Körülbelül egy másfél két hónapja, azaz félidőben elkezdtem rájönni, hogy a szobatársam egy pszichopata. Jobban mondva, pszichológiai eset. Komolyan.

Először is teljesen bipoláris. Egyik nap pattog, mint kecskekaka a deszkán, vagy pörög, mint zománcos lavór a betonon, másik nap meg átmegy mormotába, alszik, fel sem kell, sóhajtozik, panaszkodik, fáj a feje és az élet egy rakás …

Ezek voltak az első jelek. Mondanom sem kell, hogy az ilyen viselkedést egy szobába bezárva hamar meg lehet unni.

Kedvenc időtöltése volt arról beszélni, mennyire utál itt lenni, mennyire borzalmas az iskola, és hogy a világ ellene dolgozik. Szegénykémnek, mert már nehezen tudok mást mondani, nincs egy normális családja, soha életében nem volt normális kapcsolata férfival. Ami volt, az vagy erőszakoskodóval, tolvajjal, vagy még Isten tudja mivel volt. Ezen mondjuk nem is voltam meglepődve egy idő után, miután láttam, hogy csak az olyan hímegyedekkel próbál itt is kapcsolatot tartani, akikre a legtöbb ember rá sem hederít, mert kőbunkók, vagy nagyképű, beképzelt majmok, és még sorolhatnám.

Mindezek mellett, az életre egyedül teljesen képtelen. Mindenkinek a problémáját (azt hiszi) hogy megoldja, de a sajátját képtelen. Beleavatkozott itt sok ember dolgába, amibe egyáltalán nem kellett volna, míg a saját élete romokban hever. Tanácsot kér mindenkitől, de ha adnak, akkor nem fogadja meg, sőt meg is sértődik.

Félidő körül megkerestem a holland barátait, akik szintén itt tanulnak és diszkréten tanácsot kértem, hogy mit mondjak, vagy tegyek, de csak olyan válaszokat kaptam, mint: „Semmit, nincs értelme”, „Legyél türelmes”, „Ne figyelj rá, hanem csak éld a világot, mintha ott sem lenne”. Ezekkel persze nem voltam kisegítve. Egyáltalán nem.

Az állapota egy ideig kezelhető volt, de amikor a vizsgák elkezdődtek, egyre rosszabb lett. Elmondása szerint, sosem tudott nyelveket tanulni. Ennek ellenére kínai szakon van az egyetemen. Képtelen karaktereket tanulni, beszélni nem mer, és nem is tud kínaiul. Az itteni követelményeket méteres mélységből figyelte, és hatalmas stresszelés közepette jöttek a vizsgák.

Másik jellemvonása, hogy mindegy mi történik vele, az nem az ő hibája. Mindig valaki más hibás. Így hamarosan elkezdtem én lenni a hibás mindenért. Először kaptam tőle egy üzenetet, amit az ágyából írt, amíg én a másik ágyon feküdtem, hogy fejezzem be a magyarul beszélést a szobában, mert elvérzik tőle az agya. Miután rákérdeztem, miért nem mondja meg pacekban, ha baja van, meg lehet beszélni, nem válaszolt, hanem elhagyta a szobát. Ezután lassacskán már az is baj volt, hogy angolul beszéltem. Végül decemberre már kijelentette, hogy a legnagyobb baj az, hogy én létezem a szobában. Kedves ismerőseim, barátaim, el tudtok engem képzelni csendben egész nap ülni a szobában, egy szó nélkül, meg sem mozdulva? Hát, én sem. Ennek ellenére igen erőteljesen visszafogtam a hangerőt, a kommunikációt, mert én már csak ilyen kedves vagyok, míg nem egy végzetes napon egyik este felhívtam telefonon Guillaume-ot, amikor ő még nem aludt (minden este 8 órakor már aludt, a depressziós időszak alatt naponta maximum 10 órát volt aktív, a többiben aludt, én meg csak ninjáztam a szobában, hogy fel ne ébredjen). Nos, két percnyi beszélgetés után szitkozódva kirohant, és onnantól egy napig tört, zúzott a szobában, csapkodta az ajtót, de szó nélkül. Végül megkérdeztem, mi a gond, mert már kezdett az agyamra menni, erre ő bezárkózott a WC-be, és mindent a fejemhez vágott, hogy én micsoda némber vagyok, mert egész álló nap őt idegesítem, és beszélek, és nem hagyom tanulni, és nem tisztelem a tanulási problémáit. Kértem, hogy jöjjön ki a napfényre, és próbálja meg elmondani, mi a baja, de nem tette. Én pedig ott hagytam. Aznap még háromszor megpróbáltam beszélni vele, normális hangon, felnőttként, de csak ajtócsapkodást, kiabálást, és értelmetlen érveket kaptam (pl. akkor beszélgessek, amikor ő délelőtt nincs itt. Sajnos, délelőtt Európában öreg éjszaka van, és amúgy is minden délelőtt itthon van a hölgyemény. Avagy: azért fekszik le este nyolckor aludni, hogy én utána azt csináljak amit akarok. Ám este még arra is felébred, ha a szomszéd lány elneveti magát, és minden reggel elhordja mindennek a szegény teremtést, mert őt nem hagyja aludni, satöbbi, satöbbi). Elhatározta, hogy átköltözik a barátnőihez, de ők két nap alatt megunták, tehát vissza kellett jönni. Ezután kiderült, hogy szüksége van rám nem kevés adminisztratív teendő elintézésében, mielőtt hazamegy. Hosszú elmesélni, miért, de csak én tudtam elintézni neki, és nem csak azért, mert egy kukkot nem tud beszélni kínaiul magától. Innentől újra legjobb barátnőket próbált faragni belőlünk, csak éppen ekkor már nekem fogyott el a türelmem. Nem szóltam egy rossz szót sem, csendes megvetéssel tettem magasról rá. Az ügyeit elintéztem, teret engedve annak, hogy kifejezésre jusson, mennyire képtelen magától bármit is tenni, mert azért én sem vagyok egy szent.

