A mai napon elhagytuk Pekinget. Délelőtt még meglátogattuk a Mennyei Ég Templomát, ami szintén egy pofás kis park közepén van. A templomot azért emelték, hogy ott imádkozzanak a jó termésért. A templom körül még rengeteg, most már inkább unalmasnak tűnő, egymásra hajazó épület van, amiket meg-megnéztünk, de közben fáztunk is, és fáradtak is voltunk. Nekem már csak azon járt az eszem, hogy jó nagyot ebédelek, és utána némi pihenés után kicammogunk a vonatállomásra és irány Xian. Így is történt. Volt körülbelül másfél óra holtidőnk a kicsekkolás és az indulás között, ezért a hostel közösségi helységében Grace Klinikát néztünk nagyon rossz, pixeles, szemcsés minőségben. Végül pedig eldöntöttük, hogy pénzspórolás okán nem fogunk taxit, hanem tömegközlekedéssel verekedjük át magunkat a városon. A metrómegálló mindössze 5 perc séta volt a szállástól, ám már odáig elcammogva is enyhén elfáradtunk. Lemásztunk az aluljáróba, és szokásosan megint átvizsgáltak minket. Tehát, ha már egyszer jól felszerszámoztad magad azzal a 20 kilóval, ami a hátadon van, akkor az első kilométer után leszedik rólad, és beszkennelik, és utána még fel vannak háborodva, hogy feltartod a sort az öltözködéseddel. Mint Pekingben az megszokott, a metrón nincsen soha ülőhely. Így történt ez most is. Rengeteg pakk, szakad mindenünk, és 45 percig álltunk a metróban mint a heringek, miközben 5 tizenéves kenyai a telefonját nyomkodta nagy elégedetten ÜLVE. Annyira fájt a vállam, hogy azt hittem meghalok, és mire végre átszálltunk, és megint álltunk, persze, majd nagyon végre végre megérkeztünk a pályaudvarra, már sírni tudtam volna. Mondtam magamnak, hogy Betti, erős, kitartó fiatal, úgy ahogy egészséges nő vagy. Menni fog! Végre valahára átestünk a második átvilágításon, majd a jegyért is sorba álltunk, és utána leültünk két kínai közé, meg sem nézve, foglalt-e az ülőhely. Xianig első osztályon mentünk, ami azt jelentette, hogy megint kis négy ágyas szobácskában aludtunk. Utastársunk egy idős házaspár volt, ahol a néni nagymama komplexusban szenvedett, azaz egyfolytában kajával tömött minket, és állapotunk felől érdeklődött. Nem kellett minket altatni. Amint letettük a fenekünk az ágyra, letéptük magunkról két nadrágot, eldobtuk a melltartót, felhúztunk három vastag zoknit, már el is szunnyadtunk és reggelig úgy aludtunk, mint a tej. Reggel 8 órakor, 30 perc késéssel értünk Xianba, Kína ősi birodalmi központjába. A hostel ingyen felszedte a reggel érkező vendégeket az állomáson, ezért előre leegyeztettünk mindent, hogy ne kelljen kicsit sem használni az agyunkat, hogy eljussunk a szállásra. Őrült tömeg nyomakodott, tülekedett, furakodott le a vonatról, és mindenki elsőnek akart kiérni. Másodpercenként fellökött valaki, vagy ráléptem a kis banyatankjaikra. A kijáratnál újra jegyellenőrzést tartottak, ami miatt le kellett pakolnunk megint, hogy előkaparjuk a kis papírfecniket. A bácsi el akarta tenni a jegyet, mire rávisítottam, hogy nekem az kell, és így végül visszaadta. Átvágtunk a „Halló, halló, taxi, taxi!” fekete taxisok tengerén, és kerestük kétségbeesetten a hostel alkalmazottját. De sajna csak egy nőnél volt tábla, rajta pedig két német név állt. Köze se volt a miénkhez. A tömeg ritkulni