Néhány kiló gyógyszer, és már ülünk is a buszon a Tiananmen tér felé. Körülbelül 20 perc alatt oda is értünk. A Tiananmen tér amúgy elég hatalmas, és körülötte rengeteg fontos épület található. A Népi Gyűlés Épülete (a kínai parlament), a Pekingi Nemzeti Múzeum, a Tiltott Város, és, ami nekem a legfontosabb: Mao Ce Tung MAOzóleuma. Erre vártam, amióta megjöttünk. Tudvalevő, hogy enyhén kommunizmus mániás vagyok (de élni nem akarok benne, sőt, szóval csak ilyen távolról tetszik a dolog). Maóval való találkozás igazán fontos dolognak ígérkezett. Lenint is megnézném, de Viki azt mondta, nem nagy szám, ezért ne rohanjak azonnal Oroszországba.

Amint leszálltunk a buszról, jött a szokásos melódia: személyigazolvány, útlevél, kondi bérlet, brigád napló. Ezután táska átvilágít, zsebek kiürít, motozás. Tovább tartott bejutni a térre, mint eljutni oda busszal. Még ilyen hidegben, és holt szezonban is rengeteg-rengeteg kínai volt ott. Szerény becslésem szerint olyan 1000 ember kóvályoghatott mindenfelé a téren ilyen-olyan irányban.

Mivel tudtuk, hogy Maonak délben fellövik a pizsamát, tehát nincs több látogató, ott kezdtünk.

Először egy aluljárón át kellett átmennünk a tér másik oldalára, tehát így 5 perc alatt, már másodjára ellenőriztek minket végig a hatóságok.

Némi további sétálás után fel is tűnt, az amúgy impozánsnak egyáltalán nem mondható épület. Eléggé egyszerű a külseje ahhoz képest, hogy ki fekszik benne. Elindultunk hát a bejárat felé, amikor feltartóztatott pár katona, hogy csak akkor mehetünk be, ha nincs nálunk táska, kamera. A belépés Maóhoz ingyenes, de a tiltott tárgyaink elzárásáért elkértek 12 yuant alaphangon (600 forint). Bújtatott jegyszedés.

A csomagmegőrző viszont a térrel szemben van, tehát először is át kell menni az úton egy katona vezényletével. Én egész egyszerűen a teljes háti batyum odacsaptam a néninek az asztalra, mire megkért, hogy mutassam fel a kamerám. Megtettem. Ekkor, megkért, hogy tegyen ugyanezt a telefonommal. Megtettem, mire közölte velem, hogy telefont nem őriz meg, azt rakjam a zsebembe. Hát, éppenséggel azon is van kamera, szóval az előbbi kamera elzárást nem értem akkor. A zsebembe dugatta még a pénztárcám, a személyes irataim, és minden egyéb elektronikus eszközt, mert ő semmit sem zár el a kamerán kívül. A végén minden egyes zsebemben volt valami, a táskám meg üres maradt. Zsófinak nem volt zsebe, így ő kis kacsójában vitte el az összes motyóját. Ennek is sok értelme volt.

Ezután visszamentünk a katona bácsival a térre, ahol ismét átvilágítottak, megmotoztak, és ellenőriztek. Már harmadjára fél órán belül. Jó, hogy megtették, mert nekem fél óra pont elég volt összeszerelni egy bombát a zsebemben hagyott útlevelemből, egy fém yuanból, meg a telefonom tokjából. Mentségükre legyen mondva, néhány katona bácsi csak ránk nézett, és egy lesajnáló „ah, külföldi” intéssel tovább engedett minket minden hercehurca nélkül. Így, például nekem nem kellett még a kabátomból és csizmámból is kibújnom, mint az előttem lévő kis kínai, 85 plusszos néninek.

Ezután felsorakoztunk Mao előtt. Rengeteg tolakodó, tülekedő ember, és már kilométerekkel a bejárat előtt felharsant a hangos bemondó: „Kérem, készítsék elő irataikat és zsebeik tartalmát átvizsgálásra. Köszönjük az együttműködésüket”. Szuper…

Némi kígyózás után megint pakolhattam ki a zsebeim, majd másztam át a detektorokon. A bácsi megfogta a pénztárcám és rám ordított: „Mi van benne??”. Hát, mondom….pénz? Ekkor kinyitotta, és a saját szemével is megnézte, majd megnyugodván, hogy tényleg pénz, tovább lökdösött.

Mindjárt az átvizsgálás után hatalmas virágárus stand állt, csodaszép sárga virágokat árulva. Kínában a sárga az uralkodók színe. Mi nem akartunk álszentnek tűnni, ezért nem vettünk, de kínai barátaink csokorszámra vették a szálvirágot.

Mikor már az épület lépcsőjéhez érsz, néhány szekuritáte beállít téged egyes oszlopba, és rád parancsol, hogy nem állhatsz meg, folyamatosan menned kell. Felbaktatsz a lépcsőn, és eléd tárul egy hatalmas Mao szobor, előtte pedig egy nagy tároló a virágoknak. Én eddigre már levettem a sapkámat, és tiszteletteljesen szorongattam, de akik ezt nem tették meg, vagy zsebre vágták a kezüket, azokat megrótták a szervek.

 A virággal felszerelt kínaiak letérdepeltek a szobor előtt, és bőszen hajlongva vitték oda a tisztelet virágait. A mögöttem lévő kisgyerekes családból a csemetének jutott a megtiszteltetés, hogy elhelyezze a virágot, és eközben Papa bőszen megmagyarázta, mekkora nagy ember volt Mao, és mindenkinek tisztelnie és szeretnie kell őt Kínában.

A libasor körülbelül 5 métert tett meg ebben a csarnokban egy lesötétített szobáig, ahol Mao bebalzsamozott teste feküdt, körülötte pedig katonák tisztelegtek, akár Budapesten a Szent Korona körül. Mao igen sápadtka, mióta majd’ 40 éve meghalt, és igen picike kis ember. Elég messze van ahhoz, hogy ne tudd tüzetesebben megvizsgálni, és az állandó lépésben haladás körülbelül 10 másodpercet ad neked arra, hogy szemügyre vedd a vezért. Mire felocsúdsz, már ki is löktek a fényre, ahol természetesen mi fogad? Mao ereklyéket áruló asszonyok tömkelege. Maos bögre, kulcstartó, kitűző, kép, fali dísz, wc papír, és persze a legfontosabb: Mao idézetei, a kis vörös könyv, amiből elárulok egy titkot, már nekem is van egy. Ez volt a legnagyobb vágyam ide érkezésem óta J

Aki Pekingben jár, ki ne hagyja a Mao-val való találkozást. Megéri az a 10 másodperc.

Kicsit fáradtan ébredten, hogy is mondjam, úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy szögestalpú úthenger. A műsor viszont megy tovább, ki kellett mászni az ágyból. Épp próbáltam felöltözni, amikor Zsófi bejelentette, hogy rosszul érzi magát, és szerinte láza is van.

Bementem a fürdőbe, és elővettem a lázmérőt. Két kis csippantással később kiderült, hogy egy enyhe hőemelkedése van. Megkérdeztem kér-e gyógyszert, de nem kért, azt mondta, összeszedi a lelki erejét, és felöltözik. Aznap akartuk megnézni a Tiltott Várost. Fel is ült, fogott egy pohár vizet, és az asztal mellett elkezdte kortyolgatni. Én elmentem a szoba másik felébe a maradék öltözékemért (még ekkor is legalább 2 darab volt minden ruhadarabból rajtam). Egyszer csak egy hatalmas puffot hallok a szoba hátuljából, és Zsófi éppen el van terülve a földön öntudatlanul. Mivel már egy évet együtt laktunk, és még egyet távoli szomszédok voltunk, ismertem ezt a jelenséget nála. Általában ha beteg, gyakran elájul.

Mindenki oda rohant, és próbálta élesztgetni, de nem reagált. Végül egy végtelennek tűnő perc múlva, mire én már az agyamban végig gondoltam, hogy hogy szerezhetnénk orvost, milyen gyógyszerek vannak nálam, és mennyi készpénz kell itt egy kórházlátogatáshoz (szerintem nem kevés), felébredt. Nagyon érdekes dolog volt, hogy saját szavaimat használva, az ájulás következtében Zsófi agya visszaállt gyári beállításba. A három emberből, aki köré gyűlt, ketten angolul beszéltek hozzá, és az ébredés kezdeti szakaszában, sőt később is egy ideig, egyszerűen fel sem fogta az angolt, pedig semmi probléma nélkül beszéli ő is. Az agya egyszerűen nem fogta be - az amúgy igen nyugtató - angol szavakat, hanem mereven figyelt arra az egy arca, akitől a magyar beszédet hallotta. Még soha ilyen figyelmet nem kaptam, amikor beszéltem. Milyen érdekes, hogy mindegy hol vagy, és hogy milyen nyelvi körülmények között, az édes anyanyelved mindig, minden felett győzni tud.

