Nem is olyan sokára, már csak két hét, megrendezésre kerül az év végi iskolai party, aminek keretein belül, mint azt már említettem, táncolni fogunk. A napokban összeállt a koreográfia, a Tanárnő rendezi a ruha- és cipőkérdést, és állítólag lassan jönnek az esernyők is, amivel táncolunk.

Tudom, hogy nem mindenki húzott le 10 évet művészeti intézményben, úgy, mint én, és egyre kevesebb emberrel találkozom, akik tudnak zenélni, ami azért elég rossz. Erre olyankor döbbenek rá, amikor olyan esetek esnek meg körülöttem, mint a következők:

Először is, legnagyobb meglepetésemre, sokaknak teljesen felfoghatatlan volt, hogy amikor a tanár számol, miközben táncolunk, az azért van, mert a zenének ritmusa van. Többek között a szobatársamnak. Körülbelül 4-5 hétnyi próba és sírás után jött el neki az a pillanat, hogy megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen, miért is számolunk? Miután visszanyeltem meglepetésemben keletkezett cseppet sem dicsérő válaszom, elmondtam neki, hogy hát azért. Pont azért. Erre azt mondta, ő sosem zenélt, nem az ő hibája, hogy nem tudja.

Második meglepetésem az volt, amikor az első próba után nem tudta még teljesen a koreográfiát, ezért elkezdett stresszelni, aminek az lett a vége, hogy pár hét után sírva ment órára és sírva távozott. Talán csak nekem olyan egyértelmű, hogy az első próba után semmi sem lesz még tökéletes? Kell ehhez egy évtizednyi zeneiskola? Nem tagadom, vannak türelmes, és kevésbé türelmes emberek, na de…

Persze, ha nem tudod, miért számol a tanár, akkor nehéz letáncolni a zenére a koreográfiát. Öröm azt is látni, amikor ha valamit kétszer egymás után eltáncolunk, a harmadik „Elölről!” felszólításra mindenki forgatja a szemeit, pedig láthatóan senki sem tökéletes még, én sem, bevallom töredelmesen. Be kellett volna őket ültetni néhány zenekari koncert előtti napokig tartó reggeltől estig tartó próbára, amikor ugyanazt az x darabot játszod, és próba után még otthon gyakorolsz is (néha).

Tetszettek a felháborodások a kollégiumban, amikor kiderült, hogy vasárnap kerek másfél(!) órára be kell menni pluszba próbálni, mert közeledik a fellépés, nos, 14 éves koromtól fogva minden szombaton Somberek után engem ez meg sem hatott, sőt karácsony és év vége tájékán másnap néha még fuvola próba is be volt iktatva .

Volt akkor is meglepetés, amikor a fellépés előtti hétre heti egy helyett heti három próba lett berakva. A fuvolisták komolyabb fellépés előtt haza se mentek jószerivel egy hétig.

Ilyenkor örülök, hogy zeneiskolás voltam, és ha nem lesz nagy ellenkezés, az én gyerkőcöm is az lesz. Megtanít türelemre, kitartásra, és kinevel abból, hogy sírunk, feladunk dolgokat. Megtanítja mi az a csapatjáték, amikor nélküled vagy bárki nélkül úszik az egész, avagy hogy nem lógjuk el az órákat (legyen az tánc vagy csak kínai olvasás), mert minden órán valamivel több lesz a produkció, és ha te nem tudod, pontosan mivel, elrontod a többiek munkáját is.

Megtanít, hogy az iskola nem csak a tanórákból áll, hanem a később gyakorlásra és önfejlesztésre szánt időből is. Arról már nem is beszélve, mennyivel több és teljesebb vagy alapvető zenei ismeretekkel felruházva.

Lehet, hogy néha nagyon fárasztó volt, sőt néha irigyeltem is a többieket, akik egy hosszú iskolai nap után mentek haza, én meg még tesi cuccal, kottákkal és a hangszerrel hóban-fagyban, szélben-napsütésben totyogtam a Schneiderbe, és este nyolc után kezdtem csak el tanulni.

De mindez annyira kis része volt annak a 10 évnek. A legnagyobb része az a rengeteg barát, nevetés és hosszú beszélgetések, az érzés, amikor megtapsol a közönség, vagy egy zsűri elismeri a munkádat.  

Minden, amit ott kaptam, nem csak egy „bugyuta” tánc órán hasznos, hanem a mindennapi életben is. Ha nem is kizárólag, de azért nagy részben ezért kerültem be az egyetemre, kaptam meg az ösztöndíjat Kínába, voltak mindig jók a jegyeim.

Persze mindez nem történt volna így egy olyan személy nélkül, aki a második anyukám volt, mindig támogatott, kisegített. Ránk szentelte minden idejét és energiáját, hogy fuvolistát faragjon belőlünk, és lehet, hogy nem vette észre, de közben embert is faragott belőlünk. Boldog születésnapot, Ildikó néni!