Mao megtekintése után, és miután visszaszereztük az üres táskánkat, és a kameránkat az elzárásból, elindultunk Maoval ellentétes irányban. Ott található ugyanis az a része Tiananmen térnek, amit mindenki ismer képről. Egy rózsaszínes-pirosas fal, rajta Mao arcképével, ahogy végig néz azon a helyen, ahol a ’90-es években mészárlást rendeztek. A kép előtt pedig kínai családokról készítenek gyönyörű szép „hivatalos” családi fotókat. Több fényképész is kóvályog a téren, szolgáltatásait felajánlva a turistáknak. Az elkészült képet pár percen belül ki is lehet a helyszínen nyomtatni, és bekereteztetni. Sok család tradicionális ruhába öltöztette csemetéjét (szegények, alig fagytak meg a dermesztő hidegben), és úgy fényképezkedtek.

Mao vezér képe alatt behaladva egy kapun, természetesen teljes katonai felügyelet mellett, némi gyaloglás után már a Tiltott Város bejáratánál is állunk.

A Tiltott Város hatalmas. Mint köztudott, sok száz éven át csak a császári család és udvartartása, a politikai és katonai vezetők kaphattak bebocsátást a város falai mögé. A császárság megdöntése után nyílt csak meg lassan a nagyközönség előtt ez az impozáns épületegyüttes.

Előzőleg én már informáltam magam, hogy lehet audio guide-ot vásárolni a bejáratnál, és így saját tempóban lehet végigmenni a Tiltott Városon, miközben a füledbe suttog egy idegenvezető. Arra viszont nem voltam felkészülve – ugyanis az interneten semmi ilyesmit nem állítottak – hogy magyar audio guide-ot is lehet vásárolni. Le is csaptam a lehetőségre. A nyakamba akasztottak egy gépet, körülbelül akkorát, mint a tenyerem, aminek az egyik oldalán a Tiltott Város térképe volt, és (ha működött) piros fénnyel jelezte, hol állok; a másik oldalán pedig hangerő és be/kikapcsolás gomb volt. A néni elmondta, hogy ne nyomkodjak semmit, csak a hangerő gombot, mert automatikusan indul a lejátszás. Viszont, mire én ráeszkábáltam a fülemre a kis hallókészüléket, és ráhúztam a fülvédőt, a sapkát és a kapucnikat, beállítottam a hangerőt, már javában beszélt a néni arról, hogy hogy működik a gép.

Még jó, hogy némi gyakorlati tudnivalóval kezdte a beszélgetést, mert így volt lehetőségem lefordítani mit mond. Az asszony, aki felmondta a szöveget, egy hallhatóan kínai nemzetiségű egyén volt, aki le a kalappal, igazán gyönyörűen beszélt magyarul, de az a tagadhatatlan kínai akcentus, és külföldi kiejtés eléggé megnehezítette az elején a hallásértést. Úgy éreztem magamat, mintha nyelvvizsgáznék. Erőteljesen kellett koncentrálnom arra, mit mondanak, csak a különbség az volt, hogy ezúttal az anyanyelvemet kellett felfognom. Volt egy két félrefordítás is, pl. az „epület tetejééén villanyharító volt”, de amúgy egyáltalán nem nehezítette a megértést.

Audio guide-ot csak én vettem hármunk közül, ezért én mindig le voltam maradva, ugyanis ha túl gyorsan mentem, félbehagyta a magyarázatot a néni, és átlépett a következő helyszínre.

A rendszer nem volt túl kiforrott, néha, ha túl közel volt két épület, a mögöttem, és nem az előttem lévőt magyarázta. Így esett, hogy megkért, menjek be az épületbe, és tekintsek meg egy kiállítást, a császár ágyasainak mindennapi használati tárgyairól. és miután ennek eleget tettem, egy rézöntvény kiállítás jött szembe. Egész nap nem találtam meg az említett ágyasos kiállítást, amúgy.

A Tiltott Város egy hosszú központi „folyosóból” áll, ahol egymás után a császár mindennapi politikai és vallási életéhez tartozó épületek vannak felhúzva. Külön épületben tartották a politikai tanácskozásokat, külön épületben fogadták a nemzetiségek képviselőit, és külön épületben a külföldi méltóságokat. A folyosón, középen egy márványút halad, amire csak a szászár léphetett. Egyetlen kivétel volt, méghozzá az éves közigazgatási verseny országos fordulójának nyertese, akinek a díja az volt, hogy végig vonulhatott ezen az úton, és úgy hagyhatta el a Tiltott Várost, a döntő helyszínét.

A főút két oldalán további két szárny található, ahol többek között az anyacsászárné, az ágyasok, a császárné lakott. Többször is szó esett Cixi anyacsászárnéról, aki 16. rangú ágyasból lett a birodalom uralkodója.

