Kalandozások Kínában

Kalandozások Kínában

Január 21. Reggel Már Peking

2016. február 26. - Bettinka133

 

A taxisofőr nem tud megülni a seggén. Ficereg, mocorog, és még dadog is. Pislogni sem merek, csak nézem az utat, attól félve, hogy kényszeres mozgása miatt félrerántja a kormányt, és ez esetben szeretnék a halálom előtt sikítani egyet.

  • Van hazai pénzetek?- kérdezi tőlem váratlanul.
  • Mi már 5 hónapja Kínában vagyunk, egy fia forintom sincs, bocsánat.
  • Ha mégis van, én át tudom nektek váltani yuanra.

Helyben vagyunk, már megint. Üzérkednek. Nagyszerű.

  • Nem, nincsen, de tényleg.

Megnyugodott. Nem is szólal meg többet, amíg le nem rak minket 15 percnyire a Tiananmen tértől kocsival, egy zsúfolt, nyüzsgő, boltokkal teli utca előtt a belvárosban, ahol a szállásunk van. Csak gyalog tudunk bemenni, mert az egész gyakorlatilag egy sétálóutca.

Fizetek, majd felszerszámozom magam a rengeteg cuccommal, és elindulunk.

Megérkeztünk Pekingbe. Egy hetet maradunk itt.

Peking mostanában arról híres leginkább, hogy a légszennyezés rekordokat döntöget, nap, mint nap. A tanáraim Dalianben sokszor vicceltek arról, hogy Pekinget nem lehet lebombázni, mert a szmogon egy irányított rakéta sem „lát át”, vagy hogy Pekingben maximum 50 méteres futóversenyt lehet rendezni, mert ennél hosszabb távon már minden futó belevész a szmogba. Vicces, vicces, de attól még igen elszomorító. Nekünk viszont szerencsénk volt. Az itt eltöltött egy hét alatt csak enyhe vagy közepes volt a légszennyezettség, és szinte mindig tökéletesen láttuk a kék eget. Egy dolog viszont nekem, többszörösen visszaeső, elítélt asztmásnak feltűnt. Nehezebben jött a levegő, olyan nehéznek érződött, és többször is pipáznom kellett, mert úgy éreztem, erőlködik a tüdőm. Hogy ez a pekingi levegő miatt volt, vagy sem, nem tudom, de máshol egyszer sem fordult elő, és Dalianben is csak akkor, ha magas fokú volt a szennyezés.

Megérkezésünk első napján felfedeztük a környéket. Elsődleges prioritás, hogy ebédet kell találni. A szállás biztosított reggelit: pirítóst, bacont, tojást, vajat, dinnyét és narancslevet. Ezek olyan csemegék, amikben már réges rég nem volt részünk. Örömmel is lapátoltuk be az utolsó morzsáig. Ebédre igazából a Nanluoguxiang-nak nevezett utcánk tömérdek lehetőséget kínált fel. Az utca tele volt utcai ételárusokkal. Egészben sült polip, olvasztott sajtos krémbe áztatott kenyér megsütve, waffel, úgynevezett wrap, és amit el lehet képzelni. A nyugatinak hangzó név nem tévesszen meg. Ezeket csak és kizárólag kínai stílusban és ízesítéssel árulták. Desszertnek gyümölcsök egy hurkapálcikára tűzve, és vásári kakasnyalóka izéhez hasonlító piros cukormázzal bevonva, fagylalt, pekingi joghurt, mindenféle üdítők, shake-ek, és persze a kihagyhatatlan tejes tea. Természetesen minden 250%-os profittal, alaphangon.

Habár megkóstoltunk sok mindent az utcáról, attól még mégis csak jobban esik az embernek, ha leül a piciny popójára enni, ezért mi mindig kerestünk egy éttermet. Ha mégis valaki eljutna Kínába: a sajtos kenyér nem rossz, a gyümölcs cukormázban isteni finom, főleg az epres, a wrap is isteni, és a kis sülthusikák. A forró csokit viszont ajánlatos elkerülni.

Még mielőtt a bendőt megtömhettük volna, volt még egy fontos elintéznivaló: már nagyon koszosnak éreztük magunkat. A szobánkban 6 ágy volt, ebből kettőt két norvég lány, egyet Zilla, a daliani holland barátnőm, 3-at pedig mi foglaltunk el. Korán reggel bejött két viszonylag nagydarab pasi, irakiak, de Angliában élnek. A bemutatkozás után, első kérdése az volt, akarok-e füvet venni. Miután lenyelve döbbenetem óvatosan visszautasítottam, a másik kérdését elég nagyképűen így tárta elém: „Na, és ugyan mit lehet itt ebben a Pekingben csinálni?” Úgy beszélt, mintha ez valami kis porfészek lenne. Majdnem elmeséltem neki, hogy ha odáig sem jut el a tudása, hogy Peking birodalmi főváros volt, és gyakorlatilag tömve van fontos történelmi helyekkel, akkor inkább repüljön vissza a porfészek Londonjába. Szerencsére többet nem találkoztunk.

Délután meglátogattunk két tornyot a közelben, az egyik egy harangtorony, a másik egy dobtorony. Nevéből is kiviláglik, hogy mi volt bennük. Rengeteg lépcsőn, elég meredeken méghozzá, felmásztunk a toronyba, ahol egy hatalmas harang állt, a másikban pedig különféle formájú és méretű dobok hada.

Ha már, lépcső. Igazából nem tudom miért, de ez egy mindenhol előforduló probléma volt Kínában: a lépcsőket nagyon közelre rakják egymáshoz, és nem elég szélesek, hogy az én 40-es lábam elférjen rajtuk. Épp ezért, egyfajta gésa totyogásban mész fel, és erőteljesen kapaszkodnod kell, hogy le ne ess, ugyanis a lábad nem tud felfeküdni a lépcsőfokokra. Talán azért ilyenek, hogy a császár szoknyája ne libbenjen meg, amíg lépcsőzik, hanem csak olyan legyen, mintha szállna felfelé? Mindenesetre én, aki utálok sok lépcsőt nagyon magasra megmászni (egyrészt tömény, öröklött lustaságból, másrészt pedig enyhe, leeséstől való félelemből), nem nagyon értékeltem.

Aki megnézni a dobtornyot, ne hagyja ki a dobosok előadását sem. Körülbelül óránként egyszer vonulnak fel. A dobolás és a harangozás innen a régi pekingiek életét szabályozta. Ez hívott munkába, fújt este takarodót, jelezte az időt, és figyelmeztetett a fontosabb évfordulókra. A kínaiak ma is 24 egységre osztják be az évet, és ezek fontos szerepet játszottak a régi emberek életében.

Ilyesfajta tornyokat körülbelül minden fontosabb történelmi városban láttunk, már ahol jártunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kinaikalandok.blog.hu/api/trackback/id/tr808420268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása