A mai napon megkóstoltuk a hagyományos kínai reggelit. A hozzáállás az volt, hogy ha ingyen van, mi mindent megeszünk. A 12 főből 3-an voltunk hajlandóak ezekért a kulináris élvezetekért felkelni. Leballagtunk, fogtunk olyan főtt kaját és kenyeret, aminek meg tudtuk nevezni legalább egy összetevőjét, és leültünk. Akkor összefoglalnám: száraz hófehér cipó, csípős beazonosíthatatlan keményzöldség, ízetlen leves szarrá főtt rizzsel. Két falat után elkezdtünk vajról és baguette-ről álmodozni, amitől honvágyunk lett. Roland, az egyetlen fiú sírva szedet még kétszer, remegő evőpálcikákkal tömte le a falatokat a torkán, azzal a felkiáltással, hogy „de hát ingyen van!!” Estére már azon a véleményen volt, hogy „még ha ingyen van, se…”

A délelőttöt azzal töltöttük, hogy laptopot kerestünk az egyik lánynak. Szegényke, a poggyászában hozta a laptopot, és a reptéri rakodómunkások összetörték. Egy eladó fiú azt mondta, ismer itt valakit, aki „ 他的英语很好” azaz nagyon jól nyomja az angolt, és elvisz hozzá megbeszélni a részleteket. Röpke 10 millió kilométert gyalogoltunk (nem hazudok, a pláza egy boltból állt, ahol minden volt, amit el tudsz képzelni, főleg elektronika, és akár egy kifutópálya, olyan volt az alakja…félelmetes). Az út végén volt egy csávó, aki éppen hogy törte az angolt (nagyon jól nyomja, mi?) és megegyeztünk abban, hogy megpróbálja előbb a régit megjavítani, és aztán ha nem megy, vagy túl drága, lehet újat venni.

Ez is letudva, megyünk várost nézni. Szemközt van egy pláza, tele olyan márkákkal, amiket mi hordunk, használunk és szeretünk Európában. Annyira örültem! Van H&M, C&A, nem kell giccses kínai ruhákat vennem!!

A gyomrunk viszont korgott, ezért felmentünk a negyedik emeletre ebédelni. Minden tele volt levesezővel. Mit kell tudni a kínai levesekről? Röviden: szarok. Hosszan: ehetetlenül szarok. Mit volt mit tenni, itt kellett enni, rendeltem hát egy levest, aminek a tetején spagetti szósz volt. Tudom, tudom…az nem spagetti, sőt nincs is benne semmi, amit mi otthon ne dobnánk azonnal a kukába, de legalább a szemem megkívánta, ha már a gyomrom nem :D Mi volt a végeredmény? Néni bedob némi cuccot egy tálba, felmelegíti, hozzáönt forró vizet. Ezután beadja egy kis ablakon, ahol pár perc múlva megjelenik valami, aminek köze sincs az előbbi műveletekhez, színekhez, alakokhoz. Ez kérem a kínai varázslat! Leülés után megtanulmányoztam mentálhigiéniai szempontból, kalkuláltam a lehetséges következményekkel (hirtelen halál vagy lassú), majd belefogtam.

Volt benne reszelt uborka és répa, hideg spagetti tészta és a szósz, ami valami borzadály volt. Ha ki tudtad enni a szósz alól a kaját, egész ehető volt, de a rohadt szósz mindig utad talált a pálcikádra.

Következő lépés: a TENGER! Olyan szép! Van itt két hatalmas akvárium is, olyasmi, mint amit La Rochelle-ben láttunk. Egy gyönyörű téren keresztül lehet kijutni, majd egy városalapítási emlékmű következik, ami egy kiterjesztett szárnyú madarat szimbolizál, és 100 dalian-i lábnyom van rajta: gyereké, felnőtté, nő, férfi, még arany lótusz lábak is. (1900-as évek elején végződött ezen brutális szépészeti beavatkozás korszaka, amikor is a kislányok lábfejét összetörték és elkötötték, hogy picike maradjon, ami divatos volt, de egy életen át tartó szenvedést jelentett)

Utána jön a part: van egy kicsi vidámpark ott, rengeted árussal, és járókelővel. Kicsit később jön a strand rész (igen, láttam facekinis kínait!!), ami elég hosszan elnyúlik, és gyönyörű aranyló homokos. Némi séta után (20 perc) már vissza is érünk a kollégium utcájába.