Felültettük Zsófit, itattuk egy kicsit, kapott egy lázcsillapítót, és becsomagoltuk az ágyamba (ugyanis én aludtam az alsó ágyon). Enni sem kért, pár perc múlva aludt. Mi elmentünk a többiekkel reggelizni a szállás szomszédjában lévő vendéglőbe, én meg közben felébresztettem szegény Anyukámat telefonon hajnali 3-kor, hogy most mi legyen. Sokat nem tudott majd’ 9000 kilométerről segíteni, de amúgy sem volt más választásom. Ha már úgyis mosott fosként ébredtem, majd ma alszok egyet, és itthon maradok Zsófival. Amúgy is -15 fokot mondtak arra a napra.

Aznap kiolvastam egy teljes könyvet, és közben egyre levertebbnek éreztem magam. Délutánra sikerült nekem is 38 fokra felvinni a lázam. Valamit nagyon benyeltünk.

Mit tehet az ember betegen, egy hostelben Pekingben? Bevettem egy lázcsillapítót, Zsófi (aki addigra felébredt) adott nekem egy Aspirin+C-t, amit nagy nehezen megittam (undorító), és fogtam az egyetlen univerzális életmentőt a csomagomból: egy üveg Szabó-Gogolák-Batyi-Nenci propoliszt.

A propoliszt kedves Batyikám pálinkában oldja fel, ami miatt én általában csak akkor tudom meginni, ha a halálomon vagyok, és elhaltak az ízlelőbimbóim. Ez esetben azonban összerottyintottam egy bögre forró teát, amit hál’ Isten ingyen szórtak a hostelben, és a „betegség esetén kb. 12 csepp” elvét követve én a 3dl teába beletoltam 2 dl propoliszt. Hát, az íze olyan istenesen trágya volt, de itt és most nincs idő haldokolni és betegnek lenni, elvtársak. Zsófi tisztán is meg tudta inni, sőt pihegett is, hogy a jó kis házi pálinka, hmm, hmm, de jó. Ahogy a Zapukám mondja: „Amit a pálinka nem gyógyít, oda az orvos is kevés”

Estére úgy kb mindent bevettünk, aminek gyógyhatása van. Ettől kellemesen bedrogozva, az aznapi második teás propoliszom után félrészegen, feküdtem az ágyon, és sirattuk fiatal, egészséges, tegnapi testünket Zsófival. Ekkor rájöttem, hogy ma még Zsófi semmit, és én csak reggelit ettem. Hát, akkor enni kell. Beteg gyomornak a jó kis kínai olajos, fűszeres álom kell. Zsófi inkább bement a Mekibe egy kis adag sült krumpliért, de én menő voltam, letoltam valami húsos, rizses, szószos izét. A gyomrom rázta is a vészcsengőt, hogy Margit…???

Túléltem. Jó kis éjszaka volt. Sokat aludtam. Amúgy, jobb is, hogy aznap otthon maradtunk, mert a lányok, akik elmentek valamilyen piacra, majdnem széjjelfagytak. Harbin üldöz minket. Utólag kiderült, hogy azokban a napokban Kína évszázados rekordot döntött hidegileg. Még Dél-Kínában is havazott, és ott, nálunk északon, hát el lehet képzelni.

Ma hazaugrottunk egy pár percre. Legalábbis nemzetközi jogilag. Legalábbis akartunk. Meglátogattuk Magyarország Pekingi Nagykövetségét. Alig egy óra alatt busszal, a reggeli csúcsforgalom közepén, bejutottunk egy viszonylag csendes és parkosított utcába, ahol egymás hegyén-hátán álltak a nagykövetségek. Amíg én az életmentő kínai telefonos térkép alkalmazással, a Baidu Maps-szal ellenőriztem hol is vagyunk és mennyit kell még sétálnunk, Zsófi bőszen kereste a lobogók tengerében a magyart. Már a fél EU-t elhagytuk, sőt az Európai Unió követségégét, mire végre egy kereszteződés után felbukkant egy szolid kis vajszínű épület, egy hatalmas magyar lobogóval. Gyorsan odasiettünk, ám zárva volt. Gondoltuk, hogy akkor legalább csinálunk pár közeli képet a zászlóval, és a táblával, emlékbe. Éppen bemásztam a drótkerítés elé, és befókuszáltam a „Magyarország Nagykövetsége” táblát, amikor fütyülésre lettem figyelmes.

Egy kicsi bódéból egy annál is kisebb, kínai egyenruhás katona mászott ki, és őrült módon mutogatott felváltra rám, és szemben lévő a főútra. Hajjaj, kicsi kenyai, ne értékeld túl a munkaköröd, most speciel ÉN vagyok otthon, nem te. Csak nem tágított. Megadóan arrébb másztam pár métert a főút felé, mire az lett a reakciója, hogy ő kis közelebb jött, és le sem vette rólunk a szemét. A követségek minden országban jogilag a küldő ország részét képezik, azaz az itt látható objektum jogilag Magyarország, én pedig magyar állampolgár vagyok, tehát ezek szerint a saját országomból kitilt egy kínai egyenruhás mitugrász. Ilyet sem látott még az emberiség.

Megadóan kihátráltunk, de volt még egy probléma. Szerettünk volna magyarkodni ma, és láttuk Facebookon, hogy a Pakingi Magyar Intézet műsort rendez a magyar kultúra napja alkalmából. Gondoltuk, ha már erre elsétálunk, idegesítjük a kedves itt dolgozókat néhány erre irányuló kérdéssel, de zárva voltak.

Mit volt mit tenni, elmentünk, VOLNA, ha egyszer csak fel nem tűnik egy dobozokat cipelő úriember az udvaron, és biz’ Isten, volt igazi szeme, nagy és kifejező, sőt SZŐKE volt!

Odafordulok Zsófihoz, és odasúgom: „Kérdezzük meg, hogy beszél-e magyarul?” Erre Zsófi, hozzászokván, hogy Kenyában senki sem érti a magyart, azt mond, amit akar, olyan hangosan, ahogy akarja, így szól: „Hát nem látod, hogy fehér ember, sápadt arcú?? Biztosan beszél magyarul!” (mintha ez olyan egyértelmű lenne)

Pironkodva odamegyek a már minket észrevevő úrhoz, és megkérdezem: „Tessen mondani, beszél magyarul?”

Beszélt. Gyors ledumáltuk, hogy hol van a Pekingi Magyar Intézet, és hogy csak menjünk-menjünk, ha akarunk, biztos jó buli lesz.

A metró felé menet már csak egy valamin tanakodtunk: mivel fingunk sincs, hogy néz ki a nagykövet, elég ciki volna, ha most éppen a nagykövettől kérdeztem volna meg, hogy „Tessen mondani, beszél magyarul?” Jó, hogy nem azzal kezdtük, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről jöttünk, mi itt akarunk dolgozni, maga teccik beszélni madzsarszki vagy csak itten dobozol reggeltől estig, amúgy? Ja, és ha van ideje, mondja má’ meg a kínai pribékjének, hogy hátrább az agarakkal máskor, me’ nem engedte, hogy szelfizzünk a vityillónk előtt.

A délután programja a Pekingi Nemzeti Múzeum volt. A Tiananmen tér közvetlen közelében található óriási épületnek két akkora szárnya van, tele különböző tematikus kiállításokkal, hogy két nap sem elég bejárni. Mi megpróbálkoztunk egy délutánnal. A belépés ingyenes, még a külföldieknek is, és a szokásos táska átvizsgálás után, már benn is voltunk. Igazából Zsófinak elvették a Yantai-os öngyújtóját, és visszaküldték egy másfél kilométeres sétára, hogy zárja be egy csomagmegörzőbe a selfie stickjét, mert azzal szerintük csúnya tetteket tud elkövetni.

Ahogy sejtettük, a kiállítás földszinti, első, hatalmas tárlata, egy a kommunizmus útját, és a Népköztársaság megalakulását bemutató tárlat. Minden vörösre van pingálva, és csak úgy hullnak a japán és amerikai katonák, van kép a hánykódó kínai népről, a nankingi mészárlásról, és végül, egy vagy 20 méter hosszú képen Mao és társai megalakítják az új Kínát.

Meglepő módon mindjárt a második emelet első kiállítása egy afrikai gyűjtemény. Ezután jön minden: porcelán, kalligráfia, pénz, a sor nagyon hosszú. A legérdekesebbnek azt a kiállítást találtam, ahol a világ vezetői és népei Maonak és utódainak ajándékozott „csecsebecséi” vannak kiállítva. A kiállítás egész nagy, és a lehető legérdekesebb és különlegesebb dolgok vannak felsorakoztatva. Arany és drágakövek, faragott emu tojás, hatalmas, kézzel szőtt fali kárpitok, vázák, tálak, sakk készletek, az elképzelhető összes alapanyagból, és így tovább. Már a bejárat előtt egy magyar ajándék van 1951-ből. Egy boroshordó szőlőfürtökkel, a magyar nép ajándéka, eléggé megkopott már. Kissé hátrébb Göncz Árpád által adományozott porcelán váza (én Zsolnay porcelánra tippeltem, de lehet, nem az volt), és a legfrissebb, Orbán Viktor által 2011-ben ajándékozott porcelán ló.

