Tegnap, amíg meglátogattuk a Tiltott Várost, már jobban éreztük magunkat, de azért én még mindig nem voltam 100%-ig jól. Kicsit lassan indult a reggel, és nehezen ment le a nap, de a mai fontos volt. Ma látogattuk meg ugyanis a Nagy Falat. Mao Ce Tung azt mondta, aki életében egyszer nem látogatja meg a Falat, az nem is igaz ember. Ezek szerint mi már igaz emberré váltunk a vezér szemében.

Elhatároztuk, hogy nem fogunk 450 (23 ezer kb) yuant fizetni a hostelnek, csak azért, hogy kivigyen minket a Nagy Falra és adjon valamiféle ebédet. Találtam a kis kínai térképalkalmazásom segítségével egy buszmegállót, ahonnan alig 15 yuanért kivisz egy busz a Nagy Fal egyik igen szépen renovált, és turisták által igen kedvelt részére, Badalingba, körülbelül 45 kilométerre Pekingtől.

Gyönyörű szép és hideg reggelen indultunk hát neki. A városban olyan 0 fok körül volt a hőmérséklet. Kiutaztunk a buszmegállóhoz. A helyszínen egy Mister Kína szalagos, enyhén fogazatát vesztett, láncdohányos gentleman mindjárt le is támadott minket, mint a helyi szerv, hogy neki az a dolga itt, hogy útbaigazítsa a megtévedt vándort, hogyan lehet kimenni a Falra.

Gondoltunk egyet, mondjuk, jól van, beugrunk, mondjad, hogyan lehet. Természetesen azzal kezdte, hogy 300 per fő a taxi oda-vissza. Legyintettünk. Hát akkor, folytatta gyorsan, mehetünk ezzel a kisbusszal is, ahol már csak 150 lesz az út. Még határozottabban legyintettünk, sőt még talán el is nevettük magunkat. Elmondtam a bácsinak nagyon szépen artikulálva, még a kezemen is mutatva kínai módi szerint: 15. Ennyit vagyunk hajlandóak fizetni. Ekkor persze hirtelen eszébe ötlött, hogy ja, hát tényleg, hogy is felejthette el, hát ott van szemben a buszmegálló, ahol elmehetünk 15/ út áron, azaz 30 lesz oda-vissza. Megköszöntük szíves segítségét, és elbaktattunk a buszmegállóba.

A busz, ami kivisz Badalingba egy egyszerű közösségi busz, azzal a különbséggel, hogy 3 ülés és 2 ülés van egy sorban, egy annyira icipici kis folyosóval középen, hogy éppen hogy élével átmászol. Érthetően azért, hogy minél több embert fel lehessen zsúfolni. Beültünk leghátulra, és gyorsan levettük a 15 réteg ruhánkat. Betegségünk óta megint a legújabb harbini divat szerint öltözködtünk, ugyanis. Végig sütött ránk a nap, gyönyörű szép kék volt az ég, végig pletykáltuk és nevettük az utat.

Amikor azonban lement a busz az autópályáról, egy digitális tábla kiírta: „Üdvözöljük Badalingban, a Nagy Falon, a hőmérséklet -15 fok és szeles”

Azt hittem lehidalok: mi van?? Mondták, hogy a Falon hideg lesz, na de… Elegen van már Harbinból. Tavaszt akarok. Meg egy wc-t, mert már kell pisilnom.

Amint leszálltunk a buszról, megéreztük, miről van szó. Nagyon hideg volt, fenn voltunk a hegyekben, és ahogy egyre feljebb és feljebb mentünk, egyre erősebb szél fújt. Hjajj, minden csontom remegett, vacogtak a fogaim. De, nem fogunk megfutamodni, sőt, megmásszuk ezt a kis falacskát, ahogy anno őseink is megtették, és rohadjunk meg, kitűzzük a magyar zászlót.

