Én, akinek semmi tehetsége nincsen a rajzoláshoz, még a paint is lefagy, ha használom, arról nem is beszélve, hogy az óvódások rajzversenyén igen nagy sikerrel indulnék az utolsó helyért… beiratkoztam kalligráfia órára.

Előzetesen megvettem az elengedhetetlen matyómintás terítőt, amin dolgozni kell, és egy ecsetet. Ez történt körülbelül már három hete. Szépen be is raktam őket a szekrénybe, hadd várják csak a végzetüket. Amikor kivágták azt az ecsetnek való bambuszfát, biztos szebb jövőt képzeltek el neki, mint az én kontár kezeim között sínylődést.

Meglepően sokan felvették a kalligráfia órát. Ellentétben a kínai tradicionális táncok órával, ahol alig vagyunk néhányan, de legalább az a kevés nagyon lelkes. Az óra elején a tanár bácsi, aki legnagyobb meglepetésemre nem egy hosszú ősz szakállú, a Sárga Hegyekből szakasztott remete, hanem egy snassz mezei itteni tanár, bemutatta nekünk pár képen, mennyit fejlődtek a karakterek 5-6000 éves történelmük során.

Bemutatott néhány kalligráfia típust. Ilyen volt például a kedvencem, az „orvosi kézírás” avagy már „betöltöttem pár deci kerítésszaggató pálinkát az arcba” stílus volt. Mi sajnos nem ezt az iskolát követjük, ami elég nagy baj, ugyanis csak ebben láttam némi reményt a sikerre.

A tintatartó Kínában egyfajta státuszszimbólum is lehet. Különböző, drágábbnál drágább anyagokból, és kifinomult mintával készülhet. Az ecsetek között van pamacsszerű, kicsi, nagy, amit csak el lehet képzelni. A kalligráfusok között létezik az úgynevezett „ecsetemelési pánik” (nehéz lefordítani), ez az az érzés, amikor felemeled az ecseted, és nem jut eszedbe a vonássorrend vagy egy karakter elem. Ezt én is gyakran tapasztalom, de ez még nem tett kalligráfus mesterré.

Ezután a tanár felhívta a figyelmünket arra, hogy ha a szívünk a torkunkban dobog, vagy a holnapi vizsgán, az estin randin agyalunk, nem fog sikerülni a kalligrafálás. Az ebédünk emésztését rakjuk stand-by üzemmódba, a lélegzésünket tegyük egyenletessé, és a középső és gyűrűsujjunk közé helyezzük el az ecsetet. Ez azért jó, mert a felső két ujj irányítja az ecsetet és az alsó kettő löki meg egy kicsit a végén, hogy apró vonalakat is tudjunk festeni. Minden vonásnak külön neve is van. A legegyszerűbb az úgynevezett heng vonás, azaz egy egyenes vonal. Ám ezt nem csak úgy odafirkantjuk, hanem az ecset hegyét előbb enyhén rányomjuk a papírra, hogy hegyes kis kezdése legyen, majd teljesen elfektetjük az ecset szőrét a vonalhoz, és a végén egy kis pamacsoló mozdulattal befejezzük, hogy szép kerek vége legyen. Leírni egyszerű. Megvalósítani annyira nem.

A papíron segédvonalak segítik a jövő kalligráfus mestereit.

A csoda akkor jön, amikor az ecseted először éri a papírt. Olyan intenzitással kezdesz koncentrálni, hogy valóban érzed, hogy a szíved a torkodban dobog. Nagy levegőt veszel, és próbálsz küzdeni a kezed remegése ellen. A teremben olyan csend van, hogy szinte tapintani lehet. Nagyon érdekes érzés volt. A másfél órás óra olyan gyorsan elrepült, pedig csak vonalakat festettünk a papírra, függőlegesen és vízszintesen.

A tanár természetesen néha elkapta a kezem, és újrarajzolta velem őket, de ennek csak örültem. Így valami szép is került a papírra…

Úgy érzem, hogy nem fogom feladni ezt a mesterséget. Nagyszerű érzés, hogy a mindennapos rutin valami művészivé fejlődhet ki.