kezdett, és mi még mindig ott álltunk a rengeteg pakkal, és kerestük, hol lehetnek az embereink. Zsófi felhívta a hostelt, de ahelyett, hogy megadták volna a kiküldött ember számát, ők hívták fel, aztán visszahívtak minket, tehát teljes fejetlenség. Nagy nehezen kiderült, hogy tulajdonképpen a két kedves német név hozzánk tartozott, de sajnos a kedves hostel recepció nehezen tudta ki copy-paste-olni az emailemből a nevünket, ezért összekevertek két német turistával. Egy aranyos kis néni fogadott hát minket, és közölte velünk, hogy az autó itt parkol a közelben (azaz vagy 5 kilométer) és hogy nagyon-nagyon kell sietnünk. Így hát lefutottunk egy félmaratont a csomagjainkkal. Az autó elvitt minket a szállás utcájába, és amíg onnan bekutyagoltunk a hostelhez, hárman is megkérdezték, mi foglaltunk-e le egy egy napos utat az agyaghadsereghez, mert ők úgy tudták… Nem képzeld, nem, mi csak ide akartunk eljutni végre valahára, és venni egy forró fürdőt. Miután kifizettük a szállást, kijelentették, hogy a szoba még nincs kész, mert az előző lakók még benne alszanak, viszont van egy ágy, ahova lepakolhatunk, amíg ki nem cserélik az ágyneműt, és persze vehetünk egy fürdőt. Felmentünk hát a szobácskánkba, benyitottunk a pici kis lukba, ahol 3 darab emeletes ágy volt összezsúfolva, és arcon csapott minket valami, amire nem voltunk felkészülve. Kanszag. Az az igazi félrészeg, másnapos, nem fürdött két hónapja, áll a szakállában a tegnapi kaja maradéka kanszag. Az 5 elfoglalt ágyból négyen egy-egy legényember aludt, ezek közül kettő, akiket premier plánba megkaptunk, egy-egy pocakos, két méter hosszú, esőerdő sűrűségű szakállal, és mellszőrzettel megáldott úriember, akik félig lelógva az ágyról, lógó nyállal horkoltak. Jajj, anyám, hova keveredtünk. Megpróbáltunk minél kisebb zajjal befészkelni egy ágyra, és egymás után lefürödtünk, majd gondosan elpakoltuk a koszos bugyikákat és elhagytuk az oroszlán barlangját. A hostel étterem/bár/társalgó részében délután egyig vártunk, mire végre az első kliens kikászálódott a szobánkból, és mi is felmehettünk, hogy végre valahára aludjunk is. Ekkor kiderült, hogy a két lógó nyálú pocakos viking két 30-as éveinek az elején járó tökéletes sznob brit angollal társalgó gentleman, akiket innentől csak viking úriembereknek hívtunk, bár elmondták párszor, hogy a nevük Luke és Jack. Sherlock Holmesot megszégyenítő furmányossággal (megkérdezték) kiderítették, hogy beszélünk kenyaiul, és hogy hova megyünk holnap (Agyaghadsereg). Miután arról is lehullott a lepel, hogy aki tudja a nyelvet, és hogy hogy kell buszra ülni (seggel) Kínában, az a hostel által kínált 400 yuanos ár helyett 100 alatt is meg tud fordulni a cserépedényeknél, befizettek egy egész napos útra a Szokó-Boncz Tour-hoz. Így esett, hogy váratlan útitársaink lettek az elkövetkező két napra. Már Harbinban lett egy váratlan útitársunk egy kínai kislány személyében, akinek el kellett magyaráznunk mi az a deo és a borotva (Kínában nem használják nagyon, ugyanis ahol nagy nehezen kinő három szál szőr, azt inkább megtartják, izzadni meg befelé izzadnak). A mi vikingeink legalább tudták, mi az a deo (ha már a borotvát nem is ismerték), és használták is, de sajnos halottnak a csók….