A mai napon, szokásos pénteki elfáradt napon, bejött egy fiatalember a tanulmányi osztályról, és megkért minket, hogy üljünk szépen össze, közel egymáshoz. Ezután felírt a táblára két mondatot kínaiul: „Boldog új évet”, „Imádjuk a Dongcai-t” (azaz az egyetemünket, ugyanis ez a rövidítése a Dongbei Caijing Daxue-nek). Ezután megkért minket, hogy legyünk nagyon boldogok, és háromra kiáltsuk már ezt bele a kamerába szépen. Elsőre nem ment, nem voltunk elég boldogok. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mit várt tőlünk péntek reggel…

Másodjára már olyan boldogok voltunk, hogy a télapó is berepült az ablakon, egy szivárványszín pónilovon, örömében.

A férfiú azt mondta, megkaphatjuk a videót emlékbe vagy elküldeni a családunknak. Hát, szerintem, ha az én családom ezt meglátná, már be is fogatna a hintóba és jönne Szibérián át ide értem, mert ha valaki ennyire megerőszakoltan kíván boldogságos újévet, és nyilatkozik egyeteméhez fűződő érzelmi beállítottságáról, akkor annak legalább egy AK 47-est szegeznek közben a hátához a legjobb esetben is. Amikor a tanárnő azt mondta, angolul bemondhatunk valami hazánkhoz fűződő dolgot is, és tanácsoltam a „Boldog Karácsonyt!”, kiderült, hogy az osztályban én egyedül ünneplem, szóval most szomorú vagyok.

Amúgy rendesen figyelnek ám itt ránk a kenyaiak. Pár hete egy rendőr bácsi is jött az iskolába leellenőrizni, nem élünk-e vissza a vízumunkkal. Pont jókor jött, mert addigra már 2 havi várakozás és dokumentumtalanság után végre volt is valami a kezemben, amivel végre valahára esélyem volt visszaélni: a vízumom, letelepedési engedélyem és útlevelem alle zusammen.

Két osztálytársam, egy mongol és egy japán nem nagyon szeret iskolába járni, főleg utánuk kérdezősködött a hivatalos szerv. A japán fiúnak az osztályfőnök leadta a fülest, ő be is esett sűrű hajlongások közepette, a mongol lányról meg a kazah osztálytársam behazudta, hogy beteg. Jót is röhögött a police, hogy „Ja, persze, beteg…”.

Pár napra rá feltűnt a leányzó, az osztályfőnök azonnal aláíratott vele egy papírt, és a betanította, hogyan kell azt mondani kínaiul, hogy „Be-teg vol-tam”.

Ma arról beszélgettünk az iskolában, milyen szép dolog a tavasz, és a tanár megkért mindenkit, hogy énekeljen valamit a tavaszról. Lányos zavaromban persze, hogy csak a „Tavaszi szél” jutott eszembe, de meglepetésemre osztatlan sikert aratott. A tanár megkérdezte, milyen nyelv volt ez, ugyanis még mindig nem tiszta itt mindenkinek, hogy Magyarországnak saját nyelve is van.

Apropó, saját nyelv: a héten az országomról tartott prezentáció alatt elmeséltem, hogy a magyar nyelvben milyen „ragzás” van. A példamondatom az volt, hogy „A házban van az almám”. Amikor oda jutottam, hogy „alma” a szótő és az „m”-től lesz az enyém, a kazah osztálytársam azonnal felugrott, és azt kiáltotta: „Kazahul meg úgy mondjuk, hogy „almám” hogy „almam”!” Kiderült, hogy az egyes szám első személyű birtokos esetek ugyanúgy képződnek a kazah nyelvben, mint a magyarban, és még az alma is ugyanazt jelenti. Kicsi a világ J

Nem is olyan sokára, már csak két hét, megrendezésre kerül az év végi iskolai party, aminek keretein belül, mint azt már említettem, táncolni fogunk. A napokban összeállt a koreográfia, a Tanárnő rendezi a ruha- és cipőkérdést, és állítólag lassan jönnek az esernyők is, amivel táncolunk.

