Nehezen.

Kezdjük úgy, hogy anyukámat lehúzták a postán még vagy két darab Szent Istvánnal, hogy a csomag 7-12 napon belül odaérjen Kínába. A kínai posta honlapján én követtem is a csomagom, és nagyon vártam, hogy ideérjen. Hát várhattam. A csomag három napon belül Pekingbe ért, ám a pekingiek 10 egész napon át ültek rajta. Ezután végre kiküldték Dalianbe, ahova 4 napon belül érkezett meg, és ezután megállt a mozgás. A honlap szerint valamiféle elosztóhelyen parkol, és egyszerűen nem mozog. 9 napig vártam, hogy valami történjen, de semmi. Ekkor már kezdett elegem lenni abból, hogy anyám minden nap megkérdezi, hogy megjött-e már, és hogy már egy hete nincs szalámim, és akcióba léptem.

Nos, könnyű lett volna az eset, ha érteném mit mondanak a kínaiak a telefonban, de nem értem. A vonal torzít, és a kedves call centeresek általában nem a leggyönyörűbb mandarin nyelven csipognak, tehát kész káosz és fejetlenség. Megtörtént eset, hogy felhívtak egy online vásárlásom miatt, felvettem, és miután nem vágtam le, mit hadartak le, illedelmesen elmondtam, hogy külföldi vagyok, legyen szíves lassan újra elmondani, és meg fogom érteni, erre lecsapták a telefont. Nos, ilyen vendégszeretet mellett nehéz ám az élet.

A helyzet tehát úgy állt, hogy 10 napos néhol nyugodt, néhol ideges várakozás után, végre megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az illetékes szervekkel. Találtam a weboldalon egy chat ablakot, ahol kapcsolatba léphetek valakivel. Sajnos, az a valaki valószínűleg robot volt, mert legtöbbször, ha bejött az ablak, csak automatikus hibaüzeneteket dobott ki, és megkért, hogy hívjak fel egy telefonszámot, vagy nézzem meg a weboldalon a csomagkövetésnél a csomagszállítónál, nem a postánál. Jajj, mi legyen?

Felhívtam a kenyai postát, és figyelmesen végighallgattam a „Ha ezt akarja, nyomja meg ezt” nénit, várva, hogy kiejtik a varázsszavakat: angol nyelvű ügyfélszolgálat ezen és ezen gomb. A varázslat nem történt meg.

Letettem hát, és további kutakodás után megtaláltam a posta csomagküldő szolgálatának a számát, akik, láss csodát, beszéltek angolul.. úgy ahogy. Egy kedves néni jelentkezett be 10 percnyi „maradjon online” és liftzene után. Miután körülbelül huszadik elmagyarázásra megértette, hogy Hun-ga-ry az még véletlenül sem A-uszt-rá-li-a, rákeresett a csomagomra. De, komolyan, ennyire kínai már nem lehet, hogy Magyarországot Ausztráliának érti. Az angol ÁBC betűivel már nem is erőlködtem. Próbáld meg lebetűzni, hogy H-U (édzs, jú) egy olyan embernek, akinek a nyelvében nincs ábc. Próbáltam neki ilyen pinyinnel (kínai szavak latin betűs fonetikus átirata) kezdődő kínai szavakat mondani, pl. hao, azaz „jó”, de szerintem nem vágta le a párhuzamot.

A kislány végül ennyit tudott nyilatkozni: késik, holnap talán késik, és ez a posta dolga. Hát a csetes Mikrobi ember meg azt mondta nekem, hogy a csomagküldő dolga!

Feladtam.

Másnap a csomagnak megint se híre se hamva. Kezdtem őrülten begurulni, és amíg a napi adag rizsemet nyammogtam, elhatároztam, hogy újra felhívom őket, és éktelen módon leteremtem a bandát. A fennmaradó három hónapra szóló szalámi adagom és a Furákné sajtosa a tét, arról nem is beszélve, hogy Anyuka küldött dobozka piros paprikát és vegetát is. Hát ezek nélkül hogy rottyintok krumplipaprikást??

A terv ott volt bajos, hogy ha felbőszülve elküldöm őket valahova, azt csak szótagolva tehetem, mert különben nem fognak megérteni, az holt biztos. Elképzeltem a jelenetet, ahogy szótagolom, hogy a k**** a-nyá-dat. A, enny, á, dat. A, mint Aranka, és előtte meg k****, mint az anyád.

Jajjaj, ez sem lesz jó megoldás. Maradjunk a higgadt érdeklődésnél, és közben legyen inkább türelmetlen a hangom. Talán sírhatnék is.

Ezúttal egy úriember vette fel a telefont, aki tudta, hogy Magyarország nem Ausztrália, megspórolva ezzel 20 percet, és elmondta, amit amúgy is tudok: a csomag az elosztóban van. Kérve kértem, hogy adjon egy elérhetőséget, ha kell gyalog elmegyek érte. Adott hát egy telefonszámot. Tessék, mondani, ezek az emberek is beszélnek angolul? A válasz elhadart igen volt, és máris bíp-bíp-bíp. Innen tudtam, hogy nem beszélnek.

