Kedveskéim, 4. napja vagyok Kínában. Először is: MEGJÖTT A SZOBATÁRSAM!! Aranyos és kedves, holland, gyönyörűen beszél angolul, és a holland lányok a barátai, akik azonnal bevettek a bandába. Ma már nem mentem el velük, mert 6 óra van, és már sokat gyalogoltam. Mindamellett enni mennek, ami rám nem vonatkozik, mert nem vacsorázom. De holnap fél 11-kor találkozunk.
Annyira jó, hogy nem vagyok már egyedül. A szobatársam mondta, hogy még ma el kell mennie egy barátjához, aki egy ágyas szobában lakik, és nagyon nagy honvágya van, sokat sír, egyedül érzi magát. Mondtam is neki, hogy nem kell bemutatni az érzést. Meg tudtam volna ölelni örömömben ezt az ismeretlen lányt, aki most jött ide, könnyes szemekkel, siratva a barátját, akit most hagyott el fél évre, és akit nagyon szeret, hiányolja az apukáját (anyuval nem jó a kapcsolata), és még kicsit meg van illetődve.
Térjünk a tárgyra. Ébredés, öltözés. Fehérneműben elmegyek a tükör előtt, és döbbenet…a kínai diéta modell alkatot csinált belőlem. A zsírpárnáim ellaposodtak, jól nézek ki. Képet is csináltam magamról, de csak az ebben érdekeltek kapták meg: azaz csak Guigui J
Elindultam szokásos felfedezőtúrámra ebéd előtt. Először jól ismert ponttól megyek jobbra-balra, ameddig bírok, aztán vissza és elmegyek egy másik ponthoz. Első sétám alatt rengeteg étterem mellett mentem el. Koszosabbnál koszosabbak, de a tányér tiszta, a kaja ínycsiklandó. Nagyon meleg van, de nem adom fel, megyek ameddig tudok, még végül már a négysávos oldalán sétálok egy kijelölt helyen, ahol folyamatosan rám dudálnak. Nem akartam kockáztatni az életem, ezért visszafordultam. A városrész másik végén bementem egy étteremsorra, és megnéztem a választékot. Itt minden tiszta volt, de a kajákat nem ismertem fel. A gyomrom korgott, ezért a biztonságos megoldást választottam: Burger King (ezt a beszariságot nem engedem meg magamnak sokáig, mert különben hamburgeren fogok élni egy évig).
Körülbelül tíz perce ültem a Burger Kingben (ahol hiába volt minden kiírva angolul, nem értették mit akarok) toltam be az arcba a sült krumplit, és gondolkodtam az élet nagy dolgain, amikor úgy rendesen, mintha dézsából öntenék, elkezdett esni az eső. Na, gondoltam, soha jobbkor. Van egy kínai szokás, egyszer régen hallottam, hogy mindent 17-szer, vagy hányszor meg kell rágni. Hát, én 117-szer rágtam meg mindent, elszopogattam a jégkockákat az italomból, és vártam az eső végét. Ironikus, hogy a kínai nevem második írásjegye az eső (雨), így lehet csak tisztelegtek nekem a kínai istenek. 30 perc rágcsálás után, úgy döntöttem „Istenért és a Hazáért!” (bocsánat, „Maoért és a szocializmusért!”), én most kimegyek. Fél perc után eláztam, és behúzódtam egy kapualjba, 10 másik vizes kínaival. Most mi legyen? Felnézek, és ki van írva, hogy az Örök élet és fiatalság és világmindenség jinjang éltető erejének élet forrása pláza. Nem volt mit tenni, bementem, hogy lássam, mi folyik ott boltfronton. Fényképes összefoglalóm, és a stílus halála következik, majd pedig néhány kép a séta többi részéről.
