Néhány kiló gyógyszer, és már ülünk is a buszon a Tiananmen tér felé. Körülbelül 20 perc alatt oda is értünk. A Tiananmen tér amúgy elég hatalmas, és körülötte rengeteg fontos épület található. A Népi Gyűlés Épülete (a kínai parlament), a Pekingi Nemzeti Múzeum, a Tiltott Város, és, ami nekem a legfontosabb: Mao Ce Tung MAOzóleuma. Erre vártam, amióta megjöttünk. Tudvalevő, hogy enyhén kommunizmus mániás vagyok (de élni nem akarok benne, sőt, szóval csak ilyen távolról tetszik a dolog). Maóval való találkozás igazán fontos dolognak ígérkezett. Lenint is megnézném, de Viki azt mondta, nem nagy szám, ezért ne rohanjak azonnal Oroszországba.

Amint leszálltunk a buszról, jött a szokásos melódia: személyigazolvány, útlevél, kondi bérlet, brigád napló. Ezután táska átvilágít, zsebek kiürít, motozás. Tovább tartott bejutni a térre, mint eljutni oda busszal. Még ilyen hidegben, és holt szezonban is rengeteg-rengeteg kínai volt ott. Szerény becslésem szerint olyan 1000 ember kóvályoghatott mindenfelé a téren ilyen-olyan irányban.

Mivel tudtuk, hogy Maonak délben fellövik a pizsamát, tehát nincs több látogató, ott kezdtünk.

Először egy aluljárón át kellett átmennünk a tér másik oldalára, tehát így 5 perc alatt, már másodjára ellenőriztek minket végig a hatóságok.

Némi további sétálás után fel is tűnt, az amúgy impozánsnak egyáltalán nem mondható épület. Eléggé egyszerű a külseje ahhoz képest, hogy ki fekszik benne. Elindultunk hát a bejárat felé, amikor feltartóztatott pár katona, hogy csak akkor mehetünk be, ha nincs nálunk táska, kamera. A belépés Maóhoz ingyenes, de a tiltott tárgyaink elzárásáért elkértek 12 yuant alaphangon (600 forint). Bújtatott jegyszedés.

A csomagmegőrző viszont a térrel szemben van, tehát először is át kell menni az úton egy katona vezényletével. Én egész egyszerűen a teljes háti batyum odacsaptam a néninek az asztalra, mire megkért, hogy mutassam fel a kamerám. Megtettem. Ekkor, megkért, hogy tegyen ugyanezt a telefonommal. Megtettem, mire közölte velem, hogy telefont nem őriz meg, azt rakjam a zsebembe. Hát, éppenséggel azon is van kamera, szóval az előbbi kamera elzárást nem értem akkor. A zsebembe dugatta még a pénztárcám, a személyes irataim, és minden egyéb elektronikus eszközt, mert ő semmit sem zár el a kamerán kívül. A végén minden egyes zsebemben volt valami, a táskám meg üres maradt. Zsófinak nem volt zsebe, így ő kis kacsójában vitte el az összes motyóját. Ennek is sok értelme volt.

Ezután visszamentünk a katona bácsival a térre, ahol ismét átvilágítottak, megmotoztak, és ellenőriztek. Már harmadjára fél órán belül. Jó, hogy megtették, mert nekem fél óra pont elég volt összeszerelni egy bombát a zsebemben hagyott útlevelemből, egy fém yuanból, meg a telefonom tokjából. Mentségükre legyen mondva, néhány katona bácsi csak ránk nézett, és egy lesajnáló „ah, külföldi” intéssel tovább engedett minket minden hercehurca nélkül. Így, például nekem nem kellett még a kabátomból és csizmámból is kibújnom, mint az előttem lévő kis kínai, 85 plusszos néninek.

Ezután felsorakoztunk Mao előtt. Rengeteg tolakodó, tülekedő ember, és már kilométerekkel a bejárat előtt felharsant a hangos bemondó: „Kérem, készítsék elő irataikat és zsebeik tartalmát átvizsgálásra. Köszönjük az együttműködésüket”. Szuper…

Némi kígyózás után megint pakolhattam ki a zsebeim, majd másztam át a detektorokon. A bácsi megfogta a pénztárcám és rám ordított: „Mi van benne??”. Hát, mondom….pénz? Ekkor kinyitotta, és a saját szemével is megnézte, majd megnyugodván, hogy tényleg pénz, tovább lökdösött.

Mindjárt az átvizsgálás után hatalmas virágárus stand állt, csodaszép sárga virágokat árulva. Kínában a sárga az uralkodók színe. Mi nem akartunk álszentnek tűnni, ezért nem vettünk, de kínai barátaink csokorszámra vették a szálvirágot.

Mikor már az épület lépcsőjéhez érsz, néhány szekuritáte beállít téged egyes oszlopba, és rád parancsol, hogy nem állhatsz meg, folyamatosan menned kell. Felbaktatsz a lépcsőn, és eléd tárul egy hatalmas Mao szobor, előtte pedig egy nagy tároló a virágoknak. Én eddigre már levettem a sapkámat, és tiszteletteljesen szorongattam, de akik ezt nem tették meg, vagy zsebre vágták a kezüket, azokat megrótták a szervek.

 A virággal felszerelt kínaiak letérdepeltek a szobor előtt, és bőszen hajlongva vitték oda a tisztelet virágait. A mögöttem lévő kisgyerekes családból a csemetének jutott a megtiszteltetés, hogy elhelyezze a virágot, és eközben Papa bőszen megmagyarázta, mekkora nagy ember volt Mao, és mindenkinek tisztelnie és szeretnie kell őt Kínában.

A libasor körülbelül 5 métert tett meg ebben a csarnokban egy lesötétített szobáig, ahol Mao bebalzsamozott teste feküdt, körülötte pedig katonák tisztelegtek, akár Budapesten a Szent Korona körül. Mao igen sápadtka, mióta majd’ 40 éve meghalt, és igen picike kis ember. Elég messze van ahhoz, hogy ne tudd tüzetesebben megvizsgálni, és az állandó lépésben haladás körülbelül 10 másodpercet ad neked arra, hogy szemügyre vedd a vezért. Mire felocsúdsz, már ki is löktek a fényre, ahol természetesen mi fogad? Mao ereklyéket áruló asszonyok tömkelege. Maos bögre, kulcstartó, kitűző, kép, fali dísz, wc papír, és persze a legfontosabb: Mao idézetei, a kis vörös könyv, amiből elárulok egy titkot, már nekem is van egy. Ez volt a legnagyobb vágyam ide érkezésem óta J

Aki Pekingben jár, ki ne hagyja a Mao-val való találkozást. Megéri az a 10 másodperc.