A félév folyamán itt-ott másokkal is összetűzésbe került, de én voltam a legközelebb a tűzhöz. Ma reggel végre elment haza. Könyveket tudnék teleírni mindazzal a logikátlansággal, életképtelenséggel, naiv hiszékenységgel, és mártírkodással, amit itt 4 hónap alatt művelt. Félig sajnáltam, félig undorral figyeltem, utóbbi valahol az összetűzés után érte el a tetőfokát. Tudom, hogy nem egyszerű azt látni, hogy a te életed romokban hever, amíg a szobatársad, aki mellesleg 5 évvel fiatalabb nálad, minden akadályt könnyebben vesz. Elhiszem, hogy minden nehéz, és lehet, hogy van, amikor tényleg az emberiség játszott ellene, de azt egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy teljes cselekvésképtelenséggel fordul a problémái felé, és inkább sír az órán, mert megbukott a hallásértés tesztvizsgán, de nem tanul keményebben, vagy gyakorol (én minden segítséget felajánlottam, ami tőlem telt, esküszöm).

A lényeg, hogy ma végre elment. Visszamegy Európába, én pedig folytatom itt a kis életem. Remélem következő félévben egy olyan szobatárssal, akinek nincsenek pszichés zavarai.

Szemelvények életének problémáiból:

• a legnagyobb mínuszokban is minden este le kell kapcsolni a fűtést, mert idegesíti a hangja és ki kell nyitni az ablakot, mert Isten tudja miért. Reggel pedig menetrendszerűen meg kell lepődni, hogy nem érzed az orrod, mert lefagyott
• minden nap kétszer hajat kell mosni, mert a középiskolában a nagylányok kicsúfolták a haja miatt, és még megtalálhatják
• gyógyszert szed a havi baja ellen, mert elmondása szerint a piros betűs napokon olyan depressziós lesz, hogy nem igaz (annál is jobban, mint normálisan?)
• nem mehet be és nem is nézhet rá a Burger Kingre, vagy a McDonaldsra, mert ott találkozott az egyik pasijával, akinek szintén valami pszichés zavara volt, és ha újra bemegy, akkor újra megtörténhet (még Kínában is?)
• egyszerre nem képes két dolgot csinálni (értsd: ha kapott hallásértés és beszélt nyelv házit, csak az egyik készülhet el egy nap alatt). A 15 oldalas beadandóját, aminek február a határideje, 3 hónapig írta, és addig semmit nem tanulhatott az órákra
• minden ruhadarabot csak egyszer lehet hordani, mert másodszorra olyan büdös lesz, hogy nem is tud belebújni (én nem értem még most sem, mert azért bugyi, zokni oké…de nadrág?)
• csak a külsőségek érdeklik, ki mit gondol róla, mindig azt képzeli, ha nincs ott, róla beszélnek (ez a vége felé már sokszor igaz volt)
• mindig arról beszél, hogy büdös
• butaságok, mint pl. gyertya égetés a laptop közvetlen közelében; butaságok vásárlása, pedig állítása szerint semmi pénze sincs, vagy hogy minden nap ugyanazt kell enni (esetében 4 hónap alatt kb. 10 féle kaját evett felváltva)
• A lista még nagyon hosszú…