Amikor a repülőre felültem, olyan érzésem volt, mintha csak újra Franciaországba mennék csodálatos heteket eltölteni az én Franciámmal. Az igazság furcsa módon nem akkor kezdett tudatosulni bennem, amikor könnyes búcsút vettünk egymástól, hanem amikor már másfél órája feküdtünk egy kétszemélyes kanapén Zsófival egy őrült ronda szobrot bámulva, csendesen, egy Chanel és egy Hermés üzlet között. A digitális kijelzőn már háromszázadjára csorgott le a csalogató szlogen, hogy 20% kedvezmény a második ékszer árából, a hirdetés túlzott rózsaszínsága már vakította a szemem, és körülbelül a huszadik kis rongyos ruhájú kínai lányt láttam kisétálni az új Chanel táskájával. A horizonton megjelent egy orosz „lady”, becézgetve minden elképzelhető módon férjecskéjét, ami az ő nyelvükön nekem inkább a válóperes iratok indoklás részének felolvasásának tűnt. A férfi megadóan bemegy a Chanel üzletbe, majd perceken belül kisétál, lerogy egy kanapéra és hangos horkolásba kezd. Nem tudtam eldönteni, hogy attól sikerült ilyen hamar álommezőkre jutnia, mert az üzlet árai kámforként hatottak rá, vagy mert addig is békén hagyja a kedves Ányecska.
Na, és ebben a pillanatban rájöttem: nemsokára minden kínaiul lesz kiírva, és mindenhol fekete hajú, kínaiul beszélő, piciny emberek fognak rohangálni, és én ott leszek, én a xiongyalinü (azaz magyar lány) és nem megyek se Franciaországba, se haza egy darabig. Akkor ott, a csillogó mennyezetet bámulva azért bevallom töredelmesen, kissé megijedtem. Irigyeltem Zsófit, mert másnap már a kollégiumban alszik, én meg egy világvégi pekingi diákszállón, HA odaérek.
„Sebaj!”- mondtam magamnak. Elővettem megrovó belső hangom, amitől mindig megijesztem saját magam: „Te akartál Kínába menni, te akartál kínaiul beszélni, Betti. Már vagy százszor megbeszéltük, hogy ebből mennyit fogsz profitálni, nem? Elég a sírásból, hol van a kalandvágy? Hol van a kihívás? Hol van a kecsegtető boldog pillanat, amikor úgyis kiharcolod, hogy osztályelső leszel, ha addig élünk is?”- és én nagyot bólintottam magamnak válaszul. Ez az! Igazam van! (Milyen meglepő, nem? :D)
Szóval vissza is kanyarodnék a történethez. Zsófi két karórájából az egyiken (amelyik a magyar időt mutatta) a mutató a tízesen állt. Felkerekedtünk hát, és egy gyors utolsó pisilés után már ott álltunk fájó háttal (12 kg-os hátizsák) a beszálló kapu előtt, ahova már javában felsorakoztak a kínaiak. Zsófi mindjárt ki is szúrta, hogy az egyik kislány (vagy nő? ki tudja ezt eldönteni ezeknél?) aranyos kis faklumpát hord piros szőrme felsőrésszel, aranyozott csatokkal. Mindjárt ezután, Zsófi arra is felhívta a figyelmem, hogy mi bizony nem hoztunk magunkkal papucsot, azaz vennünk kell. Levontuk a konklúziót, és elsirattuk saját stílusunk halálát, stílusosan Párizsban, a stílus fővárosában. (Itt jegyezném meg, hogy ma vettem papucsot magamnak, ami egy sima, egyszerű kék gumipapucs, amiből a legnagyobb elérhető, és nekem éppen jó méretet, azaz a 41-est, a férfiosztályon találtam meg a sarokban).