A napnak viszont még nincs vége: kaptunk egy lehetőséget. Egy bár hetente egyszer kínait oktat külföldieknek, és hetente egyszer angolt kínaiaknak. Mindkettőre lehet menni, egyszer tanítani, egyszer tanulni. Most éppen mi tanultunk. Felültünk a villamosra, majd át a metróra. Két (inkább másfél, mert még nincs kész) metrója van Daliannek, nagyon kultúrált, 2 yuan a jegy, és felszállás előtt átvilágítanak. A táskámban volt egy üveg víz, ezért azt nyilvánosan meg kellett kóstolnom, hogy tovább tudjak menni. Megérkezés után mondtam a csapatnak, hogy ki kell vennem pénzt holnapra.

Kínában a bank mellett van „Self-service banking”, azaz önkiszolgáló bank, ahol 4-5 vagy még több ATM van beállítva. Sok helyen ajtó zárul rád, átlátszatlan üvegbúra választ el, elég biztonságos. Gyorsan bementem, megkerestem az elsőt, bevette a kártyám, és vártam. 15 percet, és semmi sem történt. Kezdett szívrohamom lenni. Ez a szar benyelte a kártyám?? Szóltam kint a hollandoknak, akik ugyanarra a megállapításra jutottak, mint én, ez a szar benyelte a kártyám. Az egyik lány már tárcsázta is mögöttem a segélyhívót, kiabált egy kicsit, hogy neki angolul beszélő ember kell, és 2 perc múlva már egy csávónak meséltem arról, hogy Magyarországon hogy is néz ki egy bankkártya (képzeld,UGYANÚGY!). Elég nehéz volt a beszélgetés lefolytatása, mert az a szerencsétlen gép unalmában 5 percenként elkezdett zenélni és beszélgetni kínaiul (pedig megfenyegettem, hogy kalapáccsal verem szét, ha nem hagyja abba, de nem beszélt magyarul). Mikor már egy ideje civódunk, egy néni jelenik meg, és látván minket gyönyörű angollal megkérdezi, mi a baj. Elmondjuk neki. Átveszi a telefont tőlem, beszélget, majd így szól: „Kisasszony, ez nem bankautomata, amibe berakta a kártyáját, hanem valami más gép (nem értettem mi) és ezért nem adja ki a kártyáját.” A telefonban közben azt mondja a bácsi, tiltsam le a kártyát, ha akarom, és egyébként ő már nem tud mit segíteni. Pulzus az egekbe, szívroham és agyvérzés egy másodperc alatt, nem tudom, hogy éltem túl.

A néni viszont megfogja a vállam, és ezt mondja: „Ne aggódjon egy percet sem, adja meg a telefonszámát, én elrohanok és 10 perc múlva visszakapja a kártyáját, ugyanis kiderült, hogy az én cégem automatája ez.” MICSODA??? Komoly?? Azt hittem megölelem és csókolom azonnal. A néni elviharzik, és valóban pár perc múlva egy kis sápadtarcú felnyitja az automatát, és a kezemben a kártya. Megköszönök tízszer mindent, a földig lehajolok százszor, minden kínai jókívánságom elmondom, ami a tarsolyomban van.

Ezután félve, de bemegyek az igazi bankautomatához, ami viszont nem ad pénzt, mert érvénytelen a terminál valamije. Na, mondom, ez a végszó, mára bezár a pénzügyi bazár, Betti balra el, rohadjon meg a bankrendszer, és halál a kommunizmus ellenségeire.

Megpuszilom a kártyám, és nem sokkal később már egy végletekig aranyos csoporttal ülünk (micsoda szerencse megint, mindannyian az én egyetememen fognak idén tanulni, európaiak, és nagyon kedvesek) egy pubban, és négy karakteres szólás-mondásokat tanulunk. Óra után WeChat ID csere, chat csoportot alkotunk, majd hazatérés előtt vacsorázunk, és igazán felszabadultan megyünk haza, várva a következő heti órát. Itthon pedig egy újabb meglepetés vár: gőzgombóc húsos táska (amit tegnap ettünk) tanfolyam indul a suliban, ahova már be is iratkoztam.

Érdekesség még, hogy ma beszélgettem egy pakisztáni fiúval, aki most jött ide PHD hallgatónak (doktori iskola) és itt lesz 3 évig minimum. Otthon van felesége és egy pici lánya (akinek a neve azt jelenti, „a nagy tanító”), minden nap 5-ször imádkozik, a már itt lakó muszlimok betájolták neki Mekkát (neki éppen Najid), és mikor megkérdeztem, hiányzik-e a mecset, azt mondta, hogy a mecset a lelkedben van, azt magaddal viszed mindenhova. Bíztatott, hogy olvassak Koránt, még akkor is, ha keresztény vagyok, és azt is elmondta, mennyire megveti a radikálisokat („ők nem muszlimok”), és hogy kényelmetlenek a nyugati ruhák, de a kollégiumban a tradicionális ruháját viseli.