Tudom, hogy nem mindenki húzott le 10 évet művészeti intézményben, úgy, mint én, és egyre kevesebb emberrel találkozom, akik tudnak zenélni, ami azért elég rossz. Erre olyankor döbbenek rá, amikor olyan esetek esnek meg körülöttem, mint a következők:

Először is, legnagyobb meglepetésemre, sokaknak teljesen felfoghatatlan volt, hogy amikor a tanár számol, miközben táncolunk, az azért van, mert a zenének ritmusa van. Többek között a szobatársamnak. Körülbelül 4-5 hétnyi próba és sírás után jött el neki az a pillanat, hogy megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen, miért is számolunk? Miután visszanyeltem meglepetésemben keletkezett cseppet sem dicsérő válaszom, elmondtam neki, hogy hát azért. Pont azért. Erre azt mondta, ő sosem zenélt, nem az ő hibája, hogy nem tudja.

Második meglepetésem az volt, amikor az első próba után nem tudta még teljesen a koreográfiát, ezért elkezdett stresszelni, aminek az lett a vége, hogy pár hét után sírva ment órára és sírva távozott. Talán csak nekem olyan egyértelmű, hogy az első próba után semmi sem lesz még tökéletes? Kell ehhez egy évtizednyi zeneiskola? Nem tagadom, vannak türelmes, és kevésbé türelmes emberek, na de…

Persze, ha nem tudod, miért számol a tanár, akkor nehéz letáncolni a zenére a koreográfiát. Öröm azt is látni, amikor ha valamit kétszer egymás után eltáncolunk, a harmadik „Elölről!” felszólításra mindenki forgatja a szemeit, pedig láthatóan senki sem tökéletes még, én sem, bevallom töredelmesen. Be kellett volna őket ültetni néhány zenekari koncert előtti napokig tartó reggeltől estig tartó próbára, amikor ugyanazt az x darabot játszod, és próba után még otthon gyakorolsz is (néha).

Tetszettek a felháborodások a kollégiumban, amikor kiderült, hogy vasárnap kerek másfél(!) órára be kell menni pluszba próbálni, mert közeledik a fellépés, nos, 14 éves koromtól fogva minden szombaton Somberek után engem ez meg sem hatott, sőt karácsony és év vége tájékán másnap néha még fuvola próba is be volt iktatva .

Volt akkor is meglepetés, amikor a fellépés előtti hétre heti egy helyett heti három próba lett berakva. A fuvolisták komolyabb fellépés előtt haza se mentek jószerivel egy hétig.

Ilyenkor örülök, hogy zeneiskolás voltam, és ha nem lesz nagy ellenkezés, az én gyerkőcöm is az lesz. Megtanít türelemre, kitartásra, és kinevel abból, hogy sírunk, feladunk dolgokat. Megtanítja mi az a csapatjáték, amikor nélküled vagy bárki nélkül úszik az egész, avagy hogy nem lógjuk el az órákat (legyen az tánc vagy csak kínai olvasás), mert minden órán valamivel több lesz a produkció, és ha te nem tudod, pontosan mivel, elrontod a többiek munkáját is.

Megtanít, hogy az iskola nem csak a tanórákból áll, hanem a később gyakorlásra és önfejlesztésre szánt időből is. Arról már nem is beszélve, mennyivel több és teljesebb vagy alapvető zenei ismeretekkel felruházva.

Lehet, hogy néha nagyon fárasztó volt, sőt néha irigyeltem is a többieket, akik egy hosszú iskolai nap után mentek haza, én meg még tesi cuccal, kottákkal és a hangszerrel hóban-fagyban, szélben-napsütésben totyogtam a Schneiderbe, és este nyolc után kezdtem csak el tanulni.

De mindez annyira kis része volt annak a 10 évnek. A legnagyobb része az a rengeteg barát, nevetés és hosszú beszélgetések, az érzés, amikor megtapsol a közönség, vagy egy zsűri elismeri a munkádat.  

Minden, amit ott kaptam, nem csak egy „bugyuta” tánc órán hasznos, hanem a mindennapi életben is. Ha nem is kizárólag, de azért nagy részben ezért kerültem be az egyetemre, kaptam meg az ösztöndíjat Kínába, voltak mindig jók a jegyeim.

