Ekkor már meg is nyitjuk a bélflórahelyreállító feketepiacot. Az elmúlt napokban az egész kollégiumnak hasmenése van. Minden fellelhető gyógyszer kincs. Úgy dealerkedünk, mint a drogkereskedők. Kicsi fehér kapszulák csusszannak a zsebekbe, a nagyon türelmetlen, zöldes színű diákok azonnal be is veszik. Kettő naponta, és az ebéd fele már feldolgozásra is fog kerülni. Zack szerint a gyomra értetlenül áll ezelőtt a sok „szarság” előtt, amit mostanában eszik, ezért inkább lehúzza őket a vécén.
Ám Wang tanárnő mind a 150 centimétere és 28 éve tűnik fel nemsokára az ajtóban, leállítva az illegális gyógyszerkereskedelmet. Még egyszer átvesszük, hogy minden meg van-e. Útlevél, orvosi papírok minden formája, igazolványkép, és persze a legfontosabb, a tanuló. Felvágtatunk egy kínaiakra méretezett buszra, ami megküzdve a reggeli csúcsforgalommal, nyolcadik próbálkozásra eljut a kórházig. Az úton majdnem elaludtam, de csak azért, mert 170 cm körüli vagyok. A körülöttem ülő szenegáli, kenyai, zimbabwei tanulók, akik egy fáról esznek a zsiráffal, és persze Zack, nagy nehezen benyomorgatta minden testrészét az ülésre, és az út hátralevő részében elkvázimódósodik.
A félsziget másik felére reggel 9-kor érünk be. Mindenki kap egy üveg vizet útravalóul, majd Wang tanárnő összeszedi minden papírunkat és elviharzik. Körülbelül 50-en állunk ott várakozóan, mindenféle aggodalom nélkül. A már otthon gondosan elvégzett vizsgálatok, ezerszer lepecsételt papírok, orvosi vélemények és leletek, amelyeket már fél évvel ezelőtt beküldtünk az egyetemnek, most csak eredetiségvizsgálaton esnek át, hogy pár héten belül, adminisztratíve, kínai lakosok legyünk.
Újra találkozok az amerikai lánnyal, akinek most veszek észre a nyakán egy csúnya heget. Elmeséli, hogy 2 hónapja rákos sejteket találtak a pajzsmirigyében, amit el is távolítottak. Nagyon fél, hogy nem fog a kínaiaknak tetszeni a röntgene, és be kell mennie egy sugárzó szobába. Megnyugtatom, hogy itt minden rendben lesz, bennem bízhatik, de ebben a szent percben megjelenik Wang tanárnő. Közli a lánnyal, hogy mivel a képét a papírokon nem pecsételte le az orvos, most mindent újra kell vizsgáltatnia magán, ezért jöjjön vele. Hogy micsoda?? Ezek hülyék? Na, mindegy is, nekem le van pecsételve a kép.
Ennek a gondolatnak a végére sem értem, amikor egy kínai nő felmutatja nekem az útlevelem, és megkérdezi én vagyok-e ő e itt-e? Hát nézzen már rá a képre! Egy ilyen csudaszép nő csak én lehetek. Hát, akkor menjek is vele, de gyorsan ám.
Elslattyogok az asztalig, ahol egy szájkendős néni közli velem, hogy idézem: „a papírok az orvos pecsétjével vannak lepecsételve, nem a kórházéval, ezért ez itt mind érvénytelen, újra kell csináltatnom”.
Egy pillanatra nem értem. Elismételtetem. Még mindig nem értem. Ekkor kissé talán emeltebb hangon, elmesélem neki, hogy a Kórház, úgy speciell, még soha nem kapott orvosi diplomát, és a Kórház még soha nem gyógyított meg embert, maximum a Thomas a gőzmozdonyban, de ez itt a REALITÉ, a valóság. Itt, ezen a Földön, egyelőre még orvosok dolgoznak a kórházakban, akik 150 évig tanulnak az egyetemen, és nem abból diplomáznak, hogy beletudnak szúrni pár tűt a csakrákba. Ezek az ORVOSOK, megvizsgálnak, gyógyítanak, és pecsétet is nyomnak. Itten van azonosítószám, név, cím, Facebook profilkép a papíroson. Mindemellett, csak azért, mert egyetlen papíron egy – uram kegyelmezz – ORVOS pecsétje van, nem lesz minden érvénytelen.
A szájkendős rázza a fejét. Kínában kínai szabályokat tartunk be. Ide neki kórházi pecsét kell. Nem érti kifinomult gondolatmenetem, és a pultra mutat, hogy fizessem ki a 460 yuant (23 ezer ft) és induljak kórháztúrára. Ekkor már kezdem sejteni, hogy azért van rajta szájkendő, mert az előttem lévő kedves orosz bevándorlók kiverték az összes fogát a pofájából, hasonló indokból, amiért most én próbálom éppen elátkozni a családfáját a fejemben.
