Ma hazaugrottunk egy pár percre. Legalábbis nemzetközi jogilag. Legalábbis akartunk. Meglátogattuk Magyarország Pekingi Nagykövetségét. Alig egy óra alatt busszal, a reggeli csúcsforgalom közepén, bejutottunk egy viszonylag csendes és parkosított utcába, ahol egymás hegyén-hátán álltak a nagykövetségek. Amíg én az életmentő kínai telefonos térkép alkalmazással, a Baidu Maps-szal ellenőriztem hol is vagyunk és mennyit kell még sétálnunk, Zsófi bőszen kereste a lobogók tengerében a magyart. Már a fél EU-t elhagytuk, sőt az Európai Unió követségégét, mire végre egy kereszteződés után felbukkant egy szolid kis vajszínű épület, egy hatalmas magyar lobogóval. Gyorsan odasiettünk, ám zárva volt. Gondoltuk, hogy akkor legalább csinálunk pár közeli képet a zászlóval, és a táblával, emlékbe. Éppen bemásztam a drótkerítés elé, és befókuszáltam a „Magyarország Nagykövetsége” táblát, amikor fütyülésre lettem figyelmes.

Egy kicsi bódéból egy annál is kisebb, kínai egyenruhás katona mászott ki, és őrült módon mutogatott felváltra rám, és szemben lévő a főútra. Hajjaj, kicsi kenyai, ne értékeld túl a munkaköröd, most speciel ÉN vagyok otthon, nem te. Csak nem tágított. Megadóan arrébb másztam pár métert a főút felé, mire az lett a reakciója, hogy ő kis közelebb jött, és le sem vette rólunk a szemét. A követségek minden országban jogilag a küldő ország részét képezik, azaz az itt látható objektum jogilag Magyarország, én pedig magyar állampolgár vagyok, tehát ezek szerint a saját országomból kitilt egy kínai egyenruhás mitugrász. Ilyet sem látott még az emberiség.

Megadóan kihátráltunk, de volt még egy probléma. Szerettünk volna magyarkodni ma, és láttuk Facebookon, hogy a Pakingi Magyar Intézet műsort rendez a magyar kultúra napja alkalmából. Gondoltuk, ha már erre elsétálunk, idegesítjük a kedves itt dolgozókat néhány erre irányuló kérdéssel, de zárva voltak.

Mit volt mit tenni, elmentünk, VOLNA, ha egyszer csak fel nem tűnik egy dobozokat cipelő úriember az udvaron, és biz’ Isten, volt igazi szeme, nagy és kifejező, sőt SZŐKE volt!

Odafordulok Zsófihoz, és odasúgom: „Kérdezzük meg, hogy beszél-e magyarul?” Erre Zsófi, hozzászokván, hogy Kenyában senki sem érti a magyart, azt mond, amit akar, olyan hangosan, ahogy akarja, így szól: „Hát nem látod, hogy fehér ember, sápadt arcú?? Biztosan beszél magyarul!” (mintha ez olyan egyértelmű lenne)

Pironkodva odamegyek a már minket észrevevő úrhoz, és megkérdezem: „Tessen mondani, beszél magyarul?”

Beszélt. Gyors ledumáltuk, hogy hol van a Pekingi Magyar Intézet, és hogy csak menjünk-menjünk, ha akarunk, biztos jó buli lesz.

A metró felé menet már csak egy valamin tanakodtunk: mivel fingunk sincs, hogy néz ki a nagykövet, elég ciki volna, ha most éppen a nagykövettől kérdeztem volna meg, hogy „Tessen mondani, beszél magyarul?” Jó, hogy nem azzal kezdtük, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről jöttünk, mi itt akarunk dolgozni, maga teccik beszélni madzsarszki vagy csak itten dobozol reggeltől estig, amúgy? Ja, és ha van ideje, mondja má’ meg a kínai pribékjének, hogy hátrább az agarakkal máskor, me’ nem engedte, hogy szelfizzünk a vityillónk előtt.

