Hé, Jack, neked nem kéne otthon lenned, eljegyezni egy gyönyörű szép (kac-kac-kukac) angol lányt, venni egy házat, és várni a babát? Még mielőtt válaszolnál, vegyél vissza a brit akcentusodból, mert bár értem, ha olvashatok a szádon, de aztatat meg kilométernyi szőrtenger borítja. Szóval, szépen beszéljél a nénihez. Jack Rushton 30-as évei elején jár, van egy diplomája, és egy kis kupac szakképesítése, ezen kívül dodgemtől az autómakettig mindent tud vezetni szárazföldön. Egész jó kilátások, ám ő mégis itt van Kína közepén egy hostelben, semmi nyelvtudás nélkül, és két magyar lánnyal barangol. Aranyosan rácsodálkozik kevésbé beszédes Luke barátjával együtt azokra a dolgokra, amiken mi már rég nem csodálkozunk Zsófival, és sokat nevet, férfiember lévén mindig éhes. Well, az úgy van, hogy az élet azért Angliában sem habos torta. Tudod, miután lediplomáztam, és elkezdtem nehéz utamat a munkahelykeresés és megállapodás ösvényén, egy idő után, úgy éreztem, kiégek. Kilátástalan, nem lépek egyről a kettőre, nem elégít ki a munkám semmilyen szinten, és vágyom valami másra. Eközben Xian óvárosában ültünk egy buszon a vasútállomás felé, hogy felszálljunk az Agyaghadsereghez vezető buszra. Négyen ültünk a leghátsó ülésen, szegény Jack elég magas, vagy 190 centi alaphangon, ő ült középre, hogy elférjen a lába. És annyira kiégtél, hogy elmentél Kínába? Bocsánat a kérdésért, de szerintem itt lenni Kínában a legnagyobb kiégés, főleg ha a nyelvet tanulod. Fárasztó a javából, és minél jobb vagy, annál kevesebb a sikerélmény. Nem, nem. Ez a dolog évekkel Kína előtt történt. Ezután mentem el Ausztráliába banán farmernek. Banán farmernek?? Ilyen dolog létezik? Most komolyan? Persze, persze. Vettem egy repülőjegyet, leszálltam Ausztráliában, és elvállaltam az első munkát, ami szembe jött. Banán farmer lettem. Fizikai munka, de élveztem, és egész jól megéltem belőle. Semmi kötöttség, család, nem éreztem úgy, hogy félre is kéne tennem, egyszerűen éltem az életem, rengeteg barátot szereztem. A busz lassan döcögve megáll közben, és letessékelnek minket. Egy nagy puszta közepén vagyunk, azt se tudjuk, merre menjünk. Valamiféle nomád kínaiak árulnak macskaszőrmét, medvebundát, különböző utcai csemegéket és gyümölcsöt, fogalmunk sincs, hol lehet az Agyaghadsereg. Fura a táj. A legközelebbi tér közepén egy kakast vesz körül egy csapat ember, és meglátva az égimeszelő viking Jacket, megkérdezik tőle: „Meg akarod ölni?” Miután lefordítom, Jack nagyot nevet, el sem hiszi, hogyan kérdezhettek ilyet. Elindulunk a szuveníresek és gyorséttermek hadán át a jegyárusító pultig, és veszünk négy jegyet. A kisasszony elmondja, hogy végig kell mennünk még egy parkon, és ott lesz a hadsereg. Közben unszolom Jacket, hogy beszéljen tovább. Addig maradtam, amíg a vízumom megengedi. Nem akartam hosszabbítani, bajlódni a rendszerrel, a bürokráciával. Gondoltam, megkeresem melyik a legolcsóbb repülőjegy, és azt megveszem, mindegy hova megy. De, Jack, nem hiányolt már a családod? Nem hiányzott a mesés, esős Anglia? Dehogyis. Hazafelé a jegy nagyon drága lett volna. Nincs semmi értelme, gondoltam, folytatódjon a kaland. Azért nem akarok hazudni, néha kaptam üzeneteket, emaileket a családtól, hogy hiányzom, és menjek haza gyorsan, de megértették, hogy felnőtt ember vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Végigjártam az iskoláim, erre nem panaszkodhattak, most világot látok. Ha most nem teszed, akkor sosem tudod. Tudod, Jack, az én országomban az ember nem tud csak úgy elugrani Ausztráliába, és munkába állni. Nekünk azért meg kell tanulni a nyelvet. Te nem beszélsz más nyelven, csak angolul. Könnyű is így az élet, de azért nekünk, ott keletebbre, azért nem minden esetben megengedhető egy e fajta kaland. Mi megbirkózunk azzal, amit az élet adott…jobb híján. Tudom, tudom. De gondold csak el, milyen nálunk. Mi sokat keresünk persze, hozzátok képest, de számolj még valamit. A pályakezdő diplomás, csak úgy, mint máshol, akkor kap jó állást, ha bemegy a városba. London, Manchester, ahova akar. A legnehezebb persze London. Az ember persze akar fedelet a feje fölé, de még az én kis