Az első kellemes meglepetése az útnak ezután jött. Mindkettőnket upgradeltek, azaz egy osztállyal magasabban utazhattunk. Ez ugye plusz szolgáltatásokat is jelentett, amit mi nagyon is kiélveztünk. A gépen szinte csak kínaiak ültek, akik a felszállástól számított fél percen belül kómába estek. Mi azért megvártuk, amíg a csinos és kedves, enyhén homoszexuális francia utaskísérő úr leül elénk a felszálláshoz és kedélyesen csevegni kezd velünk. Jó szokását az út egésze alatt megtartotta, igazán érdekes ember és nagyon barátságos. Ő mondta el nekünk a kulcsmondatot: „A külföldi tanulás – tapasztalatból beszélek – nagyon nagy kaland, de mindig lesznek olyan periódusok, amikor szomorúak lesztek. Ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg belevágni.” Köszönjük Martin. (Igazából nem ez volt a neve, de nagyon hasonlított az egyik barátunkra a suliból a „nézése meg a járása”)
Az út alatt volt vacsora, finom francia hús szósszal, krumplival, az elengedhetetlen sajt, baguettecske, a kedvenc francia kis tortácskám, gyümölcs (idézem: tartalma 90% alma és 10% szőlő, azaz volt a csomagban egy szem szőlő), lazac zöldséggel előételnek, mellé választható üdítő, majd egy kellemes tea/kávé. Reggelire lekvár, vaj, gyümölcspüré (igen!!), brioche, egy kis kolbászka paradicsomos mártásban, fromage blanc, gyümölcslé és tea/kávé. Az útra kaptunk némi cukorkát és snacket egy kis dobozban. Emellett a kényelmünket meleg takaró, puha párna, kis csomagban meleg zokni, szemtakaró, füldugó és fogkefe, fogkrém és egy monitor a legújabb filmekkel, tucatnyi zenével, játékokkal és repülőgépkövetővel szolgálta. Hamar elment az a 9 és fél óra. Mikor itthon kinyitották a szemüket az álmos kis magyarok, mi már délután három órát számoltunk és több kilós csomagjainkkal álltunk sorba a bevándorlási felügyelet előtt vízummal, útlevéllel és a kitöltött papírokkal. Ekkor mondtam ki első kínai mondataim, azaz: 你好 és 谢谢你 azaz jó napot és köszönöm.
Alig tíz kilométer sétálgatás után kiestünk az érkezési szintre, ahol persze gyorsan rájöttünk pár dologra:
- nem értünk semmilyen feliratot
- nem értjük az embereket sem
- ők sem értenek minket, hiába próbálkoztunk még angkínaiul is beszélni (egyszer szó szerint az alábbi mondatok hagyták el a szám : Dzsö gö sö what I xiang, merci, és utána a válaszra rávágtam, hogy „akkor jó”. Azért át kell állni az agynak
- Végül a legfontosabb felfedezés: LÉTEZNEK!
Minden pletyka, sejtés, hogy csak hallucináltuk Li Na tanárnőt, hogy ez a nyelv kitalált, hogy ilyen ország nem létezhet….hamis. Ezek igenis léteznek, rengetegen vannak, hangosan beszélnek, sokat ordítoznak, még ha nem is mérgesek, olyan sebességgel rajzolnak írásjegyeket, ahogy én még írni sem tudok. Elférnek a kis aranyosak a hónod alatt, van kb. 15 féle hajfazon, a legmenőbbek minden szabállyal szembe menve barnára, sőt VÖRÖSRE festik a hajukat, hogy egye ki a rontás a belüket. Nem beszélnek sok nyelvet, mondhatni semmit sem, és ha mégis, úgy tűnik, mintha ugyanazokat a szavakat mondanák, de nekik az valami gyökeresen ellentéteset jelentene. Egy idő után a lebutított, óvodás angolommal kezdtem mindenkihez beszélni, de higgyétek el, még így sem könnyű.
Zsófi elrohant a csatlakozásához, Bettike egyedül maradt valahol a világ közepén. Sikeresen összecuccolt az éjszakára, lelakatolta minden táskáját, és még a nyelvi korlátok ellenére is leadta őket megőrzésre, és utána kiment remegő térdekkel a taxi állomásra. Egy aranyos nénitől sikerült kínaiul megkérdezni, kaphat-e taxit és mennyiért, majd szemvillanásnyi idő múlva egy vallásos jelképekkel teletömött Honda taxiban rohant végig a pekingi csúcsforgalomban.
