Carliennal megegyeztünk, hogy 7 órakor felkelünk. Szegénykét azonban az este folyamán utolérte az elkerülhetetlen: a gyomorrontás hasmenéssel. Ebből az okból kifolyólag ő már hajnali 4-kor fenn volt, és a reggel 7 óráig fennmaradó idő nagy részét felváltva az ágyában fetrengve, és a WC-n töltötte.

Fél nyolckor, a kínai himnusz dallamaira (amit minden reggel élvezhetünk) lenyeltük az utolsó falatokat a reggelinkből, és megindultunk az iskolába.

A campus hatalmas, és reggel nyolc körül kismillió diák igyekszik az osztálytermek felé. A mi intézetünk, azaz a Kínai Nyelv és Kultúra Intézet a campus szélén található, 3 emeletes épület. Az én tantermem természetesen a legfelső emeleten van. Az úton ilyen korai órában még sok karddal hadonászó, tajcsit gyakorló emberrel lehet találkozni, akik főleg nyugdíjasok, vagy nyugdíjrendszer híján, azt mondanám, már nem dolgozó emberek.

Az én osztályom az egyik legkisebb. Főszezonban is csak 9-12 ember ül a teremben. A diákok nagy része koreai. Ennek van néhány hátulütője: először is, mivel nekik is karaktereken alapuló írásrendszerük van, az olvasás sokkal gyorsabban megy nekik. Másodszor, mivel a nyelvük is viszonylag hasonló a kínaihoz, borzalmas akcentussal beszélnek. A „c” egyszerűen csak „cs” nekik, ami elég zavaró, mivel a kínai nyelvben is van „cs”, és társaik. Van egy 59 éves, idős koreai a csoportban, aki mindenkivel (néha túlzottan is) barátságos, és még nagy álmai vannak az életben: a nemzetközi jog tudósa akar lenni. Viszont egyelőre még szeretne itt leoklevelezni kínai nyelvből, amit már 6 éve tanul otthon.

A csoportban van még az orosz banda. Jobban mondva egy orosz, egy kazah és egy üzbég leányzó. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy az országaikban csak az orosz-e a hivatalos nyelv, egyszerűen, némi arroganciával rávágták: „A világ minden posztszovjet országában az orosz a hivatalos nyelv.” Inkább nem kezdtem el vitatkozni velük, csak rájuk hagytam. Ha nekik ezt tanították az iskolában, akkor legyen úgy.

Az első órán feltűnt egy japán fiú, de szerintem hamar megérezte, hogy ő itt nemzeti ellenség, ezért (vagy más okból) a következő napra eltűnt. Az egyetlen egy szem európai rajtam kívül, egy francia fiú, szintén eltűnt az első óra után. Így hát, hivatalosan is én lettem Miss Európa. Legalább csináltam egy kis házi feladatot az osztálytársaimnak ezzel, mert most mindannyiuknak meg kell tanulniuk, hogy kell leírni, hogy Magyarország (匈牙利).

Péntektől ez a szituáció megváltozik, mert Zack, annak ellenére, hogy PhD hallgató angol nyelven, kínai órákra kell járnia. Ezt csütörtök reggel tudta meg, és nagy kapkodások közepette arra jutott, az én osztályom lesz a megfelelő szint számára. Ezen elhatározását segítette, hogy abban bízott, az én jegyzeteimen fog túlélni. Amikor közöltem vele, hogy én magyarul jegyzetelek, csak ennyit mondott: „Magyarul? Azon az istenverte maslakó nyelven?”. Hát igen, ő egész jól elbeszélget az oroszokkal horvátul, és viszont, de az én szépséges anyanyelvem nehezen passzítható más nyelvekhez. Minden tudományos alap ellenére, még az én egyetlen egy finn ismerősömmel sem értettük meg egymást (micsoda meglepetés).