putri városkámban is annyiba kerül egy egérlyuknál némileg nagyobb ház, hogy 20 évig is dolgozhatnék minden kiadás nélkül, akkor sem tudnám megvenni. És, ha hiszed, ha nem, az ember nem akar élete végéig egy bérlakásban tengődni. A városi lét rengeteg kiadást követel meg. Ha jó munkahelyet, életszínvonalat akarsz, kapcsolatot kell építened. Vegyük Londont, ott az egyetlen mód az állandó pubokba járás, összeülés, délutáni tea, ha úgy tetszik. Ez viszont nagyon drága. Kezdő fizetéssel, tetemes részét elveszi a jövedelmednek, amikor éppen gyűjtenél a továbblépésre. Ha tovább akarok lépni, költenem kell, de akkor nem lesz pénzem, hogy tovább lépjek. Ördögi kör. Még valamit elmagyarázok. Angliában, bár törvényi szinten nem ez a helyzet, továbbra is áll a felsőosztály és a középosztály közötti presztízsharc. Ők megengedhetik maguknak, hogy szórják a pénzt, az apukájuknak a bőre alatt is az van. Mivel képesek így hálózatot építeni, ők kerülnek be a legzsírosabb állásokba, a legmenőbb helyekre az állami szerveknél, és igen, az ő jelöltjük fog miniszterelnök is lenni. A jelenlegi is az. Nem kell kertelni, ez a kör zárt, ha csak nincs egy rakás pénzed, amid nem lesz, mert ők vannak azokon a helyeken, ahol a pénz terem. Újabb ördögi kör. Jöjjön a harmadik: rengeteg európai uniós országból jönnek emberek hozzánk dolgozni. Várj, Jack, azért nem lehetsz irigy a szegény lengyel takarítónőre. Nem is vagyok, ők elvégzik a munkát, ami nekünk, hogy így mondjam, büdös. De! Rengeteg ember van Angliában, brit állampolgárok, akik nem elég okosak, gazdagok, hogy kiiskoláztassák a gyerekeiket, ezért nekik „alantasabb” munkákat kell végezni. Igen, ez minden országban így van, felelem. Pontosan, ámde: a lengyel takarítónő el fogja vállalni a munkát a normálisnak mondható fizetés feléért, negyedéért. Neki ez már rengeteg pénznek fog számítani. Mi a következmény? A brit, akinek házat, családot kell fenntartania, és talán elérni, hogy a saját gyereke már ne ilyen életet éljen, nem lesz alkalmazva, mert úgyis jön majd egy kelet-közép-európai, aki elvégzi a munkát, feleannyiért. Megint egy ördögi kör. Arról már nem is beszélek, hogy sokuk után nem fizetnek adót, és ez mind az én adóm rovására megy. Szóval, összefoglalva, Jack, meguntad ezt, feladtad a küzdelmet, és elfutottál? Ha, így tetszik, akkor nevezzük így a dolgot: elfutottam. Beérünk az Agyaghadsereghez. Két hatalmas kupola alatt sorakoznak a katonák, és lovak, hosszú-hosszú sorokban. Kis vájatok vannak kivésve, amiben ott áll a sereg. Ha körbejárjuk a nagy teret, szépen lassan egyre hézagosabbak lesznek a sorok, és egyre töredezettebbek a szobrok, végül a még mindig zajló feltárás helyszínére kerülünk. Egyszer végig sétáltunk, majd átmentünk a másik ásatási helyszínre, ahol félhomályba burkolózva bukkant elő néhol egy-egy ló, vagy szekér, és a felső emeleten kiállítás volt rendezve, ahol testközelből meg lehetett nézni a „cserépedényeket”. Gyönyörűen, kézzel kimunkált művek, még a cipő talpán is minta van, az arcok mind-mind más és másmilyenek. A vas szerszámok és fegyverek már elrohadtak, de az íjász izmai még mindig megfeszülnek, ahogy láthatatlan íját szorítja, és tekintete erősen koncentrál a célpontra. A lovakat képzeletbeli szárral vezeti a lovas, fejüket engedelmesen leszegik, sörényüket gyönyörűen kifésülték. Néhány helyen még látszik a festés is a páncélzatokon, de már nagyrészt csak a restaurátoroknak köszönhetően tűnnek fel a színek. Tetszik, Jack? Persze, persze, nagyon jó. Vigyél majd a haza egy miniatűr másolatot a családnak. Dehogyis. Sosem veszek szuvenírt. Nem jelentenek semmit, és nem cipelem őket. Még nem mesélted el, hogy került ide Luke. Oh, persze. Hol is tartottam? Tehát Ausztrália után még elmentem egy-két országba. Képzeld, a te országodban is jártam, meg tudom mutatni a pecsétet az útlevelemben. Csak átutazóban voltam, de szép kis város az a Budapest. Több mint egy év kalandorkodás után értem megint haza. Luke, aki velem diplomázott, még mindig dolgozott. Ő is kezdett elfáradni. Meséltem neki a kalandjaimról, a békés életről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha magammal csábítom a következő útra. Szóval, amikor hazaértél, már akkor is tudtad, hogy nem akarsz letelepedni? Hogyne. Elvállaltam egy munkát egy fuvarozó cégnél. Kamionos lettem, magyarán szólva. Egész jó pénzt kerestem, és még talán élveztem is a munkát. Azért jó kamionosnak lenni, mert az EU-ban könnyen lehet ide-oda mászkálni, és mivel nem egy álommeló, szinte mindig találsz magadnak állást. Ha most visszatérnék Angliába, azonnal kapnék megint munkát. Na, várjál csak. Szóval, most jó az EU, de a lengyel takarítónő maradjon otthon? Euszkeptikus vagy? Hát, ha az azt jelenti, hogy nem szeretem az Európai Uniót, akkor igen, az vagyok. Nem tetszik, hogy elveszik a pénzünk, és másnak fizetik ki, amikor eleve már eltartunk jó pár rosszabb sorsú országbelit otthon. Oh, a mindig emlegetett frázis. Anglia vesszőparipája. Én, mint haszonélvező, nincs jogom semmit mondani, de azért csak úgy elmondanám, hogy az én országom azért van most ott, ahol van, mert őkegyelme Nyugat-Európa szeret háborúzni, és abba belerántani másokat is. Sajnos minket mindig rosszul rántott bele, és emiatt nincs meg háromnegyed országunk, és éltünk fél évszázadik szovjet rabigában. Ha ti lennétek a mi helyünkben, ti sem gondolnátok másképp. Mindamellett, persze egyetértek veled, sok sebből vérzik az EU, de nélküle nehéz lenne az élet már. A kilépés nem egy egyszerű dolog, azt is tudod. Igen, igen, de én akkor sem értek ezzel egyet. Szerintem az EU egy beteg, halott ember. Na, de folytatom. A szüleimnél élek, nem kell rezsire, kajára költenem, kicsit megszedtem magam, és elhatároztam, hogy eljövök Kínába. Addig-addig unszoltam Luke-ot, amíg felmondott a munkahelyén és velem tartott. Pekingből jövünk, most itt vagyok, Xianban, aztán Shanghai, Hong Kong és utána el is hagyjuk az országot. Merre? Thaiföld, Óceánia, amerre visz a lábunk. Belépéskor vízumot igényelünk, és maradunk, ameddig bírunk, vagy a pénzünkből kitelik, ha minden elfogy, mindig lehet valami munkát vállalni. Nem vetem meg a kétkezi munkát, bármi jó nekem, ha fizetnek. Meddig akarsz távol lenni Angliától? Ameddig csak lehet, de talán olyan fél, maximum egy év. És örökre kalandor akarsz lenni, Jack Rushton? Sosem akarsz felnőni? Ekkor már egy múzeumból kódorogtunk ki, és megindultunk a buszmegálló felé. Az agyaghadsereges kaland a végéhez közeledett, kezdtünk éhesek is lenni. Felnőni? Hány éves is vagy te? Viccesen hangzik a te szádból. Nem akarlak megbántani, de kicsit érettebbnek érzem magam nálad, viszont nagyon érdekes a történeted. Mik a tervek? Nos, nincs barátnőm. Talán egyszer lesz. Egy angol nő? Nem feltétlenül. Lehet bármilyen nemzetiségű, nem vagyok fajgyűlölő. Ha majd egyszer kifogy a lelkesedés, meg persze a pénz, és már nagyon hiányzik Anglia, haza fogok menni, és újra felveszem a harcot, hogy életem és családom legyen. Mindenki olyan, mint te, Jack? Nem mindenki, de kimondva, kimondatlanul, azt hiszem rengeteg brit középosztálybeli fiatal így gondolkodik az életről, mint én, de nincs merszük változtatni, nincs merszük kilépni. Amikor találkozol a családos barátaiddal, nem érzel irigységet? Nem, dehogyis. Én sokkal többet láttam, és tapasztaltam, és gyerekem akármikor lehet, de élni most kell, amíg fiatal vagy. Luke is félt az elején, de most már látja, hogy nem rossz ez az élet. Nekem céltalannak tűnik inkább, már megbocsáss. Hozzáállás kérdése, de várd csak ki a végét, még lehet te is kalandor leszel, mint én. Bár erősen kétlem, hogy így történne, de nagyon megfogott Jack története. Az ember azt hinné, nyugaton minden csodálatos, az élet meseszép. Ezért jó most itt utazgatni Kínában. Jack az angol kalandor, és a magyar Betti, aki fogta magát, és hirtelen felindulásból elment Kínába kínaiul tanulni, összetalálkozik a világ végén, és beszélgetnek. Talán Jacket is ez fogta meg a kalandor életben. Látni, érezni, tapintani, tapasztalni, meglátni a világ mélyén rejlő világ titkát, és remélni, hogy meg is tudjuk érteni. Ha pedig megértettük, és nem tetszik, amit láttunk, hát nem sokkal jobb, hogy mi láttuk, meg, akik fiatalok, és erősek vagyunk, ahogy Jack mondta? Ki változtatná meg a világot, ha nem mi?