Beüléstől számított tíz másodpercen belül feltettem a rutinkérdést: Szpík inglis? A válasz hosszú röhögés és fejrázás volt. Na, de én bizony nem ülök itt, mint egy kuka- gondoltam, miközben lelkesen kerestem a biztonsági öv csatját, amit az út végéig nem is találtam meg, ezért lepel módjára magam köré tekertem szíjat pszichológiai okokból. Egyszerű kínai kérdésekkel meg is bombáztam a szegény sofőrt, miközben felírtam suttyomban minden azonosítószámát a telefonomban, ha esetleg a szervkereskedőknél ébredek másnap vese nélkül, legyen kinél keresni a hiányzó szervet. A bácsi viszont negédesen mindenre válaszolt… csak tudnám mit :DDD. Nem viccelek, én mondhattam, hogy lassabban, bitte, semmit sem ért.
Diskurzusunknak hamar vége szakadt ám, ugyanis elterelte a figyelmemet valami útközben: a halálfélelem. Hogyan is kell vezetni Kínában? Alkosd meg a saját KRESZ szabályaid, majd néha tartsd is be. Viszont, ha valaki nem tartja be, dudáld és szorítsd le az útról, könyörtelenül. 1 órás utam alatt az indexet maximum kétszer hallottam kattogni (pedig háromsávos úton folyamatosan szlalomoztunk és bizony kanyarodtunk is). Ha nem ültél a fémkaszniban, hanem mondjuk egy drótszamáron vagy robogón, ne adj’ Isten gyalog voltál a közlekedés része, ne lépj rá a zebrára, mert ahhoz neked nincs jogod. Elütni nem fog senki, mert fél órás olyan dudakoncert előzi meg a becsapódást, amit egy skót banda is megirigyelne. Hogy mi a reakció? A nagy büdös semmi. Az ember satuféket nyom, elengedi a száguldó őrültet, és helyette feldönt egy öregasszonyt, hogy annak is jó napja legyen. Aznap ha át akartam menni az úton, ráakaszkodtam egy kínaira, és őt szorosan követve szedtem a lábam.
A sofőr száguldozása közben már kezdte zavarni a pszichémet a tessék-lássék biztonsági öv is. Arra gondoltam, ha most meg is halok, ilyen szépen kidekorált kocsiból csak a mennybe lehet jutni. A sofőr egyébként útközben még valami túlméretezett rózsafűzért is mazsolázott, neki passzióból, de nekem igen komoly vallási jelentőséget nyert azon az úton.
Végre megállt a taxi, kifizettem a nyolcvan yuant, és egy tipikus kis kínai utcán végigcsoszogva hamar a szállóra értem, ahol kaptam teát, ágyat, fürdőt, másnapra taxit, kedves olasz szobatársakat. Aznap el is indultam megfigyelőkörútra. Enni akartam, de nem értettem a kaják nevét, ezért a biztonságos McDonalds-ot választottam, ahol – hű de meglepő – nem beszéltek semmilyen nyelvet (utólag is köszi, kedves sültkrumplis néni, hogy fordítottál, megmentetted az életem).
Megismerkedtem a kínai kultúra virágzásaival: az ajtóból hangosan ordítjuk le a népnek, hogy 啤酒, azaz sör csak 25 yuan, és egyéb dolgok, amiket nem értettem. Az utcán fiú-lány olyan hajcsattal közlekedett, amitől úgy nézett ki, mintha virágok nőnének ki a fejéből szárral, levéllel, de volt még gomba, fű, és minden, ami kell. Nekem is el akartak adni, de én még egy ideig őrzöm a méltóságomat. Az kapualjakban kis sámlin töppedt kis kínai nagymamák ülnek és koszos kis unokáikat szórakoztatják, vagy ízlésficamos fazonra vágott zsebkutyáikat sétáltatják. Az összkép mesebeli. Modern és tradicionális egy helyen. Utólag is köszönöm, Csaba tanár úr, hogy erre a helyre küldtél aludni.