8:10-kor pontosan, mint a halál, megjelent Zhou tanár úr, playboyos övvel, egy aranyozott foggal, és pár percen belül már azt is megtudtuk, hogy VIP tagja a Starbucks-nak. Ő a hallásértés tanárunk. A vele eltöltött első 45 percben úgy izzadtam, mintha a Szahara közepén bandukolnék egy tevével hátamon egy üveg sós vízzel a kezemben. A tanárok lassabban beszélnek a szokásosnál, de egy szót sem mondanak angolul. A szavak jelentését körbeírják kínaiul, ami rengeteg félreértés alapja lehet. Az óra nagy részében a telefonomon kerestem ki a szavak kiejtését, és másoltam a karaktereket. Ez egy olyan folyamatos 2 perces lemaradást jelentett az osztálytól, akik akkor is, amikor egyértelműen nem értették a szavakat, vagy a nyelvtant, sikítottak, hogy haladjunk tovább. Általános iskolás időszámítás szerint 40-45 perc után 10 perc szünet, aztán a második óra után még nagyszünet is van, és délben már a cántí-ban (azaz a kantinban) ülünk, és pálcikázzuk az édes-savanyú mártásos csirkét. Ez nem tűnik olyan borzalmasnak, de elsőre igenis megerőltető volt még ez is.

Az első két órám után eldöntöttem, hogy én itt és most sikítva hazarohanok. Amikor a negyedik óra végén Li tanárnő kijelentette, hogy ellentétben az egész intézménnyel, mi már holnap tesztet írunk, úgy döntöttem, még repülőjegyet sem veszek. Még ma elindulok. Gyalog. Hab volt a tortán (vagy szósz a rizsen) hogy kiderült, egy könyvvel kevesebbet kaptam. Leküldtek, hogy kérjem ki a könyvet, mire az angolul kicsit sem beszélő bácsi kioktatott, hogy miért nem vagyok most órán és különben is, miért nem jöttem el a könyveimért hétfőn (képzeld, eljöttem, csak nem kaptam). Ezután bevezetett egy könyvraktárba és rám bízta a választást. Hála az égnek, egy könyvkupac ki volt készítve valakinek az én csoportomból, így hát lenyúltam a hiányzó könyvet, és a kupac tulajdonosa majd oldja meg a problémáját.

Tulajdonképpen a bajszos tanárnőnek igaza volt: kicsit nehéz nekem ez a csoport. Viszont ma már csütörtök délután van, túl vagyok a második napon, és nem akarok hazamenni. Kiderült, hogy van bennem valami, ami ellensúlyozza hiányosabb tudásom: nem félek megszólalni. Lelkesen és folyamatosan elsőként jelentkezek és válaszolok, és úgy veszem észre, hogy ezzel el tudok kerülni jó pár ismétlő és „na, most kiderül, hogy tényleg értetted-e” kérdést. Így van időm a pad alatt őrült tempóban pötyögni az offline szótárt.

A kínai tanítási módszer a következő: zúdíts egy igen nagy adathalmazt a diákra, igen rövid idő alatt, majd hagyd őt délután leülni, elolvasni százszor, átgondolni, leülepedni, gyakorolni. Az ázsiai osztálytársaim minden órára előre megtanulják az anyagot. Ők ehhez vannak szokva. Én annyira nem preferálom ezt a módszert, igaz, így butábbnak is tűnök. Érdekes még, hogy az orosz banda az óra alatt nagyon zavaróan hangosan társalog, súg az éppen felelő társuknak. A súgás nem is olyan rossz, nekem is segítettek, amikor feleltem, de én már csak történelmi okokból is elutasítok minden orosz közeledést, és szeretem, ha óra alatt csend van, de úgy néz ki, náluk mást tanítottak az általános iskolában.

A délutánok igen jelentős része a tanulással megy el. Minden órán egy fejezetet tanulunk. Relatíve kevés idő az iskolában, de sok idő otthon. Mikor írok, nálunk fél hat van. Érzem, hogy az agyam fáradt, de legalább nekem nem kell tanulás közben 5 percenként befutni a fürdőszobába, mint Carliennak. J