A végállomáson egy kedves leányzó közölte velünk, hogy körülbelül 5 óránk van az utolsó busz indulásáig Pekingbe, ezért nem ajánlja, hogy gyalog induljunk neki az útnak felfelé, mert az kapásból elvenne kettőt, és még akkor alig láttunk valamit, inkább vegyünk egy jegyet egy kis erdei vasútra hasonlító eszközre, és azzal menjünk fel, végül újabb másfél óra alatt elérhetjük a legmagasabb pontot.

Először azt hittük, hogy csak marketinges a csaj, de körülöttünk minden kínai jegyet vett erre a kisvasútra, ezért végül beadtuk a derekunkat, és kifizettük a 100 yuant az oda-vissza jegyért. Ekkor egy kis, talán eredetileg állatkertnek készült parkon át felmásztunk pár száz méter magasra a vasúthoz. Én már ezen a részen éreztem a tüdőmet. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vagy megint lázam van, vagy beasztmáztam, mert azért ennyire nem vagyok gyenge, de az adrenalin még vitt.

Nos, elérkeztünk a vasúthoz. Tudjátok mi volt az? Az erdei bob egy kínai verziója, ahol nem vagy beszíjazva, és egy jéghideg műanyag kiskocsin ülsz, ahol rád húznak valamiféle vidámparki kapaszkodót, de nem rögzítik le. Zsófi, mondanom sem kell, azonnal az életéért könyörgött. Én szálltam fel elsőnek, így végig tudtam követni a felrakott tükrökön, ahogy elfehérednek az ujjai, úgy kapaszkodik a le sem rögzített kapaszkodóba. Ennyire erővel a fülünkbe is kapaszkodhattunk volna.

A kisvasút körülbelül 10 perc alatt kellemes tempóban felhúzta a népet a Falra. Eközben sokszor alattunk csak egy háló volt kifeszítve, és értékelve azt a tényt, hogy mi csaj úgy lazán ültünk a kocsiban, ez elég rémisztő volt.

Amikor megérkeztünk, előre láttam, hogy néhány bácsi intett, hogy gyorsan ugorjunk ki, mert a „vonat nem vár”, azaz még lassítani sem fog, csak úgy kiugrunk. Én ezt teljesen komolyan is vettem, és teljes hadikészültségben vártam az ugrást, ám amikor ez megtörtént volna, egy eléggé megtermett húzott szemű benyúlt a hónom alá, és úgy felkapott, mintha csak egy kiló rizs lennék, majd miután egy végeérhetetlennek tűnő másodpercig a levegőben tartott minden cuccommal, letett. Esküszöm kisiskolás korom óta senki sem kapott így fel. Icipici gyereknek éreztem magam, amikor még olyan hihetetlen volt, hogy Apa felkap, és én a világ tetején vagyok. A probléma csak az volt, hogy a mostani jelenet nem volt valami bizalmat keltő, sokkal inkább rémisztő, egy cserzett arcú, kabátos résszeművel valahol a világ végén egy süvítő szeles, hideg hegy tetején.

Még mindig megszeppenve elhagytam az állomást, addigra már Zsófi is átesett ezen a gyönyörű élményen. Néhány lépcsőfok után már fenn is álltunk a kígyózó Nagy Falon.

Milyen is volt? Nehéz volt úgy értékelni, hogy a velőmig fáztam, lefújta a szél a fejem, és valószínűleg még mindig kicsit beteg voltam, de csodálatos. Legnagyobb szerencsénkre tiszta kék égbolt vonult végig ameddig a szem ellát. Nem volt túl sok ember sem, ami Kínában azt jelenti, hogy csak minden második percben lökött fel valaki. Akkor a világ elég kopár volt a Fal körül. Téli álmukat alvó fák és aljnövényzet mindenhol. Legnagyobb megdöbbenésemre hihetetlenül dús bundába öltözött cicák mászkáltak a Fal tövénél. Az egész építmény falból és tornyokból állt. Minden torony egy kiszökellésre volt építve. A fal néhol nagyon meredek, és csak ritkán voltak lépcsők is építve, szóval csak jól megkapaszkodva lehetett feltornázni magunkat. Ahol mi álltunk, onnan nem is lehetett látni a Fal végét, csak kígyózott messze-messze, visszament Dalian köré is, és végül az én tartományomban, Dandongnál ért véget a tengerben, sok száz kilométerre innen. Belegondoltam, milyen nehéz volt nekem most csak felmászni a vonathoz, hát milyen lehetett, mikor télen-nyáron, küzdve a növényzettel, gyalog vagy málhás állatokkal másztak fel az emberek, hogy megépítsék a Nagy Falat.