Másnap reggel 5:40-kor csörgött az órám, és tíz perc múlva már egy újabb taxiban ültem (be tudtam kapcsolni a biztonsági övet!). A forgalom enyhébb volt, de a vezetési stílus hasonló. Kezdtem kételkedni, hogy embereknek ilyen pici szemmel kocsit kéne-e adni a fenekük alá. Akkor vált csak igazán kínaivá az út, mikor a rádióban megszólaló tipikus kínai vernyogós zenére a sofőr majdnem úgy ráénekelt, mintha éppen a Bikini egyik száma ment volna itthon az autóban. Ízlések és pofonok. Mikor kiszálltam a reptéren, megláttam, hogy ki van rakva egy tábla, amin egy autó ízlésesen elüt egy külföldi turistát, és az egész kép egy nagy piros csíkkal át van húzva, azaz: turistát nem ütünk el, az fogyócikk. Megnyugtató.
Felnyaláboltam a csomagomat (a három papírból, amit kaptam bizonylatként kettő ugyanolyan volt, csupa cifra kínai betűkkel, szóval kilogikáztam, hogy azzal kell kiváltani a két csomagot, hát jól ki is röhögtek, mert az a számla volt).
Elrohantam a reptéri buszhoz, 10 perc alatt terminált váltottam, ahol őrült izzadások és izgulások közepette végigálltam mind a 115 sort, tömve picinyke, IPhone-t szorongató emberekkel és 8:30-kor sírások közepette, hogy lekéstem a járatot, és most magamtól kell eladnom a vesém, hogy valaki Dalianbe vigyen (még jó, hogy felírtam a tegnapi taxisofőr számát, már van kontaktom a feketepiacon) beestem a kapuhoz. Ekkor pedig rájöttem, hogy 7:30 van, nem 8:30, és ettől úgy megnyugodtam, hogy azonnal éhes és szomjas lettem, fáradt és elgyötört… az adrenalin elpárolgott, csak az előttem álló egy óra repülésre tudtam gondolni. Vettem egy vizet, de nem bontottam meg a Győri Édes aranytartalékomat.
大连欢迎您 Azaz üdvözli Önt Dalian!
Második nap Kínában. 2015. augusztus 28, 9:55 Helyszín: Dalian Nemzetközi Repülőtér, belföldi járatok érkezési szintje, 9-es kapu. Idő: nagyon meleg. Gyomor: nagyon üres. Fej: nagyon tele. Szív: magányos.
Az általam elképzelt csöppnyi kínai bácsi, aki elvisz az iskolába, nincs sehol.
10:15 Helyszín: ugyanott. Gyomor: már nem érzem. Fej: célra összpontosít: ki kell jutni az iskolához!
Információs asztalhoz rohanás és jön a kérdés: Tessék, kérem szépen, drága, aranyos bácsi vagy néni mondja be azt a hangosba, hogy Bettike várja a szüleit a 9-es kapunál, mert elveszett.
Az ügy gyors tisztázása után egy úriember 5 percen belül telefonált az egyetemnek, és hangosan követelte, hogy valaki vigye el Báj Jű Tinget, mert ő bizony el lett felejtve. A telefon másik végén nem tudják ki vagyok. Semmi feljegyzés, ma senkit sem kell felvenni a reptéren. Őrült próbálkozás bediktálni betűnként a nevemet egy olyan nőnek, akinek az ÁBC, úgy ahogy van, nem létezik. Nem sikerült. Utoljára azt mondták, akárki is maga, küldünk egy kocsit. 11:15 körül már egy full extrás Hondában ülök, és már a vezetési stílus sem izgat. Itt vagyok, úton vagyok, nemsokára ágyacskám lesz puha párnával, és ebéd a bendőmben.
Az aznapi történéseket így foglalnám össze: kétféle koli között ingázás egy pakisztáni fiúval (Najiddal), aki töri az angolt és köze sincs a kínaihoz, és a hondással, aki csak kínaiul beszél állítólag, mert a száját ki sem nyitja. Futkározások az útlevelemmel Dzsúli és a másik kínai között, papírok kitöltése (valami mindig hiányzik), közlik velem, hogy előbb érkeztem, mint mondtam, ezért van a baj, ez a magyarázat akkor sem ingott meg, amikor megmutattam a visszaigazolást a 28-i érkezésről.