Nem tudom, pontosan hány órát voltunk a múzeumban, de hihetetlen mód elfáradtunk. Egyszerűen már nem tudtunk befogadni több történelmet. Be sem fejeztük a szárnyat, de a másikra már gondolni sem tudtunk. Ha újra visszamegyek, majd ígérem, befejezem.

Elindultunk hát a szálláshoz, hogy lepihenjünk, hiszen este el akartunk menni az Intézetbe. A műsor fél kilencre volt kiírva, de jó magyar szokás szerint kilenc előtt nem kezdtünk. Igaz, a kínai vendégek legtöbbje is késett. Az ott dolgozókon, és a fellépő zenekaron kívül, csak mi voltunk magyarok. Finom magyar vörösbort, szalámis-uborkás-sajtos szendvicset és teasüteményt kaptunk. Annyira jó érzés volt egy kis hazait enni. Zsófi pedig csak öntötte magába az édes nedűt. Addigra már kissé el volt fáradva, és úgy érezte megfázott Harbinban, de a kis borocska – elmondása szerint – minden bajt kiűzött belőle.

Az Intézet gyönyörű szép, és egész sok kínai jelent meg, gyerekekkel együtt. A zenekar Weöres Sándor és Petőfi Sándor verseket zenésített meg, és közben kínaira fordították a vetítővásznon. Nem beszélünk még folyékonyan kínaiul, messze sem, de azért azt láttuk, hogy nem egyszerű dolog magyar verseket fordítani. Hogy fordítod például azt le, hogy „…a gólya alteregója”?

Az est nagyon jól végződött, és csak úgy, mint minden más napon, ma sem kellett altatni minket.

A taxisofőr nem tud megülni a seggén. Ficereg, mocorog, és még dadog is. Pislogni sem merek, csak nézem az utat, attól félve, hogy kényszeres mozgása miatt félrerántja a kormányt, és ez esetben szeretnék a halálom előtt sikítani egyet.

• Van hazai pénzetek?- kérdezi tőlem váratlanul.
• Mi már 5 hónapja Kínában vagyunk, egy fia forintom sincs, bocsánat.
• Ha mégis van, én át tudom nektek váltani yuanra.

Helyben vagyunk, már megint. Üzérkednek. Nagyszerű.

• Nem, nincsen, de tényleg.

Megnyugodott. Nem is szólal meg többet, amíg le nem rak minket 15 percnyire a Tiananmen tértől kocsival, egy zsúfolt, nyüzsgő, boltokkal teli utca előtt a belvárosban, ahol a szállásunk van. Csak gyalog tudunk bemenni, mert az egész gyakorlatilag egy sétálóutca.

Fizetek, majd felszerszámozom magam a rengeteg cuccommal, és elindulunk.

Megérkeztünk Pekingbe. Egy hetet maradunk itt.

Peking mostanában arról híres leginkább, hogy a légszennyezés rekordokat döntöget, nap, mint nap. A tanáraim Dalianben sokszor vicceltek arról, hogy Pekinget nem lehet lebombázni, mert a szmogon egy irányított rakéta sem „lát át”, vagy hogy Pekingben maximum 50 méteres futóversenyt lehet rendezni, mert ennél hosszabb távon már minden futó belevész a szmogba. Vicces, vicces, de attól még igen elszomorító. Nekünk viszont szerencsénk volt. Az itt eltöltött egy hét alatt csak enyhe vagy közepes volt a légszennyezettség, és szinte mindig tökéletesen láttuk a kék eget. Egy dolog viszont nekem, többszörösen visszaeső, elítélt asztmásnak feltűnt. Nehezebben jött a levegő, olyan nehéznek érződött, és többször is pipáznom kellett, mert úgy éreztem, erőlködik a tüdőm. Hogy ez a pekingi levegő miatt volt, vagy sem, nem tudom, de máshol egyszer sem fordult elő, és Dalianben is csak akkor, ha magas fokú volt a szennyezés.

Megérkezésünk első napján felfedeztük a környéket. Elsődleges prioritás, hogy ebédet kell találni. A szállás biztosított reggelit: pirítóst, bacont, tojást, vajat, dinnyét és narancslevet. Ezek olyan csemegék, amikben már réges rég nem volt részünk. Örömmel is lapátoltuk be az utolsó morzsáig. Ebédre igazából a Nanluoguxiang-nak nevezett utcánk tömérdek lehetőséget kínált fel. Az utca tele volt utcai ételárusokkal. Egészben sült polip, olvasztott sajtos krémbe áztatott kenyér megsütve, waffel, úgynevezett wrap, és amit el lehet képzelni. A nyugatinak hangzó név nem tévesszen meg. Ezeket csak és kizárólag kínai stílusban és ízesítéssel árulták. Desszertnek gyümölcsök egy hurkapálcikára tűzve, és vásári kakasnyalóka izéhez hasonlító piros cukormázzal bevonva, fagylalt, pekingi joghurt, mindenféle üdítők, shake-ek, és persze a kihagyhatatlan tejes tea. Természetesen minden 250%-os profittal, alaphangon.

Habár megkóstoltunk sok mindent az utcáról, attól még mégis csak jobban esik az embernek, ha leül a piciny popójára enni, ezért mi mindig kerestünk egy éttermet. Ha mégis valaki eljutna Kínába: a sajtos kenyér nem rossz, a gyümölcs cukormázban isteni finom, főleg az epres, a wrap is isteni, és a kis sülthusikák. A forró csokit viszont ajánlatos elkerülni.

Még mielőtt a bendőt megtömhettük volna, volt még egy fontos elintéznivaló: már nagyon koszosnak éreztük magunkat. A szobánkban 6 ágy volt, ebből kettőt két norvég lány, egyet Zilla, a daliani holland barátnőm, 3-at pedig mi foglaltunk el. Korán reggel bejött két viszonylag nagydarab pasi, irakiak, de Angliában élnek. A bemutatkozás után, első kérdése az volt, akarok-e füvet venni. Miután lenyelve döbbenetem óvatosan visszautasítottam, a másik kérdését elég nagyképűen így tárta elém: „Na, és ugyan mit lehet itt ebben a Pekingben csinálni?” Úgy beszélt, mintha ez valami kis porfészek lenne. Majdnem elmeséltem neki, hogy ha odáig sem jut el a tudása, hogy Peking birodalmi főváros volt, és gyakorlatilag tömve van fontos történelmi helyekkel, akkor inkább repüljön vissza a porfészek Londonjába. Szerencsére többet nem találkoztunk.

Délután meglátogattunk két tornyot a közelben, az egyik egy harangtorony, a másik egy dobtorony. Nevéből is kiviláglik, hogy mi volt bennük. Rengeteg lépcsőn, elég meredeken méghozzá, felmásztunk a toronyba, ahol egy hatalmas harang állt, a másikban pedig különféle formájú és méretű dobok hada.

Ha már, lépcső. Igazából nem tudom miért, de ez egy mindenhol előforduló probléma volt Kínában: a lépcsőket nagyon közelre rakják egymáshoz, és nem elég szélesek, hogy az én 40-es lábam elférjen rajtuk. Épp ezért, egyfajta gésa totyogásban mész fel, és erőteljesen kapaszkodnod kell, hogy le ne ess, ugyanis a lábad nem tud felfeküdni a lépcsőfokokra. Talán azért ilyenek, hogy a császár szoknyája ne libbenjen meg, amíg lépcsőzik, hanem csak olyan legyen, mintha szállna felfelé? Mindenesetre én, aki utálok sok lépcsőt nagyon magasra megmászni (egyrészt tömény, öröklött lustaságból, másrészt pedig enyhe, leeséstől való félelemből), nem nagyon értékeltem.

Aki megnézni a dobtornyot, ne hagyja ki a dobosok előadását sem. Körülbelül óránként egyszer vonulnak fel. A dobolás és a harangozás innen a régi pekingiek életét szabályozta. Ez hívott munkába, fújt este takarodót, jelezte az időt, és figyelmeztetett a fontosabb évfordulókra. A kínaiak ma is 24 egységre osztják be az évet, és ezek fontos szerepet játszottak a régi emberek életében.

Ilyesfajta tornyokat körülbelül minden fontosabb történelmi városban láttunk, már ahol jártunk.

Három napon belül ez a második éjszaka, hogy egy vonaton alszom. Elmesélem, milyen Kínában vonatozni. Először is, az ember két fő kategória közül választhat: nappali vonat, vagy éjszakai, esetleg nagy távolságok esetén a kettő kombinációja. A nappali vonatok általában gyorsvonatok, Dalianből 5-6 óra alatt Pekingben lehet lenni, a Harbinig tartó körülbelül 11 órás utat 4-5 alatt is megtehettük volna, ha nappal utazunk. A jegy ára azonban akár a duplája is lehet, vagy még több. Mi úgy kalkuláltunk Zsófival, hogy ha éjszakai vonattal utazunk, nem hogy olcsóbb lesz a jegy, de még meg is spórolunk egy napi szállás díjat. Tiszta haszon egy budget utazónak.