Elindultunk hát a süvítő szélben. Az ember azt gondolná, hogy a tornyokban lehet majd pihenni, mert szélvédett, ám nagyon nem. Ugyanis ott piciny lőrések vannak, ahonnan még koncentráltabban fúj a szél.

Zsófinak nagy álma volt a Nagy Fal, így kismillió képet és selfiet készített. Én inkább csak lassan sétáltam. Sajnálatos módon annyira elfáradtam már az út háromnegyedénél, pont a legmagasabb toronyhoz való felmászás előtt, hogy muszáj volt lemondanom az út hátralévő részéről, így egy kis boltocska mellett egy padon, kínai virslit eszegetve figyeltem a kígyózó embersorokat, ahogy másznak felfelé. Sok amerikai elnök is járt már ugyanitt előttünk. Habár ez a része szépen fel van újítva, és külön kérik, hogy ne rongáljanak, minden egyes téglába már legalább 10 ember belevéste a nevét. Zsófival készítettünk zászlós képet is, amíg egy kínai rendőr nem közölte velünk, hogy a Nagy Falon tilos más ország zászlajával pózolni. Akkor már mindegy volt, kisbarátom. J

A legmeglepőbb az volt, főleg nekem, aki ott harcoltam a megfagyás ellen félig betegen, és fáradtan, hogy icipici kis öreg nénik is ott másztak bőszen a Falon, és nem is akármilyen tempóban. A kínaiak igazán fontosnak érzik ezt az utat az életükben, úgy hiszem. Mondjuk azon is meglepődtem, mikor kis fiatal nőcikék másztak felfelé egy szál nylon harisnyában, szoknyában és vászonkabátban. Valami baj lehet velem, hogy így felöltöztem.

Zsófi jó sokáig elidőzött a Fal legtetején a Mulan zenéjét hallgatva, amit direkt nekünk hozott el az útra, csak sajnos én bedobtam a törölközőt idő előtt.

Alig vártam, hogy lejöjjön, ugyanis nála voltak a jegyeink haza, és ebben a hidegben megint meghaltak a telefonok, nem tudtam szólni neki, hogy már az életemért küzdök.

Mire leértünk a vonathoz, és lesiklottunk megint ezzel a csodás tákolmánnyal, már alig éreztem a végtagjaim. A buszon az ablak mellett lett helyem, ami megint hideg volt, így mondhatni, hogy félholtan értem haza. Zsófival gyors betértünk egy tésztakifőzdébe, és egy hatalmas forró tányér tésztát felfaltunk. Ezután pedig úgy aludtam, mint a tök másnap reggelig.

A következő nap már jobban éreztem magam, és elkezdtem más színben is látni a tegnapi napot. Most, hogy a hideg és a folyó orr nem rondított bele a képbe, igazán értékelni tudtam a Nagy Falat. Talán azért mondta Mao, hogy nem vagy igazi ember, amíg el nem mész a Nagy Falhoz, hogy ezzel is tudomására juttassa az embereknek, milyen dicső volt Kína. Mi mindenre volt képes az ember, ha a hazája védelméről, és gyermekeinek életéről volt szó. Talán meg akarta nekik mutatni, mit is jelent a kemény munka. A Fal nem olyan, mint a Tiltott Város. A Tiltott Városból sugárzik a császár hatalma, minden aprólékos, és pazar. A Fal inkább tényleg az emberi erőt, kitartást, és elszántságot dicsőítette. Ma, amikor már minden komolyabb munkát gépek végeznek helyettünk, ki mászna fel egy hatalmas hegy tetejére és rakna követ kő után, csak és kizárólag azzal a céllal, hogy legyen és működjön? Vajon sejtették akkor, hogy még több száz évvel később is emberek ezrei fognap sétálni rajta?