Persze mindez nem történt volna így egy olyan személy nélkül, aki a második anyukám volt, mindig támogatott, kisegített. Ránk szentelte minden idejét és energiáját, hogy fuvolistát faragjon belőlünk, és lehet, hogy nem vette észre, de közben embert is faragott belőlünk. Boldog születésnapot, Ildikó néni!

Leöntötte a hülyegyerek fél liter vízzel. Én elküldtem a másvilágra céges útra. Ezután egyik kezemmel a laptopot törölgettem, a másikkal meg a könnyeimet (hiszen csak most jött vissza az internet, és erre elveszik a drágaságom…arról nem is beszélve, hogy fél órával előtte tanultam meg kínok és keservek között, hogy kell online fizetni).

Vártam 24 órát, ez volt a max, mert ez volt az első alkalom 13 hete, hogy prezentációt kell csinálnom az iskolában. Működött. Szépen, és zökkenőmentesen. Annyira örültem, hogy még az Adobe Reader-t is frissítem.

A prezentáció jól sikerült másnap. Aznap véget ért a tea órák sora is, amit azzal ünnepeltünk meg, hogy annyi teát ittunk, hogy már az óra felénél pisilnem kellett. Kiderült, hogy alig egy kilométerre van két magyar diák egy másik egyetemen.

A Dikanong (Decathlon) megküldte a sígatyáim, tehát már nem fagynak le a virgácsaim az első hóban, és szokásos szélviharban. Egyedül a nózim, de vettem téli szájmaszkot, és alig fél óra turkálás kellett, hogy olyat találjak, ami nem kismacis, hanem supermanes, tehát már a nózim se fagy le. 

Ami pedig a legjobb: meleg van a szobában!! Átállították a légkondinkat fűtésre. Most már csak az a baj, hogy Carlien nem tud tőle aludni, hogy kiszárítja a bőrét, és hogy reggelente van egy elméleti vitánk. Ő ugyanis úgy gondola, ki kell kapcsolni a légkondit, amíg a suliban vagyunk, és az időzítőn be kell állítani, hogy akkor kapcsoljon be, amikor hazaérünk. Én erre azt mondtam, ki se kapcsoljuk, mert öröm, ha végre meleg a szoba -10 fokban, sokkal nagyobb meló újrafűteni, és ha már így, akkor kapcsoljon be hazaérkezés előtt egy órával, hogy meleg legyen, mire beesünk a szobába suli után, ugyanis ha hazaérkezéskor kapcsol be, akkor nem kell időzítő, majd én bekapcsolom.

Nem tudtam meggyőzni, tehát holnap a szobában felejtek egy könyvet, és sunyiba visszakapcsolom a fűtést, sőt még fel is tekerem 30 fokra. Úgyis csak max 22 lesz belőle. *gonosz kacaj*

Nekem is szárad a bőröm, de inkább bekenem minden este, de végre nem magzatpózban kell tanulnom.

Csodás hétvége volt. Először is elvittek egy ComicConra. Ha valaki nem tudja mi ez, akkor ajánlom neki, hogy ne is nagyon érdeklődjön ismerősei vagy a „Gúgö” (谷歌) körében, mert agyzsibbasztó. Az én agyamat főleg az zsibbasztotta le, hogy 40 Mao Ce Tungot kellett elszórnom érte a bejárat közelében. Ennyi erővel fel is gyújthattam volna őket. Sőt, még havas eső is esett, ergo vizes lett a zoknim keleten és nyugaton, a kislábujjaim tájékán, és hullamerevre fagytak, mire haza evett a taxi.

A belépés előtt mindezeknek a tetejébe össze lettem tízszer tapogatva egy rendőr néni által (utólag megfordult a fejünkbe, nem-e ő is csak egy beöltözött tini volt), mert hogy becsipogtunk a kapuban. Mellettünk 1 méterre a 2 méteres műanyag szuper kard husángot cipelő, egyik szeme tapasz másik szeme haj, max. 15 éves fiúka simán átcsusszant.