Remegő kézzel tárcsáztam, és miután felvették, megkérdeztem kínaiul, tudnak-e angolul? Ekkor felhangzott a Republic slágere a másik oldalon: „A csend beszél tovább…”.

Megoldjuk a problémát, rohadjak meg. Maradva a kínainál ezt mondtam: Én egy külföldi vagyok, beszélek kínaiul, és értek is, de csak ha szépen lassan beszél. Oké? Lassan, és menni fog. A kedves úriember pedig le a kalappal, gyönyörű mandarinnal elmesélte nekem, hogy a csomagom ott áll nála egy polcon már Isten tudja mióta. Jajj, kicsi szívem csücske, hát hol az a polc? Mondjad a koordinátákat!

Elküldte sms-ben. Jöhetek ma? Jöhetsz.

Felkaptam a cipellőm, hátitatyóm, és amíg gyors elhadartam Anyukának, hogy meg van a csomag, elszáguldottam a legközelebbi postára, mert nekem úgy tűnt a cím alapján oda kell menni. Körülbelül fél úton Anyuka válaszolt: „Drága lányom, az a csomag vagy 10 kiló, és a Noé bárkája hozzá képest csak egy felfújható gumimatrac, hát aranyeres lettem, mire a kocsiból a postáig becipeltem, te azt nem bírod felvinni a dombra!”

Anyuka, drága végig nyomtam Kínát 20 kilóval a hátamon, menni fog.

Beslattyogok a postára, és követelem, ami az enyém, de a kis szellemesnek alig mondható asszonyka csak annyit mondott, hogy nem itt kell átvenni. Akkor hol?? Hát, egyenesen kell menni. De merre egyenesen drágám, a posta egy útkereszteződés mellett van. Hát, hogy…őőő…én..

Kezébe nyomom a telefonom a térképpel: pötyögd be. Nem találta. Ekkor már könyörgök, hogy akkor rajzold le, vagy küldj oda egy galambot, amit követhetek. Munkatársa szerencsére közbelépett, és megmentette a napot.

Kiveretek az utcára, és nézem a telefonom, de a pokolra valója nem most frissített? Valami csodás új megjelenítése volt a gps-nek. Azt sem tudtam, a városomban vagyok-e. Arról inkább nem is mesélek, hogy velem született brilliáns női tájékozódási képességem sem sokat segített. Gondolj a szalámira.

Előkapartam az sms-t, hogy akkor bio GPS-be nyomjuk, azaz az első kenyainak megmutatom a címet, és majd az elkalauzol.

Ekkor megláttam, hogy az a kedves telefonos úriember azt is leírta, hogy az xy hotelnél kell felkanyarodni és csak menni-menni egyenesen. A telefonom szerint a hely 800 méterre volt, így hát nyújtózkodtam, hogy melyik hotelnél kell felkanyarodni. Meg volt!!

Jajj, futottam, rohantam, mentem a szalámi szag után. A hotelnél fel, aztán megyek-megyek. Nem akarok hazudni, valami kínai suttyótelepre kerültem, ahol a házszámok, ha voltak, csak ilyen random sorrendben jöttek egymás után, ember a láthatáron sem, betört ablakok. A felső utcában ott tornyosult a régi kollégiumom, de innen nem lehetett felmenni. Már kezdtem elkeseredni, amikor végre megpillantottam egy tömbház sarkán eldugva, hogy POSTA.

Pár percen belül egy akkora batár doboznak az átvételi elismervényét írtam alá, ami elmenne koporsónak is. Hoztam szatyrot is, de semmibe sem fért bele. Még késem sem volt, hogy kinyissam, és elszórjam a szajrét a táskámban.

Megkérdeztem a fiatalembert, van-e valami nájlon tacskója. Jajj, megoldjuk, felelt vidáman, és tízszer körbecelluxozta a dobozt, majd a felső részét megtekerte, és a kezembe adta. Hát, mondom ez megoldásnak megoldás, de ki operálja vissza az ujjaimat, amit fél perc séta után levág egy a nájlon gijotin?

Nem volt mit tenni, elindultam hát. 10 méter után sírtam. Ekkor, mintha maga az Isten küldte volna, valakit felhozott a dombra a taxi. Integettem ezerrel, meg is állt a bácsi: Tessék elvinni az utca másik végére. A bácsi habozott, őt már elhívták valahova. De nekem akkor is el kell jutnom az utca másik végére! Csak vigyen már el azon a kis darabon körbe. Végül beadta a derekát, és 500 forintért gyors eldobott az egyetem másik végénél. Innentől már csak egyszer kaptam sérvet a koliig felfelé.

Mindent megért az út. Felbontottam a csomagot, és bár sok minden elszakadt, de örömmel ettem ki a doboz aljáról a szétszóródott Furákné sajtost, és ropit, szépen bespájzoltam a szalámicskáim, a sok pudingot, és a zacskós kajákat. Ez az utolsó mentőcsomag, mielőtt hazamegyek. Legközelebb már az otthoni hűtőből szedek csak ki új szál szalámit. De jó lesz.