Ahogyan az én emésztőrendszererem egyre jobb állapotba került, úgy romlott le Carlien állapota. A koplalás és sűrű toalett látogatások ideje jött el számára. Utóbbi azzal a következménnyel jár, hogy bizony gyakran kellett nyitni és csukni a fürdőszoba ajtaját. Aztán egy szép napon, az amúgy is kétes fizikai állapotnak örvendő mennyezetbe süllyesztett lámpánk megunta plafonhoz ragadt egyszerű életét, néhány kábelhez kötötte megát és ugrott. Ez pont akkor történt meg, amikor Carlien belépett a helyiségbe.
Nézegettük egy ideig, mit lehetne csinálni, aztán arra jutottunk, hogy szólnunk kell a recepción, hogy már így találtuk. Másnap, szerencsénkre, Joe, a hotel menedzsere szokásos állapotfelmérését tartotta, és vele volt egy Mekk Elek is. Gyorsan betessékeltem a fürdőbe, felvázoltam a problémát, és hagytam, hadd nézze hozzáértően néhány percig a plafont. Végül rendkívül agyafúrtan megfogta a lámpát, és megpróbálta visszaütögetni a plafonba. Ehhez természetesen először ráállt a kisszékünkre. Nem akartam neki mondani, hogy a parasztmódszerrel már mi is próbálkoztunk, nevezetesen, ha nem működik, rúgd, üsd, de nem vált be. Neki sem vált be. Csóválta a fejét… ez a probléma neki a szó minden értelmében magas volt. Végül szikra gyúlt az agyában, elrohant, visszajött egy csomag eldobható evőpálcikával, és akkurátusan beakasztotta velük a lámpát a plafonba. Még kaptunk is egy pótcsomag evőpálcikát, ha azokat leenné onnan a fene. Azért számomra elég idegesítő, hogy egy lámpát megszerelnek itt evőpálcikával, de a menzán nem tudom megenni a kacsacombot vele.
Ha már evés, a hétvégén megállapítottuk, hogy a kollektív szellem némi hazai kaját kíván. Szombaton tehát fogtuk magunkat és elmentünk egy új helyre, ahol eredeti brit ételeket lehet enni. Fish ’n’ chips és társaik, de volt ott még Panini, Pizza (jelentem, a kínai standard pizzaméret 9-12 cm átmérő) és hamburger is. Mindenki rendelt egy adag Fish ’n’ chipset, ami ugyebár sült krumpli sült hallal, és őrült izgatottan vártuk, hogy hozzák a rendelést. Végre befutott az aranybarna sült krumpli, kétféle szósszal, és a hal. Rá is vetettük magunkat azonnal, nem törődve semmilyen etikettel. Nylon kesztyűket kaptunk is, mert kézzel kellett enni. Jó kollégista módjára el is tettünk néhányat az előzőleg elemelt ketchupes zacsik mellé a táskánkba. Jók lesznek wc-t takarítani otthon.
Körülbelül a harmadik harapás után azonban eltűnt a mosoly az arcunkról. A ketchup olyan sós volt, hogy alig bírtam megenni. Otthon tonnaszámra tudom magamba önteni, és most, pedig Heinz ketchup volt, alig ment le egy falat. A hal is zsírosnak hatott. Én személy szerint meg sem tudtam mindet enni, de hálás konyhamalacaim (bár ők tagadják ezen státuszukat), a fiúk, megették. Utána a szobában fetrengtünk, és nem értettük. Aztán megvilágosodtunk: Kínában minden étel egy kicsit édes, de könnyű, nem megterhelő a gyomornak (miután átestél az átállásos hasmenésen), tele van zöldségekkel. Az első napon ehetetlenül sótlan rizs és társai mostanra finommá váltak, míg a jelek szerint az otthoni ízek elvesztették értéküket. Vajon jövő nyáron a welcome home pacalpörköltes családi vacsora után ugyanolyan kínokat élek majd át, mint amiket egy hete Kínában? Zack szerint az lesz a legnagyobb bajunk, hogy nem tudjuk majd, hogyan együnk késsel és villával.
Hétfő este azt álmodtam, hogy Nutellát eszem. Én pedig olyan típus vagyok, aki valóra váltja az álmait. Eddig két szupermarketet jártam végig sikertelenül, de a keresés még folytatódik. A reggeliket már egészen rendbe raktuk. Hajnalhasadtakor lemegyünk a kollégium éttermébe, és ellopunk 5-6 kis gőzölt kenyerecskét, ami ízében ugyanaz, színében a fehértől a sárgán át a szürkéig változó. Ha időben érkezünk, jut még főtt tojás is, majd felvonulunk a szobába, és egy pohár yoghurt, vaj és mogyoróvaj társaságában elfogyasztjuk.
A kínai kenyér ( The chinese bread)
Kínában is van Jó reggelt, körülbelül 140 forint darabja, kicsit kisebb, és tömörebb az otthoninál, de több keksz van egy zacskóban. Egyszerre – mint mindenből – minimum hármat kell venned, de ha jól akarsz kijönni, mindjárt a legnagyobb dobozt veszed meg.
