is megtanulod az alapelveket, tanításokat, néhány imát arabul, majd esküt teszel. Annyira nem vagyok profi, de szerintem ennyi elég is.
• Sokan térnek meg?
• Nők, igen. Férfiak kevésbé, ugyanis ha nem vagy körülmetélve, akkor ezt meg kell tenned az eskü részeként, és hidd el nekem, főleg felnőtt fejjel, ez nagyon nem kellemes.
• De Adib, én aztán leteszek bármilyen esküt, csak hazudnom kell.
• Hazudhatsz, de magadat csapod be vele. Allah mindent lát.
• Azért ez eléggé nagyképű hozzáállás, nem? A nem muszlimnak kell alkalmazkodni…
• Hozzáállás kérdése – nevetett Adib.

Moctar épp pénzt adott egy koldusnak.

• Moctar, te bizony a mennybe jutsz, az biztos. Gondolod, ha én is odakerülök, találkozunk majd, vagy te egy külön szobában leszel?
• Nem szoba. A mennyben szintek vannak. Én most azért élek, hogy minél magasabb szintre kerüljek.
• Akkor tehát használhatom a lépcsőt, hogy meglátogathassak?
• Hát, attól tartok, nem. Alsóbb szintről nem lehet felsőbbre menni. Most miért nevetsz?
• Azért, mert olyan biztosra veszed, hogy én a pincében fogok lakni, te meg a padláson.
• Hát, most mit mondjak, te kis proféta imádó….

Néha elgondolkozok azon, hogy tudnék-e ilyen szabadon és önfeledten beszélgetni muszlim barátaimmal, ha épp egy arab országban tanulnék, vagy ők lennének egy szigorú, keresztény környezetben. Ezért szeretem Kínát. Itt mindenki különc, aki nem kínai, és bár, valljuk be, a kínaiak igenis rasszisták, de aki nem kínai, az amennyire lehet, összetart. Ha csak sétálok az utcán, és szembejön egy ismeretlen külföldi, mindig köszönünk egymásnak. Kicsi szigetként élünk itt a nagy sárga tengerben.