A mai napon, szokásos pénteki elfáradt napon, bejött egy fiatalember a tanulmányi osztályról, és megkért minket, hogy üljünk szépen össze, közel egymáshoz. Ezután felírt a táblára két mondatot kínaiul: „Boldog új évet”, „Imádjuk a Dongcai-t” (azaz az egyetemünket, ugyanis ez a rövidítése a Dongbei Caijing Daxue-nek). Ezután megkért minket, hogy legyünk nagyon boldogok, és háromra kiáltsuk már ezt bele a kamerába szépen. Elsőre nem ment, nem voltunk elég boldogok. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mit várt tőlünk péntek reggel…

Másodjára már olyan boldogok voltunk, hogy a télapó is berepült az ablakon, egy szivárványszín pónilovon, örömében.

A férfiú azt mondta, megkaphatjuk a videót emlékbe vagy elküldeni a családunknak. Hát, szerintem, ha az én családom ezt meglátná, már be is fogatna a hintóba és jönne Szibérián át ide értem, mert ha valaki ennyire megerőszakoltan kíván boldogságos újévet, és nyilatkozik egyeteméhez fűződő érzelmi beállítottságáról, akkor annak legalább egy AK 47-est szegeznek közben a hátához a legjobb esetben is. Amikor a tanárnő azt mondta, angolul bemondhatunk valami hazánkhoz fűződő dolgot is, és tanácsoltam a „Boldog Karácsonyt!”, kiderült, hogy az osztályban én egyedül ünneplem, szóval most szomorú vagyok.

Amúgy rendesen figyelnek ám itt ránk a kenyaiak. Pár hete egy rendőr bácsi is jött az iskolába leellenőrizni, nem élünk-e vissza a vízumunkkal. Pont jókor jött, mert addigra már 2 havi várakozás és dokumentumtalanság után végre volt is valami a kezemben, amivel végre valahára esélyem volt visszaélni: a vízumom, letelepedési engedélyem és útlevelem alle zusammen.

Két osztálytársam, egy mongol és egy japán nem nagyon szeret iskolába járni, főleg utánuk kérdezősködött a hivatalos szerv. A japán fiúnak az osztályfőnök leadta a fülest, ő be is esett sűrű hajlongások közepette, a mongol lányról meg a kazah osztálytársam behazudta, hogy beteg. Jót is röhögött a police, hogy „Ja, persze, beteg…”.

Pár napra rá feltűnt a leányzó, az osztályfőnök azonnal aláíratott vele egy papírt, és a betanította, hogyan kell azt mondani kínaiul, hogy „Be-teg vol-tam”.

Ma arról beszélgettünk az iskolában, milyen szép dolog a tavasz, és a tanár megkért mindenkit, hogy énekeljen valamit a tavaszról. Lányos zavaromban persze, hogy csak a „Tavaszi szél” jutott eszembe, de meglepetésemre osztatlan sikert aratott. A tanár megkérdezte, milyen nyelv volt ez, ugyanis még mindig nem tiszta itt mindenkinek, hogy Magyarországnak saját nyelve is van.

Apropó, saját nyelv: a héten az országomról tartott prezentáció alatt elmeséltem, hogy a magyar nyelvben milyen „ragzás” van. A példamondatom az volt, hogy „A házban van az almám”. Amikor oda jutottam, hogy „alma” a szótő és az „m”-től lesz az enyém, a kazah osztálytársam azonnal felugrott, és azt kiáltotta: „Kazahul meg úgy mondjuk, hogy „almám” hogy „almam”!” Kiderült, hogy az egyes szám első személyű birtokos esetek ugyanúgy képződnek a kazah nyelvben, mint a magyarban, és még az alma is ugyanazt jelenti. Kicsi a világ J