A délután programja a Pekingi Nemzeti Múzeum volt. A Tiananmen tér közvetlen közelében található óriási épületnek két akkora szárnya van, tele különböző tematikus kiállításokkal, hogy két nap sem elég bejárni. Mi megpróbálkoztunk egy délutánnal. A belépés ingyenes, még a külföldieknek is, és a szokásos táska átvizsgálás után, már benn is voltunk. Igazából Zsófinak elvették a Yantai-os öngyújtóját, és visszaküldték egy másfél kilométeres sétára, hogy zárja be egy csomagmegörzőbe a selfie stickjét, mert azzal szerintük csúnya tetteket tud elkövetni.

Ahogy sejtettük, a kiállítás földszinti, első, hatalmas tárlata, egy a kommunizmus útját, és a Népköztársaság megalakulását bemutató tárlat. Minden vörösre van pingálva, és csak úgy hullnak a japán és amerikai katonák, van kép a hánykódó kínai népről, a nankingi mészárlásról, és végül, egy vagy 20 méter hosszú képen Mao és társai megalakítják az új Kínát.

Meglepő módon mindjárt a második emelet első kiállítása egy afrikai gyűjtemény. Ezután jön minden: porcelán, kalligráfia, pénz, a sor nagyon hosszú. A legérdekesebbnek azt a kiállítást találtam, ahol a világ vezetői és népei Maonak és utódainak ajándékozott „csecsebecséi” vannak kiállítva. A kiállítás egész nagy, és a lehető legérdekesebb és különlegesebb dolgok vannak felsorakoztatva. Arany és drágakövek, faragott emu tojás, hatalmas, kézzel szőtt fali kárpitok, vázák, tálak, sakk készletek, az elképzelhető összes alapanyagból, és így tovább. Már a bejárat előtt egy magyar ajándék van 1951-ből. Egy boroshordó szőlőfürtökkel, a magyar nép ajándéka, eléggé megkopott már. Kissé hátrébb Göncz Árpád által adományozott porcelán váza (én Zsolnay porcelánra tippeltem, de lehet, nem az volt), és a legfrissebb, Orbán Viktor által 2011-ben ajándékozott porcelán ló.

Nem tudom, pontosan hány órát voltunk a múzeumban, de hihetetlen mód elfáradtunk. Egyszerűen már nem tudtunk befogadni több történelmet. Be sem fejeztük a szárnyat, de a másikra már gondolni sem tudtunk. Ha újra visszamegyek, majd ígérem, befejezem.

Elindultunk hát a szálláshoz, hogy lepihenjünk, hiszen este el akartunk menni az Intézetbe. A műsor fél kilencre volt kiírva, de jó magyar szokás szerint kilenc előtt nem kezdtünk. Igaz, a kínai vendégek legtöbbje is késett. Az ott dolgozókon, és a fellépő zenekaron kívül, csak mi voltunk magyarok. Finom magyar vörösbort, szalámis-uborkás-sajtos szendvicset és teasüteményt kaptunk. Annyira jó érzés volt egy kis hazait enni. Zsófi pedig csak öntötte magába az édes nedűt. Addigra már kissé el volt fáradva, és úgy érezte megfázott Harbinban, de a kis borocska – elmondása szerint – minden bajt kiűzött belőle.

Az Intézet gyönyörű szép, és egész sok kínai jelent meg, gyerekekkel együtt. A zenekar Weöres Sándor és Petőfi Sándor verseket zenésített meg, és közben kínaira fordították a vetítővásznon. Nem beszélünk még folyékonyan kínaiul, messze sem, de azért azt láttuk, hogy nem egyszerű dolog magyar verseket fordítani. Hogy fordítod például azt le, hogy „…a gólya alteregója”?

Az est nagyon jól végződött, és csak úgy, mint minden más napon, ma sem kellett altatni minket.