Amúgy meg étkezésileg már kezdem érteni Hofit, amikor azzal viccelt, hogy vakbéllel diagnosztizálták, ugyanis a bele nem látta, hogy húst evett volna. Az én belem sem látja.
Étkezés téma befejezve. Kultúra rovatunk következik.
Az elmúlt napokban katonaruhás kis elvtársak lepték el a kampuszt. Fiúk és lányok, mind nyakig terepszínben. Kiderítettük, hogy az elsőéveseknek Kínában kötelező katonai szolgálatot kell teljesíteniük, aminek a célja a csapatformálás, és a gyermekkori elkényeztetettség megtörése. A mi iskolánkban reggel 8 és délután 5 között a napon állnak. Ennyit árultak el. Néha kiabálnak velük, óránként 1 perc szünetet kapnak, és kétszer elmehetnek enni. Zsófi felvilágosított, hogy Yantaiban egy évig tart ez a tortúra, nálunk csak két-három hétig.
Másik kulturális értékű hírem, hogy megtörtént az első kínai barátszerzésem, vagy inkább mondjuk úgy, fel lettem csípve. Épp nyugodalmasan ültem a menzán, és az előttem lévő csibe szárnyacskák hústartalmát saccolgattam. Nem túl sok, de valahogy le kell szedni a csontról azt a nem sokat. Mivel mindössze két életlen bot szolgált evőeszköz gyanánt, egyetlen egy esélyem volt, átmenni ősemberbe. Elkezdtem hát kézzel-lábbal lecupákolni a csontokat. Ennek egyenes következménye volt, hogy derékig zsírtól és fűszertől csöpögtem. Engem nem zavart, mert Carlien végighallgatta már szenvedéseim az átállásos hasmenéssel és gyomorrontással, és viszont, ennél már mélyebbre nem is süllyedhettem volna egy hetes ismeretség után. Victoria Oroszországban él, ő ennél még csak rosszabbat látott, Zacknek pedig senki sem akar tetszeni (legnagyobb szomorúságára).
Szóval éppen elhatározom, hogy csak majd a legvégén törlöm meg a fejem, addig felesleges, amikor leül elém egy rózsaszín pólós, gumi karórát viselő, csöppnyi tüsi fekete hajú emberke, és közli velem tört angolul, hogy ő barátot csinálna belőlem magának. Én meg csak bámulok rá a zsírgőzből, és ennyit tudok kinyögni: „Mifan? Moft?”. De ő már nyújtja a telefonkáját, hogy adjam meg a WeChat nevemet. Ránézek nagy szemekkel, és mondom neki, hogy nézzen már rám, hogy nézek ki. De ő akkor is most. Lemondóan megtörlöm minden testrészem, ami centiméternyi távolságban volt a szárnyaktól, lekézfertőtlenítem a mancsomat, elegáncsan kipiszkálom a maradék húst a fogaim közül, és megadom az elérhetőségem. Éppen mondanám neki, hogy hát egyél velünk akkor, barátcsináló, de ő, mihelyt a telefon megtalál engem a virtuális térben, felpattan, elköszön, és elrohan. Én csak egy fekete csíkot látok. Egy másodperc múlva, miután vélhetőleg már elhagyta az épületet, pedig rám is ír WeChaten, hogy „Szia! XY vagyok. Hogy vagy?” Ezek a mai fiatalok…
Magamban megállapítom, hogy nekem nem kell olyan kínai barát, aki az undorító nőkre bukik. Aznap este még megpróbált azzal lenyűgözni, hogy képeket küldött arról, hogy ma már 70 yuant (3500 fulin) elköltött egy kínai szerencsejátékos oldalon. Amúgy marketinget és business managementet tanul, remélem, nem az én cégemnél fog dolgozni…
Iskolai hírek: kicsinyke osztályom kétszeresére duzzadt, miután az emberek felmérték, hogy nem abba a csoportba valók, ahova be lettek osztva. Ez nekem annyira nem jó, mert minden új diák koreai, azok meg fura népek. Továbbra is minden olvasás órán (ami a legbrutálisabb), kimegyek a táblához, és érzem, hogy egyre jobb vagyok. Mondjuk, van is meló mögötte: napi 2-4 óra tanulás. A hangos olvasás képességeim lassan elérik egy kétéves kínai gyerek szintjét. Hallgatásértés és beszéd órákat nagyon szeretem. A legutóbbi beszéd órán mindenkinek kellett mondani 3-5 mondatot egy adott témában, amiket a tanár leírt és kivetített másnap, és közösen kijavítottuk nyelvtanilag. Az enyémben volt a legkevesebb hiba, nevezetesen három, amiből kettőt magam javítottam ki. Utána meg is lettem dicsérve, hogy a szintbeosztásomhoz képest nagyon ügyes vagyok. Az ilyen pillanatok miatt görnyedek a könyv felett órákig.