Mindezek voltak a testi és elmebeli sérülések. Aztán a belépés után jött a lelki sérülés. Súlyos és visszavonhatatlan. A bejárattal szemben ilyen android kinézetű barátnő babákat árultak. Nem viccelek, barátnő babákat. Annyira nem mentem közel, hogy lássam, vajon csak vacsorázni lehet-e menni velük, vagy utána olcsó motel szobát is ki lehet venni.

A bejárattól balra egy színpadon kisujjig beöltözött és kifestett emberek nyomtak valami wudu showt, amit bár vagy negyed óráig néztem, semmi fingom nem lett, mi történik, és nem csak a nyelvi korlátok miatt.

A bejárattól jobbra volt egy paróka bolt, elérhető színek csak az ultraibolya skálán találhatók meg, emellett a legnagyobb érdeklődést keltő kártyabolt volt. Az emberek egymáson ugrálva, egymásra licitálva sikítoztak egy darab papírért, amin valami ultramenő rajzolt bácsi-néni van. Kicsit távolabb egy fotós fényképezte a legjobb kosztümöket. Olyasmiket, mint: 8 éves kisfiú testű fiú bikiniben, köpenyben és ostorral; strébernek öltözött kislány, aki pórázon viszi a barátját; 15 Naruto egy képen; metálmelltartósok nőszövetsége, és így tovább.

Még tovább haladva volt egy nagy bazáros, ahol én próbáltam keresni valami Star Wars-os dolgot, de csak anime Legolas és egyetlen egy darab Sheldon Cooper matrica volt a kupacokban. Bezzeg kiscica fül csörgővel, meg szájmaszk káromkodásokkal, Baymax plüss, szablyák, tőrök, kardok, bárdok, husángot, maszkok, kiscicák dögivel.

Nézelődés közben két álszőke kislány elkezdte kibeszélni a waiguoren-t (külföldit), mire közöltem velük, hogy a waiguoren beszél kínaiul, erre ők udvariasan egy lépést hátráltak, és onnan folytatták. Viki, aki ugye koreai kívül, de orosz belül, megállapította, hogy az én kosztümöm volt a legjobb, mert mindenki engem vizslatott.

Ezután jött az a pillanat, amikor felhívtam Hugót, hogy most azonnal megyünk haza, vedd a kabátod. Egy hentai bolt, ahol 5*3 méteres posztereken voltak eltorzítva felnagyított elsődleges nemi jegyekkel ábrázolt, rajzolt nénik, és párnák, amikkel aludhatsz, vagy nem akarom tudni mit csinálhatsz, és társaik. Ekkor nekem végem volt.

Összeszedtük Hugót, otthagytuk a másik 3 lányt, akik miatt eljöttünk, és leléptünk.  Hugo utána büszkén mutatta, hogy van közös képe a metálmelltartós nőegylettel. Felépülésünket gyorsítandó, beültünk egy étterembe enni azonnal.

Amikor elmeséltem a sztorit Zsófinak, és hogy mennyit szenvedtem, hogy már nem leszek ugyanaz az ember, amikor találkozunk január elején Pekingben, és hogy küldjön Pilóta kekszet a titkos készletéből, vagy meghalok rögvest, csak ennyit válaszolt (és ezért ő a legjobb útitárs a 7 hetes utazásunkra): 40 YUAN?????? Te tényleg ennyire hülye vagy?

Lihai…ezt a szót már itthon is sokat használtuk, Pésán professzor úr kedvenc szavajárása volt, ha valami nagyon menőt tettünk, mondtunk: „Hen lihai!”, azaz: nagyon kemény vagy. Arra nem gondoltam volna, hogy ezt nemsokára fenyegető négyes hangsúllyal fogom hallani. Hogy most a tankönyvem szavajárását idézzem: Az eset úgy történt…