Az úgynevezett „kemény ágyas” helyek viszont nagyon hamar elfogynak, mint minden más jegy. Egyértelmű, hogy a kínai is spórolni akar a jegyen, tehát mindenki az olcsóbbat veszi, ahogy mi is. Másrészt, képzeljünk el egy hatalmas országot, több mint egy milliárd emberrel, akik igen nagy részének a repülőjegy egy megugorhatatlan kategória, de el kell jutnia A-ból B-be. Amikor 60 nappal a vonat indulása előtt megnyitják a jegyeladást, bizonyos „felkapottabb” útvonalakra a jegyek percek alatt el tudnak fogyni. Így, mi már néhány útvonalra még két hónappal előre sem kaptunk olcsó, „kemény ágyas” helyet, csak „puha ágyast”, ami egyfajta első osztály. Most már nem bánjuk, legalább utóbbiról is megtudtuk, milyen.

A legfőbb különbség a „kemény” és „puha” ágyas jegy között, hogy amíg a „kemény” ágyasban három ágy van egymás felett, összesen hat egymással szemben, és az egész kocsi nyitott, azaz nincsenek kis szobácskák, addig a „puha” ágyasban 4 ágy van egy kis zárható szobácskában. Az ágyakat tekintve, természetesen a „puha” nem puhább, de azért nagyobb, ami nem egy rossz dolog, ugyanis a „kemény” ágyasban a magamfajta fehér ember nem tud megfordulni, csak alszik, mint egy darab fa, remélve, hogy nem esik le 2 méter magasról, ugyanis a legfelső ágy legalább olyan magasan van, ha nem magasabban.

A másik probléma, hogy a „kemény” ágyas kialakításában az a prioritás, hogy minél több ágy legyen bezsúfolva a kocsiba. Ezért sajna a legalsó ágytól eltekintve, egyik ágyon sem lehet relatíve ülni, csak quasimódósan görnyedni, ezért, amíg nincs lámpaoltás este 10 órakor, vagy megérkezés reggel, mindegy kié, minden ember fia azon az egy, szerencsétlen alsó ágyon üldögél, ugyanis 6 ágyanként csak kettő lecsapható moziszék van felszerelve.

Az esti vonat lassan megy. Ezért esti. Mindenki aludjon, és akkor hamar elmegy az idő. Felszállás után alvásig, és felébredés után megérkezésig, párszázszor elsétál egy néni „friss gyümölcsöt” vagy rágcsálnivalót, instant tésztakülönlegességeket árulva, és szinte percenként jön egy bóvli árus, aki a világító, zenélő, ugráló, szülők réme műanyag butaságoktól kezdve a túlárazott fogkeféig, mindent árul. Drága tanárom, Zhou osztályfőnök úr intésére, még egy kekszet sem vettünk, még akkor sem, amikor már nagyon éhesek voltunk, elkerülvén az esetleges hasmenést, és egyéb panaszokat. Igaza volt, vagy sem, sosem tudjuk meg, de jobb félni, mint megijedni.

Manapság Kínában is hódít az internet, jobban, mint eddig bárhol, ahol jártam. Így, a vonatjegyet is online veszi majdnem mindenki. Az előre megvásárolt jegyeket az állomáson vagy bármilyen jegyárusító helyen ki lehet váltani, de ha nem az indulási pályaudvaron teszed, ezért pénzt számolnak fel, 5 yuan, azaz 250 forint per jegy. A kínaiaknak egyszerű a dolguk. Mindenhol ki vannak helyezve jegy automaták, ahol csak be kell szkennelniük a személyi igazolványukat, beírni a jegy számát és már kezükben is tartják az értékes kis papírlapot, ami bebocsátást enged a peronokhoz.

A külföldinek nem ilyen egyszerű, mert nekünk egy élő embernek kell felmutatnunk az érvényes útlevelünket, aki ezután kinyomtatja nekünk a jegyünket. Ez azt jelenti, hogy mi semmiképp sem ússzuk meg a sorban állást. Néhány városban volt külön sor csak a külföldieknek, ám nagy átlagban mindig rengeteget vártunk. 20 kilónyi cuccal a hátunkon ez nem olyan kellemes dolog. Egyáltalán nem. A buta kínaia méghozzá nagyon sokszor beállt a külföldieknek fenntartott sorba is, vagy nem merte használni az automatát, és mindezek mellett a lökdösődés, sorba furakodás és „nekem csak egy kérdésem van”, vagy „gyerekkel jöttem” felkiáltások teljesen a mindennapok részét képezik. Még egyszer sem láttam szép sort, ami nyugodtan kígyózott volna a néni ablaka alatt, inkább csak nyüzsgő, hangos, agresszív embertömeget, aki azért, hogy csak fél perccel előbb végezzen, képes akár agyon is taposni embertársát. Társát… na, talán ez túlzás volt. Ha több mint 2 centiméter helyet hagysz közötted és az előtted álló között, már valaki be is furakodik, ugyanis ez a két centiméter azt jelenti, nem sorban állsz, csak nézelődsz.

Shanghaiban egyszer a néni nem találta elsőre a jegyem. Az alatt a 20 másodperc alatt, amíg újra felmutattam neki a telefonomon a foglalási számot, két ember is elém tolakodott és kikérte a jegyét. Szintén Shanghaiban, akkora sor volt reggel, hogy már láttam magam előtt, hogy másfél órát fogok ott állni. Ekkor mozgolódást véltem felfedezni az egyik zárt ablak mögül elől, mintha valaki ki akarna nyitni még egy jegyárusító ablakot. Azonnal beállítottam magam a képzeletbeli rajtgépbe, felkészülve arra, hogy egy magamat meghazudtoló sprinttel kilövöm magam odáig, ha tényleg kinyílik. Ki is nyílt, de mire én elkezdtem futni, már csak a 15-ig lettem a sorban, és még öten betolakodtak közben elém.

Ez egy élet-halál harc. Megszoksz vagy megszöksz.

Ha szerencsésen meg van a jegyed, a vonatállomásra csak azután léphetsz be, miután átvilágították minden táskádat, és téged (ez egyébként a metrón is így van), még egyszer ellenőrizték a jegyed és az útleveled. Itt és ekkor megszabadulsz a 20 kilótól a hátadon, és utána szerszámozhatod fel magad újra. Ezután reménykedsz, hogy lesz ülőhelyed. Mi általában leültünk bármilyen lapos felületre, és ha valamelyik kínai a széken tárolta a táskáját, hát ráültünk. Bocs. Ez van. Fáj a hátunk. Sokára indul a vasparipa.

A vonat indulása előtt körülbelül 15 perccel  nyitják meg az utolsó jegyellenőrzést (egyes vonatok esetében az utolsó előttit, azaz összesen a negyediket), és ekkor engednek a peronokra, ahol majd felszállhatsz, ha megérkezik a vonat, pár percen belül. A kínaiak imádnak sorban állni. Helyjegyük van, mégis 40 perccel a kapunyitás előtt már sorban állnak, mintha így jobb helyet kapnának. Pedig dehogy. Mi mindig csak az utolsó percben mentünk oda, és semmi problémánk nem volt a bejutással, sőt még legtöbbször vártunk is.

A felszállás után megpróbálod valahova bepréselni a csomagod, majd még le sem ülsz, már nyílnak is az instant nudlis dobozok a kínaiak kezében, és a vonaton lévő forró víz adagolóból megállás nélkül folyik a víz a teás üvegekbe és persze rá a szárított tésztára, amire utána kecsesen némi szárított zöldséget és szószt kell helyezni. A kínaiak óránként egyet letolnak. Enélkül nincs utazás. Enélkül nincs élet sem. Ha valaki ki akarja pusztítani a kínaiakat, csak zárja el a forró vizes csapot. Jön még némi csirkeláb csemegének, mindenféle nyam-nyamok, konzerves förmedvények, szárított hús. A kínai piac tele van instant undormányokkal. Péksütit mindig csak mi vittünk magunkkal, a hülye külföldiek.

Utazóközönségünk általában majd’ kiesik a száján, úgy bámul minket, el sem tudják hinni, hogy egy külföldi van a vonaton. Hiszen azok teleportálnak, meg űrhajón közlekednek, látták ők a Star Trekben. Teljes döbbenettel veszik tudomásul, hogy még pisilni is elmegyünk néha-néha. Néhány megpróbált beszélgetni. Volt egy néni, aki adott nekünk almát, és kedves nagymama módjára felrázta a párnánkat, de volt olyan is, aki csak szimplán bámult minket órákon át.