Wang tanárnőre nézek, aki annyit mond, hogy nem Ön az egyetlen. Ez persze engem nem hat meg. Megadom magam, és elindulok bediktálni az adataim. Direkt letagadok pár kilót, és centit, és minden elképzelhető módon nehezítem az ügymenetet. Hirtelen semmit sem tudok elmondani kínaiul, és angolul is csak kotyogok. Hadd izzadjon a kislány. Ebbéli örömöm közben hallom Zacket tipikus horvát akcentusán őrült módon kiabálni: Mi az hogy újra?? De hiszem még nem is járt le!! Csak holnapután fog! Én nem fizetek maguknak. A papírok másolatait március 15-ig kellett beadni, tehát egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy a hat hónap októberben járjon le.
Jó úton, haladsz, szájkendős. Zackből kinézem, hogy a légcsövedből köt sálat a nyakára télen. Miután már zúgolódnak a kínaiak mögöttem, hogy feltartom a sort, befejezem az ügymenetet. Kapok egy kis kalandtúrás pecsétgyűjtő füzetet, amivel körbe kell járnom a kórházat, 5 tucat matricát, amivel mindenféle testnedveim címkézik fel, és egy műanyag poharat.
Kedvesen betaszajtanak a WC-be, és megkérnek, hogy töltsem meg a poharat. Benn a balkán típusú wc mintamodellje áll, nevezetesen: luk a padló közepén. Hamar eltökélem, hogy ha nem akarok pisis gatyában orvost látogatni, le kell vennem a bugyit, gatyát. Akkurátusan felakasztom őket a szögre, és próbálok célozni. Célzóberendezés hiányában azonban csak össszepisilek mindent, hála Istennek, a poharat is. A kezem is csupa maszat, nyúlok a WC papírért… semmi. Na, ekkor a tököm tele lesz a kínaiakkal. A nyakukba öntöm a pohár tartalmát, ha innen méltóságteljesen távozni tudok. Felkiáltok kínaiaul és angolul, hogy: „Papír??”. Csak a csend válaszol. Így hát összerakom magam, kimegyek, a csapnál még a hajam is megmosom, majd kinn egy kuka fölött, ami tele van pisivel, beletöltöm a sajátom egy üvegcsébe, és leadom. Jó úttörő lévén, kapok is egy pecsétet mindjárt, de nem kiscicásat.
Ezután vérvétel. Minden bátorságom összeszedve végignézem, ahogy kirak a nő három 5 literes demizsont az asztalra, és rárakja a matricáim. Ekkor már menekülőre fognám. Ennyi vérem sosem volt! Erre egy másik nő lefog, és nemsokára úgy ülök a lábadozóban, hogy tudom, én már a véremet adtam a kommunizmusért.
Ezután ultrahang. Előttem egy török fiú még öltözködik, mikor nekem már zselézik a hasam. Megkérdeztem tőle, mit csináltak, erre szarkasztikusan, azzal a bizonyos hanggal, ami tökéletesen jelzi, hogy a tököd tele a rendszerrel, azt feleli: megállapították, hogy terhes vagyok. Jó tudni. Néni olyan gyorsan ultrahangol meg, hogy a szerveimnek arra sincs idejük, hogy felsorakozzanak a díszszemlére. Szerintem csak arra volt kíváncsi, van-e még vesém eladnivaló.
Vérnyomás, EKG, látásvizsgálat, mellkasröntgen (ahol még a melltartóm sem kellett levenni, ami ugye otthon normális, mert elrontja a képet), majd újabb adminisztrációs sorban állás, és végül megkapom a kis papírfecnim, ami igazolja, hogy most költöttem el feleslegesen 460 yuant, és töltöttem el feleslegesen 3-4 órát. Oda is adom mindjárt Wang tanárnőnek és lehuppanok a többi kis vérvétel utáni tapaszos fáradt diák közé. Ez a délelőtt még Zacket is elcsitította, korog a gyomra és fáradt. Minden egyes diák újra lett vizsgálva. Könnyű kis pénz a kínaiaknak a semmiért. Az egyikük megtudta, hogy ha valami bajod van, saját költségen ki kell kúrálnod magad határidőre. Szuper.
Az amerikai lány éppen azokat a napokat éli most, ezért neki más időpontban újra el kell jönnie megismételni néhány vizsgálatot.
Egy kenyai srác ekkor (3 óra után!!) még mindig nem kapta vissza a papírjait. Szerintem már összeült a válságstáb az emeleten, hogy nem találnak semmi kivetnivalót a gyerek papírjaiban, valamit tenni kell. Végül persze az övé sem volt jó, mehetett pisilni.
A banda felkullog a buszra. Hazafelé elmegyünk egy pompás kínai, sarlós kalapácsos, vörös kormányépület előtt, és Hugó felkiált: Nahát, ott van a pénzem! Igen, tényleg ott van.
Ebédre még magamat is meglepem mennyit eszek, hát még a fiúk!
Délután órarendet és könyveket kapunk. Rolanddal kifizettetik az ingyenes tankönyveket (200 yuan), nem tudjuk miért. A többi 11 holland rendben volt. Egy csoporttal vagyok a haladó alatt, nem nagy az osztályom. 8:10- 11:50 között van iskola, három tantárgyam van: beszéd, olvasás és hallgatás. A tanítás szerdán kezdődik.
Most éppen a kínai tévé megy mögöttem, a szokásos esti műsorral: tévéiskola. Ha még nap közben nem tanultál volna eleget…Nem nézem, mert én ma már megtanultam a leckét: Kína, az már csak Kína. Külön világ.
