Fejét leszegte, beletúrt őszülő hajába. Körülötte papírkötegek, rengeteg irat. A sarokban egy kifeküdt kanapé, ahol az elmúlt 2 éjszakát töltötte. Mélabúsan felnézett az asztalán található fényképre, ami egy franciaországi nyaraláson készült. Idilli, mesébe illő, ízektől, illatoktól és harmóniáról szóló kép. Két tányér az asztalon, csodálatos, gőzölgő ízorgia, és egy fiú, aki mosolyog a kamerába. Bárcsak sose mentünk volna haza. A felesége sokszor mondta, hogy már rég nyugdíjba kellett volna mennie. Ilyenkor a válasza mindig ugyanaz volt: „Ez nem egy olyan üzlet, amiből csak úgy kiléphetsz. Ha én ott hagyom a céget, magára hagyom a többieket, mi lesz? Az én munkám, és tudásom az, ami idáig elhozott minket.”

Az viszont igaz, hogy 22 év, az 22 év. A ’90-es években, amikor még fiatal suhancként egyetemre járt, minden olyan könnyű volt. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide is eljutunk? Ki gondolta volna, hogy ilyen irányt vesznek az események? Ami most történik, arra semmilyen iskola nem készíthette fel.

A vezetőség, az az oka mindennek! Már vagy ezerszer elmondta az üléseken, ahova mellesleg nem túl gyakran hívták meg, hogy amit művelnek, az őrültség! Ebből semmi sem fog jól kisülni. Persze, sosem értékelték a véleményét. „Maga csak menjen vissza abba a pöcegödörbe dolgozni! Nem érti, Gaster? Maga egyszerűen nem képes átlátni a teljes képet. Mindig csak a kis mikroszintű problémáival foglalkozik! Tanulja már meg végre, hol a helye!”

Bezzeg, amikor pár éve elment szabadságra, akkor mindjárt fontos lett a munkája, és az elképzelhető minden módon próbálták újra munkába hívni. Akkor bezzeg jól jött Gaster, a pöcegödör vezetője! Gaster, a huszadrangú szerv a hierarchiában.

Kopogás zaja zavarja meg.

- Tessék!

Résnyire nyílik az ajtó, és egy dolgozó tűnik fel mögötte. Idegesnek tűnik.

- U-Uram…E-elnézést, hogy megzavarom –makogja – de azt hiszem épp most állt le a hármas kamra is. Ha nem kapunk sürgősen téli szalámit, a négyes is hamar le fog állni.

- Mennyi időnk van még?

- Egy, maximum két óra.

- Küldtek már figyelmeztetést a központba?

- Igen, azt a jelentést kaptuk, hogy már 15 percenként ismétlődnek a fájások.

- És? Történik valami? Mit mond a vezetőség?

A dolgozó arca elkomorult. Nem ő akarta közölni a rossz hírt, nem is kéne itt lennie. Ma szabadnapos. Nemsokára fel is fogja adni a munkát, lejárt az ideje. Azonban tegnap vesztett kártyán, ezért ma be kellett jönnie egy haverja helyett dolgozni. Soha többet szerencsejáték.

-U-u-uram…azt hiszem, semmi sem történik. Egyszerűen nem tudunk mit tenni. Külső, megváltoztathatatlan tényezők befolyásolják a munkát. A központ azt üzeni, indítsuk el az átállást.

Gaster elsápad, érzi, hogy kifut a vér minden tagjából, émelygés fogja el.

- Mióta dolgozik itt, fiam? – kérdi megfáradtan.

- Július óta, uram.

- Akkor magának fogalma sincs arról, mi az az átállás. Higgyen nekem, az nem egy olyan dolog, amit maga szívesen megélne. Én már többször is végigcsináltam. Igaz, a mostani tűnik az eddigi legsúlyosabbnak. Tudja, mi fog történni?

- Nem igazán, uram… én sosem voltam túl jó a biztonsági protokollok magolásában.

- Akkor felvázolom: pár órán belül, amikor már a négyes kamra is le fog állni, én meg fogok nyomni egy gombot. Ez a gomb le fogja állítani a rendszert, kiüríteni minden kamrát, előzetes vizsgálatok nélkül.

