Péntek van. Ez a nyelvi szintfelmérő napja. A teszt délután egykor kezdődik. Az előző napot laza tanulással töltöttük (értsd: többet néztük a telefonunkat, mint a könyvünket), de a mai délelőtt igazán belehúzunk. Tartott is a lelkesedés vagy két órán át. Joe, a kollégium vezetője meg is lepődött, mikor leellenőrzött minket ma reggel: „Ti tanulni? Mekkora csoda lenni!”. Ő nem tudta, hogy csak a könyvek vannak kinyitva, amúgy csak filmet nézünk. Hagytuk, hadd vigye a hírt szerte Kínában, minden apró faluba és rizsföldre, de legalább a tanári szobáig, hogy az európai diákok mennyit tanulnak.

Fél egykor felkerekedtünk. Az aulában már ott lengett a faliújságon a terembeosztás. Én voltam a 11. diák a sorban, a 103-as teremben. Velem volt még Hugo, az ausztrál fiú, Roland szobatársa, aki sajnos klasszisokkal jobban beszél nálam kínaiul. A maradék nevet ki sem tudtam mondani. Nyugtatott a tudat, hogy ők sem tudják az enyémet.

Bementem hát a terembe, amiben egy kis Iphone-os ázsiai lány ült csak akkor még. Helyet foglaltam szolidan középen, miután mérlegeltem, hogy a sok stréber perfekt kínais úgyis előre ül, a telefonról puskázók meg hátra; tehát én középen leszek, mert puskázni akarnék, de nem tudok, stréber meg lennék, de ahhoz az ELTE kínai szakáról kellett volna idejönnöm, nem a Ménesi úti közigazgatászoktól.

Elővettem aranyos kis 50 forintos tollaim, Hugo is megérkezett, leült mellém, és vártam. Pár percen belül megjött egy újabb ázsiai kislány, majd még egy, majd még megy, majd még egy, és lassan ott ültem Miss Európaként a terem közepén, és kezdtem lesokkolni. Ezekkel fogok együtt tanulni? Akik evőpálcikával születtek, és már a pelenkájukra is hanzivel volt ráírva, hogy veszélyes hulladék??

Rápislantottam Hugora, töppedt turcsi orrára, vörös hajára, és 189 cm-re, és vártam, hogy levágja, itt bizony már most vesztettünk. Ő viszont inkább azzal a kis kb. 65 éves koreai bácsival volt elfoglalva, aki a körmét rágva magolta a szavakat még az utolsó pillanatban is. Őt, jelentem, még mindig nem tudtuk feldolgozni.

Pontosan 1 órakor becsusszant az ajtón egy pöttöm, bajszos kínai néni, önelégült mosollyal az arcán, amit én csak azzal tudtam megmagyarázni, hogy most irtott ki két esőerdőt, hogy kinyomtassa azt az 1500 oldalt, amit épp ráejtett az asztalra, és ez a tény őt nagy boldogsággal tölti el.

Felírt 4 karaktert a táblára, amiket mind értettem, nevezetesen: a vizsga 2:05-ig tart. Kezdtem megnyugodni. Hát, megy ez nekem! A vizsga első fél másodpercét felfogtam. Névsorolvasás, természetesen kínai névvel. Nagyon koncentráltam, nehogy elvétsem a sajátom. Gáz lett volna mindjárt úgy indítani a karrierem, hogy még a nevem sem tudom. A vizsgázók fele nem jött el, amiből arra következtettem, hogy ők egy kukkot sem beszélnek kínaiul. Megint egy fokkal jobban éreztem magam: én itt vagyok, én vizsgázok, én megcsinálom. Mondtam is magamnak: „Hajrá Betti, nem lehet ez olyan nehéz, csak nyomassad! Sima liba lesz! A Nagy Falon is átjutottak az őseid, neked meg csak egy kis nyelvi tesztet kell megugranod”.

A néni fénysebességgel kiosztotta az A/3-ös lapon két oldalas tesztet. (Miért A/3?!) Felpingáltam magabiztosan a nevem, mire egy kéz a magasba lendült. A kislány elhadar egy kérdést, amiből kb. annyit értettem meg, hogy kínaiul van. Az osztály 2/3-a kórusban rávág valami választ, beszélgetnek, én és az ausztrál srác pedig épp lefagy. Ezek mind folyékonyan nyomják a kínait?

A hangok elhalkulnak, és tollsercegés veszi át a zaj helyét. Ránézek az első feladatra: írja le hanzivel az alábbi szavakat. 10 szó, 8-at simán tudtam. El is kezdtem laza testtartást felvenni, hanyag elegancia és az abszolút dominancia erejével hátradobtam a hajam, és ellenőriztem, hogy a csírák írnak-e még. Nem írtak. MIVEL MIND LELÉPTEK!

A vizsga 10 perce tartott, és ők már beadták. Szerintem mire én a második feladatot elkezdtem nyűni, ők a menzán már be is pálcikázták a húst a levesükből.