Az esti vonaton felszállás után elveszik a jegyed és kicserélik egy plasztik kártyára. Ezután nyugodtan elaludhatsz, mert fel fognak ébreszteni, ha megérkeztél. A baj csak az volt, hogy amúgy is kicsinyke, kényelmetlen ágyamon félálomban, engem is mindig felébresztettek. A puha ágyasban az volt a baj, hogy a csukott ajtó miatt, pár óra múlva elfogyott az oxigén. Az almás néni például csak kislámpával tudott aludni, ami nekem a felső ágyon kiégette a retinám egész este, így éjfél után, akármilyen kedves is volt az asszony, lekapcsoltam a lámpáját, hogy nekem is jusson pár óra alvás.

Összességében a leghosszabb vonatút, amit lenyomtunk 24 óra volt, Xian és Yantai között. A nappal kemény volt, de az éjszaka hamar elmúlt. Túl fáradtak voltunk. A legrövidebb utazás másfél óra volt. Ezt a szuperszónikus gyorsvonaton tettük meg, ami 300 felett hasít, és igen kényelmes, csak nagyon kell koncentrálnod, hogy jó helyen szállj le. Mi majdnem elvétettük egyszer, jó, hogy előtte megkérdeztük az egyik vonaton dolgozó bácsit, aki halálra rémülve ordított minket vissza a vonatba, hogy „Ez még nem Hangzhou!! Vissza! Vissza!” Utána elmondta, hogy azért ijedt meg ennyire, mert a héten két orosz lánnyal ugyanez megesett, és ők semmilyen nyelven nem beszéltek, nem hogy kínaiul, és jó sok macera volt velük. Jó tanács: ha gaotie-n azaz gyorsvasúton utazol, és kiírják, hogy a következő megálló Piripócsújfalu, és te oda tartasz, ne szállj le, mert az a következő megálló utáni lesz. Nem tudom, milyen logikai mentén gondolkodtak, mikor a rendszert ilyenre csinálták meg, de ez van. Nyisd ki a szád, és kérdezd meg leszállás előtt a biztonság kedvéért, hol vagy.

Honnan tudtuk, hogy megérkezett a vonat Harbinba? Emlékeztek a jelenetre a Harry Potterből, amikor a harmadik részben a dementorok megjelennek a szerelvény körül, és minden egy pillanat alatt megfagy? Szó szerint ugyanez történt velünk is. A vonat ablakát szemmel láthatóan, lassan, de biztosan beborította a fagy és a jégvirág, mintha a jeges pokolba érkeztünk volna. Harbinban télen a nappali átlaghőmérséklet -20 fok. Este körülbelül -30 fok is lehet, vagy még több (vagy inkább kevesebb?). A várost egy folyó szeli ketté, ami december elején tervszerűen, minden évben teljesen befagy. Ebből a folyóból emelnek ki jégtömböket, hogy megépítsék Harbin leghíresebb turisztikai látványosságát, a „Jég- és Hóvilágot” azaz egy hatalmas placcot tele életnagyságú jégépületekkel.

Utazásunk célja, hogy mindezt mi is a saját szemünkkel láthassuk. Előzőleg figyelmeztettek minket minden irányból, hogy Harbinban a túlélés kulcsa a 25 réteg ruha és a gyors távozás. Viki előttünk egy héttel utazott oda, és ezt ő is megerősítette. Éppen ezért, mi mindössze olyan 35 órát terveztünk a városban maradni.   

Nagyon felöltöztem. Én személy szerint nem nagyon szerettem volna megfagyni, gondolom más sem. Volt rajtam egy harisnya, egy sínadrág, két zokni (egy normál és egy vastag), egy szél- és vízálló nadrág a rendes nadrágomon, trikó, póló, ing, pulcsi, egy vastag, általunk csak krumplis zsáknak nevezett ormótlan, de kályhameleg, hosszú pulcsi-kabát hibrid, a téli kabátom, sapka, sál, kesztyű, arcmaszk, fülvédő, három kapucni, és a második naptól egy Harbinban kapható különlegesség is, a zoknira ragasztható, nyomásra két órán át hőt kibocsátó lábmelegítő.

Igen, csak ennyi, de még így is majdnem halálra fagytam. A levegőn körülbelül kettő, de maximum 3 órán át lehet tartózkodni. A lábmelegítővel ekkortájt kezd megfagyni az összes lábujjad. Az orrodba belefagy a takony, a hajad és a szempilláid megjegesednek, így amikor végre bemész egy melegedőbe, és elkezdesz olvadni, mindenhonnan víz folyik az arcodról, ahogy olvad le rólad a jég.

A reggel 7 óra előtti megérkezés után, miután megcsapott minket az ördög fagyos lehelete, azonnal taxit fogtunk a szállásig. A sofőr rendkívül kedves volt, ragaszkodott hozzá, hogy pontosan a hostel előtt tegyen le, ezután kiszállt, ránk adta a kabátot, a táskákat, megvárta, míg bemegyünk. Ő volt az egyik legaranyosabb taxi sofőrünk az egész nagy utazás alatt.

A hostelünk igazán jó volt. Zárható széf (ingyen!) és egy nagyon kényelmes ágy, kellemes padlófűtés, és rengeteg kínai. Az egyetlen baj az volt, hogy a meleg víz akadozott a fürdőben, és amikor jött, akkor is inkább csak kullogott, és csepegett, nem pedig folyt. Egyet aludtunk csak ott, ezért kibírtuk.

A belváros egyik nevezetessége a Szófia templom, ami régi, bizánci stílusban épült. Belépés előtt azt vártam, hogy végre egy kis keresztény-európai látványosság vár, de a kívülről gyönyörű templom, belül borzalmasan lelakott. Minden, ami egy templom belső berendezéséhez tartozik, el lett tűntetve, és helyette egy városfejlődési kiállítás került a helyére. Nem mondom, szép volt nézni a régi képeket, ahol lengyel és orosz népek fürödnek a folyóban és szorgos kínaiak építik a várost, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy most éppen egy templomban vagyok.

Harbin egyébként relatíve közel van az orosz határhoz, ezért rengeteg orosz árucikket lehet vásárolni, és sok helyen szól orosz zene.

Harbin híres még a harbini sörről, még egy sörmúzeumuk is van a sörgyár mellett, de idő és érdeklődés híján, nem látogattuk meg.

Egy kellemes ebéd után otthon megmelegedtünk, és elhatároztuk, hogy fogunk egy taxit, hogy kimenjünk a folyó egyik szigetére, ahol a jégvilág található. Azt viszont nem gondoltuk, hogy ilyen bonyolult lesz taxit fogni. Legnagyobb meglepetésünkre rengeteg taxis vagy nem állt meg, vagy azt mondta, nem visz el. Nem értettük. Nem kell nekik a pénzünk? Az az úriember, aki végre felvett minket, pedig azonnal elkezdett jegyekkel üzérkedni, és mivel én ültem legtöbbször a taxikban elől, a lehető leghatározottabban utasítottam vissza, amennyire kínai tudásom megengedte. Sokszor kétszer eladott jegyet árulnak, és az is csak egy kicsit volt érdekes, hogy a jegy, ami 160 yuan volt diákigazolvánnyal, a kedves sofőrnél már „kedvezményesen” csak 190 yuan. Jó, hogy előtte mindent megnéztem, és leterveztem, így az ilyen átveréseket el tudtuk kerülni. Még azt is felajánlotta, hogy ingyen vagy inkább kedvezményesen kivisz, ha megvesszük a jegyét. Ez a fajta taxis viselkedés amúgy egész Harbinra igaz volt a későbbiekben. Alig hogy beültél, már el is kezdtek alkudozni, üzletelni, üzérkedni, és közben valahogy mindig elfelejtették elindítani a taxiórát... Az is igaz, amikor észrevették, hogy úgy-ahogy beszélsz kínaiul, mindig visszakapcsoltak egy sebességet, hogy ilyen elmés hasonlattal éljek.

Amint kiszállsz a taxiból a jégváros előtt, letámad jó néhány kofa, hógolyógyártó műanyag izét, fenék alakú csúszkát, lábmelegítőt, kesztyűt, sapkát árulva. Ha meglátják, hogy külföldi vagy, egyetlen általuk ismert angol szóval támadnak le, nevezetesen: „Hállóó”

Ha mindezen átverekedted magad, kisebb sorban állás után már tépik is a jegyed, és a bejárat mellett 10-15 Mikulásnak öltözött, rénszarvas szános kínai (a Mikulást is itt gyártják, ezek szerint) és néhány hintós úriember támadásai elől menekülhetsz. Egész utunk alatt a legtöbbször az piaci rések után kutató kínaiak elől menekültünk.

Milyen is a maga a jégváros? Hideg. A Nagy Faltól kezdve, a Harbin sörön keresztül, a holland szélmalmok és dubai-i felhőkarcolók hadán át, a Buddha szoborig mindent megformáztak jégből. Még egy szoborverseny is helyet kapott, ahol egy magyar induló is versenyzett. Messziről kiszúrható volt a lengedező magyar zászló. A helyet olyan két óra alatt be lehetett járni. Eközben a gyerekekről is gondoskodva, szinte minden épületbe beépítettek csúszdát. Mi ezt annyira nem akartuk kipróbálni, mert szánalmas lett volna az utazásunk első napján összetörni magunkat.