Egyik reggel szokásos reggeli meditációm végeztem az iskolában, amikor odajött hozzám az ügyeletes osztályfelelős és önjelölt főstréber, hogy megkérdezze, enyhén meglepő módon, mit csinálok délután. Én mindjárt felvettem a barátságos kislány arcomat, és elmeséltem, hogy én hétfőn kalligráfia, én kedden csája, én szerdán mindig valami más, én csütörtök főzni, én péntek táncika. Ekkor résszemét még résebbre húzta, és megkérdezte, hogy ugyan járok-e külön tanárhoz, mert  hogy túlságosan is lihai vagyok. Utóbbi mondatot olyan fenyegetésszerűen mondta, hogy már szinte láttam, hogyan váltanak át vicsorba az édes kismacik a pólóján. Mondtam neki, hogy hát az úgy van, hogy én magamtól tanulok az órára, és hát ennyi. Ekkor megnyugodott, és elment.

Másnap épp kedélyesen csevegek a héten érkezett új, és láss csodát, koreai osztálytársammal, hogy milyen a Hyundainál dolgozni, lévén az eset, hogy ő és az egyik kollegája a cég által vannak idedelegálva, hogy megtanuljanak kínaiul. Egyszer csak belép kedvenc tanár bácsim, és osztályfőnökünk, Zhou (ejtsd: dzsou) tanár úr, és a kezembe nyom egy köteg papírt, hogy Bájűting, tépkedd már darabokra, mert nekem nincs időm, amúgy ezek a mai röpdogák, én meg leléptem. Még utána kiabálom, hogy de hát akkor én most csalok? Ő meg még utánam kiabált, hogy csukott szemmel tépjem, ha bántja a lelkem. Tépkedem is önfeledten, amikor főhősnőnk belép az osztályterembe, felméri mit csinálok, és majdnem ordítja: „A tanár már itt is volt???”. Ezután kitépi a kezemből a papírokat, és őrült módon tépkedi, elég időt hagyva a rajta található feladatok elemzésére persze, amit én, esküszöm, tényleg nem néztem meg. Dolgozat előtt fél perccel úgy tépte ki a tanci a kezéből a könyvet, mert még mindig azt a nyamvadt 20 szót tanulmányozta. Ekkor fordult meg a fejemben a gondolat, hogy lehet el kéne felejtenem néhány szót, mert amúgy ez a nő kést döf a hátamba, ha megint csak az lesz a hibám, hogy az egyik vonás túl rövid egy másikhoz képes, és ez félreértéseket szülhet. Arról nem is beszélve, hogy bár ő az osztályfelelős, engem mindenhova elküld vele a tanci, aminek én kevésbé örülök, de szerintem ő ezek szerint még kevésbé.

A kérdés tehát áll: Van-e tudomása Önnek arról, hogy a koreaiak szeretnek ölni?

Mert őrült módon tanulok. Az elmúlt hetekben elkezdtem érezni egy bizonyos érzést, ami csiklandozza az egóm, úgy hívják: siker. Elértem azt a szintet, hogy angol helyett kínaiul jutnak eszembe szavak, kínaiul beszélgetek magammal, és magam szerint hibátlanul (a tanáraimnak nagyobb elvárásaik vannak, sajnos). Az órán másodpercek alatt elér az agyamig a nyelvtan, és gyökeret ver, a karaktereket néhány látás után megjegyzem, és csak a 40%-át felejtem el 24 órán belül. Ez az arány szeptemberben még 80% körül mozgott. A tanár kérdéseire gyorsan tudok válaszolni, és elkezdtem párhuzamokat vonni, szinonimákat tanulni, és végre valahára: NEM FÉLEK MEGSZÓLALNI! Ahogy a tanárom mondta: a kínaiul folytatott beszélgetés ne nekünk okozzon gondot, hanem annak, akinek meg kell értenie minket. :D

November elején újabb nagy lépést tettem meg: elkezdtem a középfokú nyelvvizsgáról álmodozni. Felkészítő könyvet vettem, és erőteljesen magolom az ehhez szükséges 1200 írásjegyet. Szombaton kedvenc tanár bácsim elvisz a könyvesboltba, és közösen nyelvtan könyvet veszünk, amit szépen lassan órán kívül megtanulok az ő segítségével. Igazán meg volt lepődve, hogy bárkit is érdekel ilyen szinten a nyelvtan. Én mindig is imádtam, szóval persze, hogy most is piszkálja a fantáziám.

