Kezdeném ott, hogy mielőtt kijössz ide, rengeteg időt töltesz el a kínai órákon kulturális ismeretek elsajátításával. Találkoztam olyanokkal, akik csak úgy viccből kijönnek ide semmi elő-, és nyelvismerettel, a cél tanulás, vagy akár végleges kiköltözés is. Őket igazán tisztelem a vakmerőségükért.
Tisztázzunk valamit: Kína nem esz meg (csak egy kicsit megcsócsál, aztán kiköp), de én azért hihetetlenül örülök annak, hogy a tanáraim, magyar és kínai együtt, szenteltek időt arra, hogy felhívják a figyelmem a kulturális különbségekre, a szép és veszélyesebb dolgokra. Így például nem dobtam ki a taccsot, mikor megérkezésem után 2 perccel egy kínai jóízűen odaköpött fél liter fehér valamit a lábam elé az aszfaltra az ebédje után.
A mostani bejegyzés célja, hogy bemutassam egy egyszerű példán, mennyire be tudnak ezek az ismeretek idegződni. Szociológiából azt tanultuk az egyetemen, hogy a sztereotípia legnagyobb problémája, hogy szociális vakságot okoz. Itt vagyok én, aki egy valamit nagyon megtanult az órákról, azt, hogy a kínaiak azt hiszik, a nyugati ember gazdag. Alkudj, vagy átvernek. Legyél résen minden egyes tranzakciónál, kérj számlát, ha úgy látod szükségesnek, legyél határozott, ne hagyd magad. Ezeket főleg Fan tanárnő mondta el gyakran, ezért én el is hittem úgy, ahogy van, komolyan vettem, és tartom magam hozzá.
Amióta földet ért a lábam, mindenre figyelek. A taxira, a hotelben, számolok a fejemben mindent (huh, nagyon nehéz xD), megnézem mennyi pénzt adtak vissza (sosem tettem meg ezelőtt), kalkulálok a fejemben forintban.
Történt azonban ma, hogy indulás előtt megnéztem, mennyi pénz van nálam. Elraktam annyit, ami tuti elég lesz ebédre és egy kisebb bevásárlásra (végre vettem tejet, de csak tesztelem, egy 2dl-est) és még aranytartalékot is, hátha ma beszerzem a kínai sim kártyám (amire nem került sor, mert otthon maradt az útlevelem).
Ebéd után nem a szokásos boltba mentem, mert fel akartam fedezni a vidéket. Elindultam egy nagyon zsúfolt utcán. Emberek ültek az amúgy is nagyon szűk járdán, és újságpapíron kártyáztak, kis szőnyegeken expressz biciklijavítást és gyümölcsöt árultak. Mindenfelé étkezdék, jó pár a koszos fajtából, de volt McDonalds, Burger King és Pizza Hut is. A nap elég jónak indult. Igaz, hogy az ebédem elfogyasztása után, az utolsó falaton vettem észre, hogy ami eszek, annak tapadókorongjai vannak, de akkor már mindegy volt, nem tudott lehangolni. Táskámat szorosan magamhoz szorítom, napszemüvegben nehezebb rájönni, hogy nyugati vagyok-e, igaz az öltözékem, amin nincsen se Mickey egér, se nagy szemű cukiság, se fodor, se bojt, se csipke és az alkatom, ami elég magas, árulkodó lehet. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy van valamim, amivel egy kínai nő sem rendelkezik, ezt pedig úgy hívják, fenék. Egyáltalán nem olvad be a két pipaszár lábamba, ahogy nekik, és nem csak a farzseb helyéből lehet rájönni, hol is kéne lennie. Mindamellett, bár engem sokszor hecceltek ezzel D-E kosaras barátaim, nekem most itt, életemben először, egész nagy és formás mellem van (fura érzés :D)
A lényeg a lényeg, hogy nagy betűkkel ki van írva, Supermarket! Gondoltam, ide most mi bemegyünk. A négysávos úton a szokásos napi dudakoncert folyik éppen, zebra sehol, de ez a kínaiakat nem zavarja, engem annál inkább. Az egyetlen biztonságos mód átjutni egy 50 lépcsős kis építmény fel egy hídra, ami átível az úton. Leráztam pár pofátlanul portékát rám sózni akaró embert, az I don’t understant! felkiáltással és utána a boltban termettem, ahol vettem valami kenyérfélét, tejet, kést, stb.
Most jön pedig az eset. A kisasszony rámutat a kijelzőre, 24,5 yuan. Benyúlok a tárcámba és előhúzok egy húszast és egy ötöst. Erre rám néz és azt mondja : 四远! Azaz 4 yuan. Én rámutatok az ötösre, és próbálom elmutogatni, hogy az 5 yuan több, mint a 4 yuan, tessék visszaadni és megyek. De ő feszt kiabál, hogy még 4 yuan. Már mögöttem türelmetlenkedik az agyaghadsereg, azt gondolják, ha ők is kimondják, hogy szö yüan, jobban megértem, mert tudniillik, úgy már hangosabb, és akkor megtanulok kínaiul. Végül megadom magam, és leteszek 4 yuant az asztalra. A nőci elveszi az ötöst, a négy yuant és a huszast, majd visszaad néhány kuai-t (yuan váltópénze) és elköszön. Hazáig evett a fene. Egy számlát is adó boltban átverik a fejem 5 yuannal. Ennyire hülyének néznek? Ide vissza nem jövök soha. Menjen a francba a kizsákmányoló kínai nép. Morogtam, mint a bolháskutya, de még a kollégiumban sem hagyott a dolog nyugodni. Ez tényleg így fog mindig menni? Úton-útfélen átvágnak? Duplán fizetek mindenért? Csak azért mert nyugati vagyok?!
Mérgemben beírtam a google-be, hogy kínai papírpénzek, és jött a megvilágosodás. Kínában van egy kis méretű és rózsaszínes 5-ös és egy nagyobb, zöldes ötös. A kicsi nem 5 yuan, hanem 5 kuai, és én pont ezt adtam oda a néninek. Tehát nem akart ő átvágni, csak egyszerűen 20,5 yuant raktam az asztalra 24,5 helyett. De a hülye újgyerek még nem érti ezt. Őt csak az érdekli, hogy neki otthon megmondta az iskolában Fan tanár néni, hogy őt a kínaiak átverik, és ő ezt bevéste az agyába, és meggyőzhetetlen arról, hogy nincs igaza. Sztereotípia élteti.
Megnyugodtam, de attól még továbbra is óvatos leszek, hiszen valljuk be, ahogy minden hazugságban van valami igazság, úgy minden sztereotípiának is kell valamilyen alapjának lennie…