Ahogy nyugovóra tér a nap, a városban felkapcsolják a fényeket. Minden alkotás külön fényelemekkel rendelkezik, és amikor minden egyszerre világít, olyan, mintha valami tündérvárosban lenne az ember. Egy, a város végébe épített magaslatról mindent be lehet látni, és onnan képességeimhez mérten megpróbáltam szép képeket készíteni, de semmi sem adja vissza, milyen gyönyörű volt ebben az emberi kéz alkotta csodában sétálgatni. Annak ellenére, hogy a vége felé már az életemet is eladtam volna egy meleg kis zugért, és egy kellemes forró fürdőért, mert már semmilyen tagomat nem éreztem, nagyon is megérte elmenni. A hidegtől megbolondult a telefonunk, a kameránk. Amikor végre hazaértünk, már -27 fok volt. Egyikünket sem kellett altatni.

Másnap este indult a vonatunk.  A délelőttöt alvással és pakolással töltöttük, majd délután egy érdekes helyen ebédeltünk. Egy asztal közepébe besüllyesztettek egy grillt, ahol egy pincér a kért húsokat, zöldségeket megsütötte nekünk, és csípős paprikával, szója szósszal és fokhagyma krémmel tálalta. Sokat nem ettünk, mert eléggé elszámoltuk az adagokat, de élmény volt.

Ezután kimentünk a befagyott folyóhoz, ahol jégkorcsolya pálya, kutyaszán és lovas szán terep volt kialakítva, gyakorlatilag, amit csak lehetett, belefaragtak, ástak a folyó jegébe, hogy odavonzzák a turistákat. Beáta elment egy körre motoros szánnal, mi pedig csak néztük a fagyos téli tájat, és sajnáltuk a reszkető kutyusokat.

Este megint kínok kínjait kiállva, de találtunk egy taxit a vonatállomásig, hogy elinduljunk 1250 km-re délre, Pekingbe. A nap csúcspontja volt, mikor egy harbini néni a jegykiadó előtt megkérdezte tőlem, hova megyek. Mondtam neki, hogy Pekingbe. Erre megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Oda? De ott olyan hideg van!”

Még nem említettem, de csütörtökön éppen a szobámban meditáltam, élveztem magányomat, és Oroszlánkirályt néztem, amikor kopogtak. Kócos hajjal, pizsamában (ekkor már 11 óra volt) kibotorkálok, és az ajtóban Joe áll, a kollégium vezetője, aki minden csókolom nélkül a következő mondattal indít: „Ki kell költöznöd a kollégiumból, most!”

Először fel sem fogom, miről beszél, csak annyit tudok kinyögni: „Miért?”

Hát, hogy az hát az úgy van, kezdi lényegre törően, hogy az hát, hogy ők bezárják ezt a kollégiumi épületet. Ez mind szép és jó, de kedves Joe, én hétfőn elutazok egy hónapra, és mikor visszaérek nem akarok a híd alatt aludni, és különben is, hova költözzek?

Ekkor kicsit elgondolkodik, majd ahogy Kínában szokás elküld valaki máshoz, aki valami más szempontból kollégiumi vezető, és majd az megmondja.

A folyosón ekkor már csak 5-en laktunk, a többiek így vagy úgy hazamentek, és csak Viki barátnőm és Stacey fog visszajönni. Átrohanok Viki szobatársához, Ellához, aki ekkor már a szobában pityereg, hogy ő nem akar innen valami borzalmas másik kollégiumba kiköltözni, ugyanis ez a kollégium arányaiban a legjobb a kampuszon. Felajánlom, hogy menjünk át együtt az irodába megbeszélni a részleteket.

Az ebédszünet délben kezdődik, mi fél 12-kor már ott voltunk, de természetesen addigra már mindenki lelépett. A kérdésre, mikor jönnek vissza, az volt a válasz, egyre. Olyan kettő körül már tényleg ott is voltak. Ella folyékonyan beszél kínaiul, átveszi a vezetést, és hamar kideríti, hogy túl kevés diák maradt volna a Hailan kollégiumban, ezért átcsoportosítják a lakókat másik helyekre.

Ella kitalálja, hogy ő szeretne egyedül lakni. Én mindjárt lecsapok az ötletre, és átveszem Viktóriát szobatársnak. A tanár úr gyorsan lefirkant néhány szobaszámot, ami üres, Ellának egyszemélyest, nekem kétszemélyest. Az egyik kollégium a suli mellett van, a másik, amit nekem ajánlottak fel, a kampusz másik oldalán, a lehető legmesszebb a mostani helyemtől, de közel bolthoz, étteremhez, menzához, ami nagyon jó.

Ellával elmegyünk a közelebbi kollégiumba, kinyitják nekünk a kért szobát, és lefagyunk.

A szoba egy kis börtöncellához hasonlít a legjobban. Icipici ágy egy szekrény-asztal kombóval és egy kicsinyke ablak, ami naponta egy-két óra erejéig beenged valami fényt. A fürdőszobában a WC felett van a zuhanyrózsa, ami előnyös, mert a wc és a mosdókagyló egymással szemben van, így pont beférsz fürödni, csak ne nagyon ficánkolj. Mindamellett az egész egy undorító lila színnel van kipingálva.

Ella, amióta itt vagyok Kínában először, azt suttogja, haza akar menni, és könnyes lesz a szeme. Én azonnal lemondok arról a szobáról, amit ebbe az épületben ajánlottak fel. Ella, más választása nem lévén, aláírja a foglalót a szobára, én pedig megnyugtatom, hogy ő minden kis lukból otthont tud varázsolni.

Ezután Ella elkísér a másik kollégiumhoz, mert én azt sem tudom, hol van, melyik épület az. A láncdohányos, ám nagyon barátságos, de borzalmas akcentussal beszélő ezermester recepciós bácsi felvisz a második emeletre, benyit egy szobába, és nagyon meglepődök. A szoba gyönyörű, világos és újonnan bútorozott. Hatalmas ablak engedi be az életet adó fényt. A fürdőszoba is viszonylag élhető, bár nekem is útban van a WC fürdéskor. Végre valahára ruhásszekrényt látok, és fiókos, szekrényes íróasztalt. Az egész szoba olyan képet ad, ami képes embereket befogadni. Nem egy hotel, ahol eddig voltam, ahol nem fűtenek, akadozik az internet, és az ablakpárkányon kell tárolni a ruháinkat, a dohos, penészes balkon előtt, ahova az ablakon keresztül tudtunk csak kimászni.

Azonnal aláírom a foglalót, és még aznap bejelentkezek az irodában is. Már csak egy probléma van. A kulcsokat csak hétfőn kaphatom meg, amikor az előző lakó kiköltözik, és én hétfőn elutazom. Zsófiék már itt lesznek addigra, nem sok esélyt látok arra, hogy átköltözzek.

Beszélek Joeval, aki felajánlja, hogy itt maradhatok addig, amíg vissza nem jövök, és utána szépen átköltözök. Meg is nyugodtam, minden rendben. Stacey ugyanezen megoldás mellett döntött, ugyanis ő másnap reggel elment a családjához.

Ez történt csütörtökön. Zsófiék szombat este érkeztek meg, és ma hétfő van, este fél kilenckor megy a vonat, mi pedig éppen pakoljuk a hátizsákokat. Előtte való este összeraktam a cuccaim nagy részét szatyrokba és a bőröndömbe, felkészülvén a februári költözésre.

Egyszer csak hallom Ellát és Hugót beszélgetni az ajtóm előtt, így kimegyek, hátizsákostól (gyakoroltam a hordását, na), enyhén vicces képet mutatva, és ekkor meglátom, hogy nem egymással beszélgetnek, hanem Joeval.

Ella rám néz, és enyhén csípős hangon ezt mondja: „ Te tudtad, hogy februártól teljesen bezárják a kollégiumot?” Tessék? Hiszen én még itt leszek februárban, 21-én még mindenképp itt alszom. Joe megrázza fejét, hogy tuti nem, mert ők teljesen bezárnak. Ekkor kibújik belőlem: „És ezt úgy mikor akartad közölni velem? Csütörtökön beszéltünk, és megígérted, hogy itt maradhatok még pár napot, ma elutazom, az Isten verje meg!” Mellesleg az ösztöndíjam lakhatási részét februárra is átutalták, motyogom magamban utána. Ekkor kijelenti, hogy költözzek át ma.

Zsófi hallotta a szobából mi történik, kirohan és megkérdezi, mi a helyzet. Közlöm vele, hogy ma költözünk. Szó nélkül berohan a szobámba, és már pakolja is be a samponomat és minden egyebet egy dobozba. Fél óra múlva mindenem össze van szedve. Ella felhívta nekem az iskola sofőrjét, hogy vigyen át minket a cuccokkal, kocsival. A beszélgetéstől számított egy órán belül mindenem az új szoba padlójára van hányva, és az ezermester láncdohányos lelkesen magyarázza, hogy kell megnyitni a csapot, vagy lehúzni a wc-t. Utólag is köszönöm a hasznos információt.