Egy holland csoport elvisz enni és megmutatja, hol a legközelebbi bolt. Kettő órakor a kollégiumban vagyok, ami kapaszkodj meg: egy hotel! De nem ám a menő fajta. Az ablaka egy penésztől és hulló vakolattól roskadozó kis teraszra néz, ahova csak az ablakon keresztül lehet kijutni. Nincsen ruhásszekrény, de van két nagy ágy, nekem és egy holland lánynak, aki szombaton jön; és egy számomra felfoghatatlan kínai találmány a „fürdőszoba szó szerint” (nincs elkülönítve a zuhanyzó, belefürödsz a fürdőszobába, aztán saját lucskodban állva vécézel és megmosod a fogad). A menedzser felbukkanása után mindent összehazudtam, hogy allergia, aszthma, Boncz- szindróma, lényeg, hogy a terasz megy el innen, vagy én. A bácsi értelmetlen válaszokat ad, de elvezet a többi kolihoz, megnézzük, és eldöntöm, hogy a penész még mindig jobb dolog, és tulajdonképpen az csak a teraszon van. Az életteret választom, ami másik kollégiumokban nem adatott meg az elgyötört diáknak. Még egy látogatás July-nál, aki közli velem, hogy 420 yuan a letelepedési engedély, és bekérne néhány papírt tőlem hétfőre, majd elmegyek bevásárolni, csak szolidan.
Elhatározom, hogy élhetővé varázsolom a kolit. Ehhez először Domestos kell, ami nincs, de vannak ismerős márkák, persze kínaiul leírva. Domestospótlót az alapján választottam, hogy a hátuljára rá volt írva, hogy kriksz-kraksz 99,9999 kriksz-kraksz, ebből arra tippeltem, hogy az az elpusztított baktériumok százaléka. A víz viszonylag könnyű volt. Vicces, hogy nincs fél liter, vagy másdél, hanem 456 ml és 1,25 liter, satöbbi, számoltam elég sokat, mire rájöttem, melyik a legolcsóbb, így 50 forint (1 yuan) lett másfél litere. Nedves kéztörlő, kis törölköző, szivacs, az ominózus papucs, kukazsák, rakat wc papír, stb., 55 yuan a végösszeg 2750 forint kábé. Kaját még nem mertem venni, mert a „hol a tej?” kérdésre egy barna trutymóra mutattak, és kijelentették, ez bizony originál tej. Később találtam „európai tejet” horribilis áron. Reggelit ad a kollégium, ebédelni a menzán fogok, tulajdonképpen, még nem aggódom a kaja miatt.
Najid még elkap délután, megbeszélünk egy találkát holnapra, egyéb teendők elintézésére. Furcsa nekem ez a Najid, főleg amióta tudom, hogy a házas muszlimok kétszobás kollégiumban laknak fürdővel, és nem a férfi alszik a kevésbé összkomfortos szobában. Este közöltem vele csak úgy mellékesen, hogy barátom van, akit nagyon szeretek, és vele élem le az életem, satöbbi. Najid nem kínai, hogy ugrik ezekért a sztorikért, de itt él már egy ideje, lehet meghatotta kőkemény muszlim szívét. Akkor váltunk el, amikor kijelentette, hogy este átjön megnézni működik-e a klíma a szobámban… Najid, Najid … én semmilyen férfi kedvéért sem fogok csadorban járni, de azért segíts elintézni a teendőimet.
Itt már esteledik, 11 óra van. Az ég sötét lett 6 óra körül, és hamar lövik a pizsamát. 7 órakor már mindenki fürdik a fürdőszoba szó szerintben és csak néhol csendült fel még 9 óra után is némi kínai zene a folyosón. Zárom is soraim, de jelentkezem hamarosan. Izguljatok értem, mert most még nagyon fura itt, és kicsit el vagyok veszve. Szeretnék egy barátságos, együttműködő szobatársat és finom reggelit holnap. Jó éjszakát nekem és kellemes délutánt nektek! Ma már nem volt kedvem, de holnap feltöltök pár képet.
