A tegnapi napon megérkezett egy fiú, aki földrajzilag eddig a legközelebb áll hozzám: horvát. Zágrábból jött, 3 évig fog itt tanulni. Nagyon megörült, hogy találkozott egy „szomszéddal”, és mindjárt meg is hívtam, hogy jöjjön el velünk vacsorázni, közben elmesélem neki, amit eddig tudok az itteni életről. Az első kérdése nem lepett meg: hol van a tenger, és vannak-e sziklák? El kellett keserítenem. A tenger kavicsos/ homokos, szerintem élővilágra ne is számítson, de ma este elmegyünk oda, tehát fogja a kis fecskéjét, és jöjjön velünk. Benne is lett volna, de mire megvacsoráztunk, és átesett az első kulturális sokkon, addigra már a jetlag is kiütött rajta, tehát inkább elment aludni. Az arcán ugyanazt a félelemmel vegyes döbbenetet láttam, ami az enyémen is lehetett a megérkezésem első óráiban. Megnyugtattam, hogy pár nap, és elkezd összeszűkülni a szeme, fekete hajat növeszt, és nagyokat fog köpködni az utcán.

A mi kis csapatunk viszont (Caline, Roland és én) elindult a partra. Egy kis koszos vegyesboltban (egész jól hozzászoksz már a kissé ragadós padlóhoz és a poros polcokhoz) vettünk némi kekszet és üdítőt. Caline nem iszik alkoholt, egy üveg Sprite-ot vett, Roland még kísérletezik a kínai sörökkel, én pedig valamilyen citromos italt választottam. Az otthoni márkák közül a Coca Cola (可口可乐), a Sprite (雪碧), a Cappy (még nem jegyeztem meg, milyen néven fut) található meg, de drágák a hagyományos ázsiai márkákhoz képest.

Gyalog mentünk el a partig, megküzdve a kínai forgalommal, és negyed órán belül már éreztük a sós víz illatát.

Azon az éjszakán végre megéltünk valamit, mi ott hárman a tengerparton, amit mindenkinek meg kell élnie az életben. Nehezen tudtuk szavakba önteni, de talán az összetartozás, az élet szeretete lenne a megfelelő kifejezések a leírásához.

A tengerpartra egy parkosított sétány vezet le, ami két nagyobb térbe torkollik, majd a kavicsos tengerpart. A strand nem egyenes, hanem apró görbületek, és öblök övezik. Az egészen végignyúl egy híd, amely este gyönyörű megvilágítást kap. A lemenő nap még melengető sugarai mellett emberek százai játszanak, pihennek, beszélgetnek, és táncolnak. Igen, táncolnak. Minden este, amikor már az ember fáradt, háta meggörbül a munkában, és semmi kedve sincs az időt picinyke lakása falai közt tölteni, kimegy a partra, és táncol. Nem csak fiatalok. Gyermekek a szüleikkel, vagy anélkül, idősek párban, vagy egyedül. Picinyke, összeaszott nénike, közelebb a halálhoz, mint a születéshez felveszi ragyogó táncos ruháját, csillogó harisnyát ölt, és a halvány fények alatt olyan kecsességgel lejti a latin táncokat, mintha nem is élne már legalább 80 éve ezen a Földön. A táncuk nem túlfűtött, van benne valami kínai merevség és tisztelet, de melegség is. Sokuknak kész koreográfiájuk van. 

A tér elég nagy ahhoz, hogy minden stílusú táncot befogadjon. Fiatalok breakelnek,mellettük Zumba szerű ugrabugra, társastánc, és ami még elfér.

Egyszerűen az ember nem tud úgy elmenni az esemény mellett, hogy ne legyen elvarázsolva. Ezek az emberek, még ha otthon rengeteg probléma is várja őket, este itt vannak a barátaikkal, elmerülnek a zenében, és élnek. Nem úgy, ahogy mi. Hozzájuk képest, mi inkább túlélünk. Ők igazán addig élnek, amíg meg nem halnak.

Úgy éreztük, mintha már évek óta állnánk ott, és figyelnénk őket. Az emberek itt, most végre először nem kívülállókként néztek ránk. Mosolyogtak és integettek. Olyan nyugalom élt ott a kavargó, táncoló tömeg szívében, amit nekünk is meg kéne tanulnunk.

A hazafelé úton elég csendes volt kicsi csapatunk. A hollandok később elmondták, hogy az ő igen liberális és individualista társadalmukban, az emberek sosem tesznek ilyet. Nem tudnak közösségként viselkedni, ők nekik nem is tanította meg senki. Roland 9 napja van itt, de már ki akar költözni. Én azért nem tervezek (még) ilyesmit, de azt nekem is be kellett vallanom, hogy amit aznap este ott láttunk, leírhatatlan volt, és semmilyen kép nem tudja visszaadni. Embereknek éreztük magunkat, talán életünkben először.