Elugrom a boltba és veszek lakatokat, amivel minden értékemet, pl. laptop, belakatolok egy táskába, majd azt a táskát még egy táskába, végül azt egy szekrénybe, amit szintén lezárok. Az irodából elkérem a leszerelési papírokat, amiket átviszek a bácsinak, aki beiktat, és mindez szakadó hóesésben és szélviharban történik, a vonat indulása előtt 5 órával.

A bácsi még gyorsan a kezembe nyom egy kártyát, amivel ki tudom nyitni az ajtót este, amikor már nincs portaszolgálat, és a lelkemre köti, hogy kulcstartón tartsam a szobakulcsot, mert különben elhagyom.

Elrohanunk vissza a régi szobámba, hogy mindenki letusoljon, összerakjuk a téli szalámis hami tasit és egy utolsó otthoni vacsora után már a buszon is ülünk a vonatállomás felé, én pedig reménykedem, hogy semmimet sem hagytam ott a régi kollégiumban, és hogy senki sem fogja zavarni az új szobám.

Január 16. Este. Van vagy -10 fok, Dalian megint nem hazudtolta meg magát. Amint eltűnik a nap, átveszi a helyét a hideg, és a napközben is csípős, hideg szél, még fagyosabbá válik. Már körülbelül két órája álltam a daliani központi vasútállomás várójában, este 10 óra volt, és már integet egy alkalmazott, miközben, mintha egy majomhoz beszélne, artikulálja: „ZaiJian!”, azaz bezárják az állomást, legyek szíves kimenni.

Összehúzom magamon a kabátot, felveszem a sapkám, sálam, kesztyűm és az arcmaszkom, amit én, ellentétben a kínaiakkal, nem a légszennyezés, hanem az orrom lefagyása ellen vettem. Kibattyogok a fagyos hidegbe, és újabb néhány perc várakozás után felhívom Zsófit:

• Hol a fenébe vagytok? A hajó már vagy másfél órája kikötött.
• Nem tudom, hol vagyunk, egy buszon a vonatállomás felé, de mindjárt megkérdezem a sofőrt.

Mormolás kínaiul a háttérben, Zsófi gyönyörű, rám is jellemző, külföldi kiejtéssel megkérdezi, mikor érnek oda.

• Körülbelül 10 perc!

Leteszi.

Annyira fázom, hogy elindulok fel-le a vonatállomás előtt. Eszembe jut, hogy talán beülhetnék egy gyorsétterembe, hogy ne fázzak, de mostanra már minden bezárt, csak a logó pislákoló fénye jelzi, hogy holnap megint friss, és egészségtelen étel várja a betérőket.

Fekete taxisok tucatjai jönnek oda hozzám, ajánlják fel szolgálataikat, hogy bárhova, nagyon olcsón elvisznek. A fenéket. A legutolsó éjszakai buszok is elmennek, és körülbelül újabb fél óra múlva, még mindig sehol senki. Ekkor már 11 óra van, és én már rég nem érzem a végtagjaim. Felhívom megint Zsófit, de a fagyban megbolondult a telefonja, hiába veszi fel, nem hallok semmit. Végre valahára pittyeg a telefonom, és egy sms van rajta: „A KFC előtt állunk, maradj ott ahol vagy, odamegyünk”.

Na, végre! Leírom, hogy csak előre, elvtársak, itt vagyok a parkoló másik oldalán. Újabb 5 perc múlva egy két hatalmas táskával felszerelt málhás szamár, kezében a nekem szerzett kínai nyelvű fali térképekkel tűnik fel a láthatáron, a sötétben. A táskák súlya alatt kissé dülöngél, de boldogan integet, és majdnem 5 hónap óta először ismét a magyar lesz a hivatalos nyelve a kommunikációnak. Ennek a lengyel Beáta, akit magával hozott, annyira nem örül, de kit érdekel. Végre valahára megjött Zsófi, átszelte értem a tengert, és két nap múlva indulunk!

Körülbelül egy másfél két hónapja, azaz félidőben elkezdtem rájönni, hogy a szobatársam egy pszichopata. Jobban mondva, pszichológiai eset. Komolyan.

Először is teljesen bipoláris. Egyik nap pattog, mint kecskekaka a deszkán, vagy pörög, mint zománcos lavór a betonon, másik nap meg átmegy mormotába, alszik, fel sem kell, sóhajtozik, panaszkodik, fáj a feje és az élet egy rakás …

Ezek voltak az első jelek. Mondanom sem kell, hogy az ilyen viselkedést egy szobába bezárva hamar meg lehet unni.

Kedvenc időtöltése volt arról beszélni, mennyire utál itt lenni, mennyire borzalmas az iskola, és hogy a világ ellene dolgozik. Szegénykémnek, mert már nehezen tudok mást mondani, nincs egy normális családja, soha életében nem volt normális kapcsolata férfival. Ami volt, az vagy erőszakoskodóval, tolvajjal, vagy még Isten tudja mivel volt. Ezen mondjuk nem is voltam meglepődve egy idő után, miután láttam, hogy csak az olyan hímegyedekkel próbál itt is kapcsolatot tartani, akikre a legtöbb ember rá sem hederít, mert kőbunkók, vagy nagyképű, beképzelt majmok, és még sorolhatnám.

Mindezek mellett, az életre egyedül teljesen képtelen. Mindenkinek a problémáját (azt hiszi) hogy megoldja, de a sajátját képtelen. Beleavatkozott itt sok ember dolgába, amibe egyáltalán nem kellett volna, míg a saját élete romokban hever. Tanácsot kér mindenkitől, de ha adnak, akkor nem fogadja meg, sőt meg is sértődik.

Félidő körül megkerestem a holland barátait, akik szintén itt tanulnak és diszkréten tanácsot kértem, hogy mit mondjak, vagy tegyek, de csak olyan válaszokat kaptam, mint: „Semmit, nincs értelme”, „Legyél türelmes”, „Ne figyelj rá, hanem csak éld a világot, mintha ott sem lenne”. Ezekkel persze nem voltam kisegítve. Egyáltalán nem.

Az állapota egy ideig kezelhető volt, de amikor a vizsgák elkezdődtek, egyre rosszabb lett. Elmondása szerint, sosem tudott nyelveket tanulni. Ennek ellenére kínai szakon van az egyetemen. Képtelen karaktereket tanulni, beszélni nem mer, és nem is tud kínaiul. Az itteni követelményeket méteres mélységből figyelte, és hatalmas stresszelés közepette jöttek a vizsgák.

Másik jellemvonása, hogy mindegy mi történik vele, az nem az ő hibája. Mindig valaki más hibás. Így hamarosan elkezdtem én lenni a hibás mindenért. Először kaptam tőle egy üzenetet, amit az ágyából írt, amíg én a másik ágyon feküdtem, hogy fejezzem be a magyarul beszélést a szobában, mert elvérzik tőle az agya. Miután rákérdeztem, miért nem mondja meg pacekban, ha baja van, meg lehet beszélni, nem válaszolt, hanem elhagyta a szobát. Ezután lassacskán már az is baj volt, hogy angolul beszéltem. Végül decemberre már kijelentette, hogy a legnagyobb baj az, hogy én létezem a szobában. Kedves ismerőseim, barátaim, el tudtok engem képzelni csendben egész nap ülni a szobában, egy szó nélkül, meg sem mozdulva? Hát, én sem. Ennek ellenére igen erőteljesen visszafogtam a hangerőt, a kommunikációt, mert én már csak ilyen kedves vagyok, míg nem egy végzetes napon egyik este felhívtam telefonon Guillaume-ot, amikor ő még nem aludt (minden este 8 órakor már aludt, a depressziós időszak alatt naponta maximum 10 órát volt aktív, a többiben aludt, én meg csak ninjáztam a szobában, hogy fel ne ébredjen). Nos, két percnyi beszélgetés után szitkozódva kirohant, és onnantól egy napig tört, zúzott a szobában, csapkodta az ajtót, de szó nélkül. Végül megkérdeztem, mi a gond, mert már kezdett az agyamra menni, erre ő bezárkózott a WC-be, és mindent a fejemhez vágott, hogy én micsoda némber vagyok, mert egész álló nap őt idegesítem, és beszélek, és nem hagyom tanulni, és nem tisztelem a tanulási problémáit. Kértem, hogy jöjjön ki a napfényre, és próbálja meg elmondani, mi a baja, de nem tette. Én pedig ott hagytam. Aznap még háromszor megpróbáltam beszélni vele, normális hangon, felnőttként, de csak ajtócsapkodást, kiabálást, és értelmetlen érveket kaptam (pl. akkor beszélgessek, amikor ő délelőtt nincs itt. Sajnos, délelőtt Európában öreg éjszaka van, és amúgy is minden délelőtt itthon van a hölgyemény. Avagy: azért fekszik le este nyolckor aludni, hogy én utána azt csináljak amit akarok. Ám este még arra is felébred, ha a szomszéd lány elneveti magát, és minden reggel elhordja mindennek a szegény teremtést, mert őt nem hagyja aludni, satöbbi, satöbbi). Elhatározta, hogy átköltözik a barátnőihez, de ők két nap alatt megunták, tehát vissza kellett jönni. Ezután kiderült, hogy szüksége van rám nem kevés adminisztratív teendő elintézésében, mielőtt hazamegy. Hosszú elmesélni, miért, de csak én tudtam elintézni neki, és nem csak azért, mert egy kukkot nem tud beszélni kínaiul magától. Innentől újra legjobb barátnőket próbált faragni belőlünk, csak éppen ekkor már nekem fogyott el a türelmem. Nem szóltam egy rossz szót sem, csendes megvetéssel tettem magasról rá. Az ügyeit elintéztem, teret engedve annak, hogy kifejezésre jusson, mennyire képtelen magától bármit is tenni, mert azért én sem vagyok egy szent.