Cixi szinte senkiként lépett be a Tiltott Városba, szépsége miatt lett kiválasztva a császár szolgálatára. A császári öröklés rend miatt sokszor előfordult, hogy a fiú utódok egymást megölték a trónért. Ezt megakadályozandó, a császár még életében eldöntötte, melyik fia lesz a legérdemesebb a trónra. Erről egy nyilatkozatot írt két példányban, amelyikből az egyiket mindig magánál, a másikat pedig a főfolyosó egyik épületében a plafonhoz közeli festmény mögött tartotta. Halála után összehasonlították a két okiratot, és kihirdették a trónörökös nevét.

Cixi, aki csak ágyasa volt a császárnak, de anyacsászárnévá lett, amikor fiát emelték a trónra. A fiú azonban túl fiatal volt, ezért az ambiciózus nagyasszony vette magához a birodalom vezetését. Az ő nevéhez köthető a Nyári Palota felépítése is.

A művészetben a főnix madár jelzi a császárnét, a sárkány a császárt. A sárkány kinyújtott tenyerében egy gömböt tart, ami hatalmát jelképezi. Cixi uralkodása alatt a sárkányok keze üres maradt.

A Tiltott Város épületei nagyrészt ugyanúgy néznek ki. Az épületekbe általában nem lehet bemenni, de nem is érdemes, mert nem sok mindent hagytak bennük. Amit igen, azt kívülről is meg lehet csodálni. Visszanézve eddigi túráinkra viszont ezt támogatom is. A kínaiak nem túl tisztelettudóak a műemlékkel szemben. Szinte mindenhol látni falba kapart neveket, és egyéb rongálásokat.

A város egésze fából épült, ezért egy esetleges tűz hatalmas rombolásokat okozott. Gyönyörűen megformált és festett pagodatetők fedik az épületeket, de sajnos a legtöbb szinte ugyanúgy néz ki, ezért csak a kapu feletti „névtábla” tesz közöttük különbséget.

Majdnem 4 órán át tartózkodtunk a hidegben a Tiltott Város területén. A legutolsó része a császári kert. Itt apró kis pavilonok, és fák, virágok vannak mindenhol. Utóbbiakat januárban nem tudtuk nagyon megtapasztalni, sajnos. Némi andalgás a szerelem fája (két összenőtt fa a kert közepén), és egy dombon lévő „csillagnéző pavilon” körül, és ki is értünk a Tiltott Városból.

A történet itt véget is érne, de ha ezután átmegyünk a főúton, 100 forintért jegyet válthatunk egy újabb kertbe, aminek a végében egy hatalmas domb van egy buddhista pavilonnal. Ha megmásszuk ezt a dombot (nem könnyű, ugyanis meredek, és a vége felé már nem lépcső van, hanem kis sziklakinövések egymástól kényelmetlen távolságban), elénk tárul a teljes Tiltott Város. Rengeteg ember akar, okkal feljutni oda. Mi is megtettük, és igazán megérte.

A Tiltott Város messze, hosszan elnyúló, a vége felé már ködbe burkolózó sziluettje, igazán gyönyörű látvány a nagyváros közepén. Az ember kicsit elképzeli, milyen is lehetett, amikor még császárok, és császárnék járkáltak az illatos füstölők ködében, a mára már letaposott kövezeten. Ágyasok serege élt a falak között, örökre távol a családjuktól, milliónyi könnyet hullatva. Fiatal fiúk és férfiak tanultak írni-olvasni, készültek politikai karrierjükre, miközben apáik az ország ügyeiről tárgyaltak. Ki tudja, hányuk lépett később ténylegesen hivatalba? Nem volt nehéz udvari ármánykodások, a trónért, a hatalomért folytatott harc, vagy egy háború áldozatául esni.

Látni lehet, ahogy a mesteremberek vízzel töltik meg a hatalmas bronz edényeket, egy esetleges tűz esetére, hordják össze a faanyagot az épületek megépítésére, és faragják a felhőkkel játszó sárkányokat a márványtömbökbe, melyeket messzi vidékről, emberi és állati erővel vontattak ide. A pornép pedig ott sétál a hatalmas falak körül, és csak elképzeli, elálmodozik róla, mi is lehet odabenn, ki és milyen az az ember, milyen életet él, aki az ő életüket irányítja, akiért harcba mennek, ha kell, és legszebb leányaikat adják oda.

Most pedig, évszázadokkal, évezredekkel később, amerikai telefonokkal felszerelt kínaiak tülekednek egymáson taposva, japán ruhát viselve, és koreai zenét hallgatva, hogy csak egy fényképet készítsenek valamiről, amiről lehet nem is tudják mi. Csak a kamera lencséjén keresztül figyelik meg a körülöttük lévő csodákat, miközben, főleg a lányok, mindent elkövetnek, hogy ne legyen résnyi szemük, fekete hajuk, vagy bármi, ami azzá tenné őket, amik: kínaiakká. Pedig milyen szép és hosszú történelmük van, és mennyire büszkék lehetnének arra, akik.

Mi pedig, akik még a sztyeppéket róttuk, amikor Kína már rég virágzó birodalom volt, elragadtatva sétálunk végig az ősi falak között, és beszívjuk a történelem ezen csodás darabkáját, és elzárjuk a lelkünk mélyére, nem is gondolva arra, hogy kinek is a portréja alatt jöttünk ide be, és hogy mennyit változott a világ…