Jól van, semmi pánik. A szókincs teszt megvolt, jöjjön a nyelvtan. Az mindig is az erősséged volt. Értettem is a feladatot, nosza hát. Szeretem, amikor megadják, milyen szavakat használhatunk. Átlagban mindig van egy vagy kettő amit nem értesz, de hát mi sem egyszerűbb? Az a mondat amit el sem tudsz helyezni a tér-idő kontinuumban a feladatban, azt a nyelvtani partikulát kapja, amit nem értesz és ismersz! Ez így van megcsinálva, kérem szépen. Ha több mondatot nem értesz, mindegyik kap egyet.

Lassan véget is ér a második oldal. Mellettem egy kislány is befejezi, a tanár odamegy hozzá, és ekkor jön az a rész, amire nem voltál felkészülve: a tanár szóbeliztet is! Hónapok óta kínai szó nem hagyta el a szád azon kívül, hogy „ezt kérem”, vagy „mennyibe kerül”… és most nekem vizsgázni kéne? Teremtőm, most legyél velem, a nehéz időkben. Nehogy elrontsak valami hangsúlyt, és elküldjem véletlenül valami koncentrációs táborba a tanárnő bácsikáját. Isten áldd meg a magyart!

A papírlapom második fele a tipp-mix szabályai szerint lett kitöltve. Kb. annyit értek a húrelmélethez is, mint ezekhez a feladatokhoz. A „Alkosson mondatokat az alábbi szavak felhasználásával” feladatot mindig szerettem, mert teret kap az abszurditás, de ahhoz kell ismerni a szavakat, amiket felhasználhatsz. Kezdtem már Kiss Ádámra és a krumplipaprikás receptjére gondolni.

Gyorsan befejezem (elfelejtettem, mi Magyarország kínai karakterekkel!!, szégyen a családfámra!), és próbáltam meglógni a néni elől, de sajnos a bajszocskája érzékelőkkel van ellátva, és azonnal kiszimatolta távozási szándékom, és feltartóztatott. Üljön le, intett felém, mindjárt jövök. Na, én is ettől tartottam. Nem lehetne, hogy Ön jövök, én meg megyek? Több évi terápiát tudnánk mind ketten megspórolni! Kérem, mérlegelje, hogy nekem otthon van TB-m, de magának ez több ezer yuanba fájna.

Minden pénzt megértem neki. Elvette a papírom, elolvasta az első pár feladatot, és közben egyetértően hümmögött. Ez az, néni, csak ne fordítsd meg a lapot. Sajnos megtette. Innentől a hümmögése átment hegyi trollba, ugyanolyan értetlen arcot vágott, mint én negyed órával ezelőtt, mikor próbáltam elolvasni a feladatot.

Hogy mentsem, ami menthető, kinyögtem egy mondatot, ami be volt idegződve a fejembe: „Én beszélni csak icipicit kínai”. Erre felnevetett, és kedvesen ennyit mondott: „Azért jött ide, hogy ezen változtassunk, nem?” Feltett néhány kérdést, hogy mennyi kínai órám volt egy héten, mióta tanulok, sokan tanulnak e kínait otthon, kínai kínai tanárom volt-e, stb. Félig angolul, félig valami kínaihoz hasonló nyelven válaszoltam, majd ránézett a csoportbeosztásra, és nagyon elgondolkodott. Túl hosszan is. Egy kolleganője közben bejött, és megkérdezte, honnan jöttem. Magyar föld az én hazám. Erre kivirult: „A magyar diákok mindig olyan okosak!” Majd megbökdöste a bajszos néni hátát. Én is felvettem egy olyan arcot, hogy hát na látja! Okos vagyok! Naaaagyon okos. Amit a papíron lát, csak megtévesztés. Egyszerű félrevezetés, hogy nehogy felfedjen tehetségem, hogy ne alázzam le társaimat. Hallgasson a kedves hozzáértő kolléganőjére! Ne hozzunk elhamarkodott döntést!

Bajszos bólogat, és elhadar egy Tolsztoj monológot kínaiul. A válaszom sűrű pislogás. A néni is megadja magát, és óvodás kínaival elmagyarázza: „A kisasszony túl magas szinten van a kezdő csoporthoz, de kicsit alacsonyan a haladóhoz. Mit szeretne?” Rábökök a lapján a haladó csoportra. Nagyot bólint, és beírja a nevem szégyenteljesen 2 rubrikával a stréberek neve alá. Felállok, és vert sereg módjára kimegyek.

Később kiderült, hogy a kínai szakos hallgatók a 3-as csoportban vannak, tehát én a kettesemmel elég jól érezhetem magam. Sőt mi több, ha nem tetszik a csoport, egy héten belül következmények nélkül válthatok.

Egy biztos: ha bele is döglök, nem csak hogy benn maradok, de még feljebb is fogok lépni a félév végéig. Isten engem úgy segéljen!