A félév folyamán itt-ott másokkal is összetűzésbe került, de én voltam a legközelebb a tűzhöz. Ma reggel végre elment haza. Könyveket tudnék teleírni mindazzal a logikátlansággal, életképtelenséggel, naiv hiszékenységgel, és mártírkodással, amit itt 4 hónap alatt művelt. Félig sajnáltam, félig undorral figyeltem, utóbbi valahol az összetűzés után érte el a tetőfokát. Tudom, hogy nem egyszerű azt látni, hogy a te életed romokban hever, amíg a szobatársad, aki mellesleg 5 évvel fiatalabb nálad, minden akadályt könnyebben vesz. Elhiszem, hogy minden nehéz, és lehet, hogy van, amikor tényleg az emberiség játszott ellene, de azt egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy teljes cselekvésképtelenséggel fordul a problémái felé, és inkább sír az órán, mert megbukott a hallásértés tesztvizsgán, de nem tanul keményebben, vagy gyakorol (én minden segítséget felajánlottam, ami tőlem telt, esküszöm).

A lényeg, hogy ma végre elment. Visszamegy Európába, én pedig folytatom itt a kis életem. Remélem következő félévben egy olyan szobatárssal, akinek nincsenek pszichés zavarai.

Szemelvények életének problémáiból:

• a legnagyobb mínuszokban is minden este le kell kapcsolni a fűtést, mert idegesíti a hangja és ki kell nyitni az ablakot, mert Isten tudja miért. Reggel pedig menetrendszerűen meg kell lepődni, hogy nem érzed az orrod, mert lefagyott
• minden nap kétszer hajat kell mosni, mert a középiskolában a nagylányok kicsúfolták a haja miatt, és még megtalálhatják
• gyógyszert szed a havi baja ellen, mert elmondása szerint a piros betűs napokon olyan depressziós lesz, hogy nem igaz (annál is jobban, mint normálisan?)
• nem mehet be és nem is nézhet rá a Burger Kingre, vagy a McDonaldsra, mert ott találkozott az egyik pasijával, akinek szintén valami pszichés zavara volt, és ha újra bemegy, akkor újra megtörténhet (még Kínában is?)
• egyszerre nem képes két dolgot csinálni (értsd: ha kapott hallásértés és beszélt nyelv házit, csak az egyik készülhet el egy nap alatt). A 15 oldalas beadandóját, aminek február a határideje, 3 hónapig írta, és addig semmit nem tanulhatott az órákra
• minden ruhadarabot csak egyszer lehet hordani, mert másodszorra olyan büdös lesz, hogy nem is tud belebújni (én nem értem még most sem, mert azért bugyi, zokni oké…de nadrág?)
• csak a külsőségek érdeklik, ki mit gondol róla, mindig azt képzeli, ha nincs ott, róla beszélnek (ez a vége felé már sokszor igaz volt)
• mindig arról beszél, hogy büdös
• butaságok, mint pl. gyertya égetés a laptop közvetlen közelében; butaságok vásárlása, pedig állítása szerint semmi pénze sincs, vagy hogy minden nap ugyanazt kell enni (esetében 4 hónap alatt kb. 10 féle kaját evett felváltva)
• A lista még nagyon hosszú…

Véget ért a félév. Teljesen, és véglegesen. A bizonyítványokat kiosztották, és két napon belül az egész kollégium kiürül. Nem viccelek… a harmadik emeleten 3 ember marad rajtam kívül. Ebből a háromból kettőt alig ismerek. Viki barátnőm nagyon jó eredménnyel zárta a félévet. Második legjobb eredményt érte el az osztályban, egy ponttal lemaradva az osztályelsőtől. Amíg ezeket a sorokat írom, ő éppen pakolja a csomagját, ugyanis két nap múlva hazamegy.

Most, hogy előreláthatólag vár rám némi egyedül töltött idő, amíg 4 nap múlva Zsófi meg nem érkezik Dalianbe, hogy együtt töltsük a következő hónapot, gondoltam, leírom azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam.

Először is: mi a véleményem az iskoláról egy szemeszter után? Nos, az iskola nagyon jó, de csak akkor, ha tudod, hogy élj a lehetőségeiddel. Az egyetem rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy továbbfejleszd magad, vagy hogy jobban megismerd a kínai kultúrát, de ahhoz az is kell, hogy ne legyél lusta, és élj a lehetőséggel, és lehetőleg nem csak az első két tanóra erejéig, hanem végig. Ez sokaknak nem jutott el a tudatáig.

A félév során azt is megtanultam, hogy az itteni fejlődésed, csak és kizárólag rajtad áll vagy bukik. Elég sok ember volt a környezetemben, akik ezt máshogy gondolták. A szomszédban az egyik holland lány szerint az iskola hátráltatja őt a tanulásban (érdekes, nem?), egy másik pácienstől azt hallottam, hogy a tanárok, és az órák felépítése hátráltatja, volt aki szerint nem adtak elég időt arra, hogy tanuljunk, és akkor ott volt a szobatársam, aki szerint mindezek együtt plusz a gyagya agya, és én (igen, jól írtam, ÉN) hátráltatom minden fejlődését.

Azt hiszem most, miután osztályelsőként végeztem, talán kijelenthetem, hogy minden rajtunk áll és bukik. A kifogások édes-kevesek ide. Kínában nincs lazaság. Itt lakik egy pár millió sőt milliárd ember, akik mind ki akarnak emelkedni az édes-savanyú szószból, és itt, ha nem hajtasz, elsodor az ár, és szerelheted össze az Iphone-okat, vagy ki tudja. Nekünk, európai embereknek ezt nehéz felfogni, elhiszem, de az is igaz, hogy kis eltökéltséggel, fel lehet venni az ázsiai ritmust. Megszoksz vagy megszöksz.

Másodszor: milyen az élet Kínában? Az élet hol nehéz, hol könnyű. Aki azt tervezi, hogy kiköltözzön ilyen messzire, és ilyen sok időre egy ilyen távoli világba, annak ajánlom hogy szedjen lelki erő tablettákat előtte, kúra szerűen pár évig. Itt, ha küld egy sms-t a mobilszolgáltató, előfordulhat, hogy negyed óra kemény munkája kideríteni, hogy nem törölték a kártyád, vagy számoltak fel plusz költséget, hanem csak nyerhetsz egy egy hetes utat Csingicshangba.

Ha valami bajod van, legyen az köhögés, vagy bankkártyával fizetési problémák, esetleg azon vágyad, hogy a mobilneted ne csak a tartományon belül használhasd, akkor ki kell menni a világba, belenézni valakinek a húzott szemébe, és jól átgondoltan, erősen koncentrálva elmesélni, mi a bajod, és nagyon kedvesen segítséget kérni. Ezután az se árt, ha megérted a választ. Persze, mindig van valaki, aki segít, ha nagyon akarod, de annak mi értelme van?

Kínában minden ügy elintézése sok mafannal (azaz problémásan) megy. Lassú, bürokratikus, millió méteres sorok mindenhol. Nekem már fel sem tűnik, hogy amíg az ATM-et bütykölöm, hogy  három kínai áll a fenekemben, vagy hogy a buszra csak gerilla technikákkal lehet felférni, a boltban négy családot kell átugrani, hogy képes legyél levenni egy zacskó tejet a polcról, hogy mindenki kiabál, mindenhonnan zene szól, és köpködnek. Kínában mégis az a legnehezebb néha, hogy el kell felejteni családot, barátokat, gyerekkori ismerősöket, kedves nagybácsikat. Kínában te egyedül létezel, és minden – ismételten – rajtad áll vagy bukik. A legnagyobb segítséged az a kis kupac ember jelenti, akiket ott ismertél meg megérkezésed után, és akik ugyanúgy egyedül vannak, mint te, de legalább együtt már többen vagytok.

Harmadszor: mi jön most? Január 18-án este elutazok Zsófival. Február 20-án éjfélkor érek ide vissza. Utána elkezdődik a második félév március 9-én. Hivatalosan. Nem hivatalosan március 2-án. Most is még tervezzük az utat, de a főbb dolgok már hetek óta ki vannak körvonalazódva.