Három napon belül ez a második éjszaka, hogy egy vonaton alszom. Elmesélem, milyen Kínában vonatozni. Először is, az ember két fő kategória közül választhat: nappali vonat, vagy éjszakai, esetleg nagy távolságok esetén a kettő kombinációja. A nappali vonatok általában gyorsvonatok, Dalianből 5-6 óra alatt Pekingben lehet lenni, a Harbinig tartó körülbelül 11 órás utat 4-5 alatt is megtehettük volna, ha nappal utazunk. A jegy ára azonban akár a duplája is lehet, vagy még több. Mi úgy kalkuláltunk Zsófival, hogy ha éjszakai vonattal utazunk, nem hogy olcsóbb lesz a jegy, de még meg is spórolunk egy napi szállás díjat. Tiszta haszon egy budget utazónak.

Az úgynevezett „kemény ágyas” helyek viszont nagyon hamar elfogynak, mint minden más jegy. Egyértelmű, hogy a kínai is spórolni akar a jegyen, tehát mindenki az olcsóbbat veszi, ahogy mi is. Másrészt, képzeljünk el egy hatalmas országot, több mint egy milliárd emberrel, akik igen nagy részének a repülőjegy egy megugorhatatlan kategória, de el kell jutnia A-ból B-be. Amikor 60 nappal a vonat indulása előtt megnyitják a jegyeladást, bizonyos „felkapottabb” útvonalakra a jegyek percek alatt el tudnak fogyni. Így, mi már néhány útvonalra még két hónappal előre sem kaptunk olcsó, „kemény ágyas” helyet, csak „puha ágyast”, ami egyfajta első osztály. Most már nem bánjuk, legalább utóbbiról is megtudtuk, milyen.

A legfőbb különbség a „kemény” és „puha” ágyas jegy között, hogy amíg a „kemény” ágyasban három ágy van egymás felett, összesen hat egymással szemben, és az egész kocsi nyitott, azaz nincsenek kis szobácskák, addig a „puha” ágyasban 4 ágy van egy kis zárható szobácskában. Az ágyakat tekintve, természetesen a „puha” nem puhább, de azért nagyobb, ami nem egy rossz dolog, ugyanis a „kemény” ágyasban a magamfajta fehér ember nem tud megfordulni, csak alszik, mint egy darab fa, remélve, hogy nem esik le 2 méter magasról, ugyanis a legfelső ágy legalább olyan magasan van, ha nem magasabban.

A másik probléma, hogy a „kemény” ágyas kialakításában az a prioritás, hogy minél több ágy legyen bezsúfolva a kocsiba. Ezért sajna a legalsó ágytól eltekintve, egyik ágyon sem lehet relatíve ülni, csak quasimódósan görnyedni, ezért, amíg nincs lámpaoltás este 10 órakor, vagy megérkezés reggel, mindegy kié, minden ember fia azon az egy, szerencsétlen alsó ágyon üldögél, ugyanis 6 ágyanként csak kettő lecsapható moziszék van felszerelve.

Az esti vonat lassan megy. Ezért esti. Mindenki aludjon, és akkor hamar elmegy az idő. Felszállás után alvásig, és felébredés után megérkezésig, párszázszor elsétál egy néni „friss gyümölcsöt” vagy rágcsálnivalót, instant tésztakülönlegességeket árulva, és szinte percenként jön egy bóvli árus, aki a világító, zenélő, ugráló, szülők réme műanyag butaságoktól kezdve a túlárazott fogkeféig, mindent árul. Drága tanárom, Zhou osztályfőnök úr intésére, még egy kekszet sem vettünk, még akkor sem, amikor már nagyon éhesek voltunk, elkerülvén az esetleges hasmenést, és egyéb panaszokat. Igaza volt, vagy sem, sosem tudjuk meg, de jobb félni, mint megijedni.

Manapság Kínában is hódít az internet, jobban, mint eddig bárhol, ahol jártam. Így, a vonatjegyet is online veszi majdnem mindenki. Az előre megvásárolt jegyeket az állomáson vagy bármilyen jegyárusító helyen ki lehet váltani, de ha nem az indulási pályaudvaron teszed, ezért pénzt számolnak fel, 5 yuan, azaz 250 forint per jegy. A kínaiaknak egyszerű a dolguk. Mindenhol ki vannak helyezve jegy automaták, ahol csak be kell szkennelniük a személyi igazolványukat, beírni a jegy számát és már kezükben is tartják az értékes kis papírlapot, ami bebocsátást enged a peronokhoz.

A külföldinek nem ilyen egyszerű, mert nekünk egy élő embernek kell felmutatnunk az érvényes útlevelünket, aki ezután kinyomtatja nekünk a jegyünket. Ez azt jelenti, hogy mi semmiképp sem ússzuk meg a sorban állást. Néhány városban volt külön sor csak a külföldieknek, ám nagy átlagban mindig rengeteget vártunk. 20 kilónyi cuccal a hátunkon ez nem olyan kellemes dolog. Egyáltalán nem. A buta kínaia méghozzá nagyon sokszor beállt a külföldieknek fenntartott sorba is, vagy nem merte használni az automatát, és mindezek mellett a lökdösődés, sorba furakodás és „nekem csak egy kérdésem van”, vagy „gyerekkel jöttem” felkiáltások teljesen a mindennapok részét képezik. Még egyszer sem láttam szép sort, ami nyugodtan kígyózott volna a néni ablaka alatt, inkább csak nyüzsgő, hangos, agresszív embertömeget, aki azért, hogy csak fél perccel előbb végezzen, képes akár agyon is taposni embertársát. Társát… na, talán ez túlzás volt. Ha több mint 2 centiméter helyet hagysz közötted és az előtted álló között, már valaki be is furakodik, ugyanis ez a két centiméter azt jelenti, nem sorban állsz, csak nézelődsz.