- Előzetes vizsgálatok nélkül?- sápad el a dolgozó – Uram, hiszen az életveszélyes! Ha nem vizsgáljuk át az anyagok tartalmát, és különítjük el, ami fontos, akkor az halálos kimenetelű is lehet a cégre.

- Úgy bizony, de ne aggódjon, én már 22 éve itt dolgozok, és mint minden más rosszat, ezt is túl fogjuk élni. Ha a központ hadakozik, majd kicsit megbuheráljuk a havi jelentést. Most menjen haza, és legyen a családjával. Töltsék együtt az utolsó órákat.

- És mi lesz Önnel, uram?

- Ugyan, ne aggódjon miattam. A kapitány az utolsó, aki elhagyja a süllyedő hajót. Most pedig menjen!

- Köszönöm, uram. – rebegi a kis sápadt dolgozó, halkan becsukja maga mögött az ajtót, és azonnal rohanni kezd hazafelé. Teljes kiürítés! Teljes leállás! Isten irgalmazzon nekünk.

Gaster közben kinéz az irodája ablakán. Az ég normális esetben puha rózsaszín árnyalata most vörösesre változott. Az emberek értetlenül állnak az elmúlt egy hét alatt felhalmozott anyagokkal szemben. Már a legelső pillanattól kezdve nem értették, mit is kellene csinálni. Ismeretlen hozzávalók, fűszerek. Gaster asztala dugig van jelentésekkel, a legtöbb mind ugyanazt írja le: amíg nem jövünk rá, mit is kellene tennünk ezekkel az anyagokkal, csak veszélyt jelentenek. Lenn, a dolgozói szinten káosz uralkodik. Mindenki meg van zavarodva, és fél. Ám nemsokára minden újra rendben lesz. Tiszta lappal kezdünk.

Azok a boldog évek, amikor mindig csurrant-cseppent némi pörkölt és halászlé, Pick szalámi, és Győri Keksz. Vajon sosem fog visszatérni már ez a boldog korszak? Oh, és a francia konyha. Meg kellett nyitni két új feldolgozóegységet, olyan vágyakat generált a vezetőség. Azok voltak a gyönyörű idők, a boldog békeévek. Rutinszerű működés, semmi kihívás.

Gaster nemsokára megnyomja azt a bizonyos gombot, és ezzel némi kellemetlenségeket fog okozni a leányzónak, akit olyan régóta szolgál. Nyugtatja a tudat, hogy ezzel csak jót tesz. Mielőtt azonban végleg teljesítené a vezetőség utasítását, megígéri magában, hogy mindent megtesz azért, hogy ez az első és az utolsó alkalom legyen. Erős lesz, és holnaptól megkettőzött erővel dolgoznak azon, hogy a feldolgozás visszaálljon a régi kerékvágásba. Aztán, amikor ez az év véget ér, végre beadja a derekát a feleségének, és nyugdíjba vonul. Botorság lenne most kilépni, hiszen ez az év csak ősz hajszálakat hozna bárkire, neki meg már úgyis van elég, mit számít az a pár száz új? Utána viszont, végleg befejezi. Ismerve a vezetőséget, nem ez az utolsó Gaster-próbáló út a leányzó életében. Neki pedig már elég volt. Így fog befejeződni 22 év. Sikerekben teljes 22 év. Talán még kap is egy képet az iroda falán.

Felpattintotta a gombot védő üvegburát, beírta a kódot és még egyszer bocsánatot kért a leányzótól. A kijelzőn megjelent egy számláló: „10 másodperc a teljes átállásig”

9…8… Gaster hátradőlt a székében, behunyta a szemét, és a Mama túrós palacsintájára gondolt.

3…2….1…

Ez volt az a pillanat, amikor ma reggel 7 órakor kiugrottam az ágyamból, berohantam a fürdőszobába, és végre megszabadultam mindentől, ami már egy napja gyötri a pocakom. Első kínai gyomorrontás és hasmenés kipipálva.