Shanghaiban egyszer a néni nem találta elsőre a jegyem. Az alatt a 20 másodperc alatt, amíg újra felmutattam neki a telefonomon a foglalási számot, két ember is elém tolakodott és kikérte a jegyét. Szintén Shanghaiban, akkora sor volt reggel, hogy már láttam magam előtt, hogy másfél órát fogok ott állni. Ekkor mozgolódást véltem felfedezni az egyik zárt ablak mögül elől, mintha valaki ki akarna nyitni még egy jegyárusító ablakot. Azonnal beállítottam magam a képzeletbeli rajtgépbe, felkészülve arra, hogy egy magamat meghazudtoló sprinttel kilövöm magam odáig, ha tényleg kinyílik. Ki is nyílt, de mire én elkezdtem futni, már csak a 15-ig lettem a sorban, és még öten betolakodtak közben elém.

Ez egy élet-halál harc. Megszoksz vagy megszöksz.

Ha szerencsésen meg van a jegyed, a vonatállomásra csak azután léphetsz be, miután átvilágították minden táskádat, és téged (ez egyébként a metrón is így van), még egyszer ellenőrizték a jegyed és az útleveled. Itt és ekkor megszabadulsz a 20 kilótól a hátadon, és utána szerszámozhatod fel magad újra. Ezután reménykedsz, hogy lesz ülőhelyed. Mi általában leültünk bármilyen lapos felületre, és ha valamelyik kínai a széken tárolta a táskáját, hát ráültünk. Bocs. Ez van. Fáj a hátunk. Sokára indul a vasparipa.

A vonat indulása előtt körülbelül 15 perccel  nyitják meg az utolsó jegyellenőrzést (egyes vonatok esetében az utolsó előttit, azaz összesen a negyediket), és ekkor engednek a peronokra, ahol majd felszállhatsz, ha megérkezik a vonat, pár percen belül. A kínaiak imádnak sorban állni. Helyjegyük van, mégis 40 perccel a kapunyitás előtt már sorban állnak, mintha így jobb helyet kapnának. Pedig dehogy. Mi mindig csak az utolsó percben mentünk oda, és semmi problémánk nem volt a bejutással, sőt még legtöbbször vártunk is.

A felszállás után megpróbálod valahova bepréselni a csomagod, majd még le sem ülsz, már nyílnak is az instant nudlis dobozok a kínaiak kezében, és a vonaton lévő forró víz adagolóból megállás nélkül folyik a víz a teás üvegekbe és persze rá a szárított tésztára, amire utána kecsesen némi szárított zöldséget és szószt kell helyezni. A kínaiak óránként egyet letolnak. Enélkül nincs utazás. Enélkül nincs élet sem. Ha valaki ki akarja pusztítani a kínaiakat, csak zárja el a forró vizes csapot. Jön még némi csirkeláb csemegének, mindenféle nyam-nyamok, konzerves förmedvények, szárított hús. A kínai piac tele van instant undormányokkal. Péksütit mindig csak mi vittünk magunkkal, a hülye külföldiek.

Utazóközönségünk általában majd’ kiesik a száján, úgy bámul minket, el sem tudják hinni, hogy egy külföldi van a vonaton. Hiszen azok teleportálnak, meg űrhajón közlekednek, látták ők a Star Trekben. Teljes döbbenettel veszik tudomásul, hogy még pisilni is elmegyünk néha-néha. Néhány megpróbált beszélgetni. Volt egy néni, aki adott nekünk almát, és kedves nagymama módjára felrázta a párnánkat, de volt olyan is, aki csak szimplán bámult minket órákon át.

Az esti vonaton felszállás után elveszik a jegyed és kicserélik egy plasztik kártyára. Ezután nyugodtan elaludhatsz, mert fel fognak ébreszteni, ha megérkeztél. A baj csak az volt, hogy amúgy is kicsinyke, kényelmetlen ágyamon félálomban, engem is mindig felébresztettek. A puha ágyasban az volt a baj, hogy a csukott ajtó miatt, pár óra múlva elfogyott az oxigén. Az almás néni például csak kislámpával tudott aludni, ami nekem a felső ágyon kiégette a retinám egész este, így éjfél után, akármilyen kedves is volt az asszony, lekapcsoltam a lámpáját, hogy nekem is jusson pár óra alvás.

Összességében a leghosszabb vonatút, amit lenyomtunk 24 óra volt, Xian és Yantai között. A nappal kemény volt, de az éjszaka hamar elmúlt. Túl fáradtak voltunk. A legrövidebb utazás másfél óra volt. Ezt a szuperszónikus gyorsvonaton tettük meg, ami 300 felett hasít, és igen kényelmes, csak nagyon kell koncentrálnod, hogy jó helyen szállj le. Mi majdnem elvétettük egyszer, jó, hogy előtte megkérdeztük az egyik vonaton dolgozó bácsit, aki halálra rémülve ordított minket vissza a vonatba, hogy „Ez még nem Hangzhou!! Vissza! Vissza!” Utána elmondta, hogy azért ijedt meg ennyire, mert a héten két orosz lánnyal ugyanez megesett, és ők semmilyen nyelven nem beszéltek, nem hogy kínaiul, és jó sok macera volt velük. Jó tanács: ha gaotie-n azaz gyorsvasúton utazol, és kiírják, hogy a következő megálló Piripócsújfalu, és te oda tartasz, ne szállj le, mert az a következő megálló utáni lesz. Nem tudom, milyen logikai mentén gondolkodtak, mikor a rendszert ilyenre csinálták meg, de ez van. Nyisd ki a szád, és kérdezd meg leszállás előtt a biztonság kedvéért, hol vagy.