Mindeközben nem szabad begyöpösödnöm. A rutint megtörendő plusz órák hadát vettem fel. Hétfőn kalligráfia órára járok, mint már arról írtam. Kedden tea órára járok. Igen, most szabad röhögni. Zsófi barátném, aki alig párszáz kilométerre van innen, tehát szintén a kultúra közepén, megvető leröhögéssel fogadta ezt a hírt. Jelentem, ez igenis egy fontos és informatív óra. Lenyakalunk néhány liter teát andalító zene közben, és mindent megtanulunk róluk, ami fontos. A kurzus zárásaként jövő héten egy egész délutánt egy teaházban töltünk, a tanárnál is profibb tea mesterekkel. Ezt ám egyetemen tanítják itt.

A kedvencem a fehér tea. Olyan, mintha kenyeret innál. Finom, puha, selymes, édes illatú. Ezután jön a Pu’er tea és a fekete tea a sorban.

Szerdán szünet van, ekkor a laptopomon valami agyament zene szól, hangosan énekelek, és mikor nem, akkor oldalakat olvasok fel hangosan kínaiul, ennek következtében a kapcsolatom a szobatársammal egyre jobb és jobb. Nekem azt hazudta, szeret hallgatni, mert tesztelheti a hallásértését, de arról nem nyilatkozott, hogy az Ibinyámá ibinyámámámá című népszerű Oroszlánkirály sláger sajátos stílusú előadása mennyiben járul hozzá nyelvi készségei fejlődéséhez. Az ő baja, én felajánlottam, hogy csatlakozhat, akár hollandul is. :D

A többiek néha rám szólnak, hogy nem kéne tanulnom ennyit, de ezt csak azért teszik, mert nem tudják, hogy csak a kezeim és a szemeim tanulnak, az agyam partizik. Sajnos, máshogy nem lehet.

Csütörtökön főzni tanulok. Bocsánat, élő főzőshowra járok. Első órán alig vártam, hogy végre a kezembe adjanak valamit. Egy kést, egy répát vagy egy kutyacombot, de csak néztük, ahogy a bácsi őrült tempóban hihetetlen vékonyra vágja a hozzávalókat. Ezután miközben 10 Iphone-os kínai mosogatófiú filmezte, ahogy nézünk, egy bácsi fúziós reaktort indított be a konyha közepén. Nem viccelek, kilométeres lángokkal 15 ezer fokon ütköztek a hidrogén atomok, majd egy cseppnyi, 10 kilós vas disznóforrázó edényt rakott a reaktor tetejére fél kézzel (!), megtöltötte Kínai évi olajtermelésével, és megvárta amíg felforr. Miután ez megtörtént, olyan 2 nanomásodperc alatt, belehajította az előzőleg összefűszerezett disznót, ami szintén két nanomásodperc alatt megpirult. Mindeközben kijelentette, hogy a kezünket a vályú felé helyezve ellenőrizzük, elég meleg-e az olaj. Ha jó, azt onnan tudjuk, hogy nincs már meg a kezünk és a szemöldökünk is pöndörödik.

Bácsikánk összedobott némi zöldséget hagymával, fokhagymával, ízfokozóval (ami az EU-ban be van amúgy tiltva, de egyszer élünk) aminek csak a kémiai neve ismert, és beburkolózott egy gombafüstbe, míg végül finom kajával tört elő, amit úgy hívnak 鱼香肉丝。 Keressetek rá a „gugön” ahogy a kínaiak mondják. Hát finom lett, azt nem tagadom, de féltem bemenni a reaktortérbe, hogy kipróbáljam milyen is saját kezűleg megsütni.

Pénteken táncikálok. Hát, ha a kalligráfia tanár keresztet vet minden alkalommal, amikor belépek a terembe, itt végre még szívesen is látnak. Nagyon hamar megtanultam a koreográfiát, ahol is egy hatalmas legyezővel táncolunk. Miért tetszik ez? Mert nagyon könnyed, kecses és egyáltalán nem megterhelő. Nem vagyok egy party király, nekem ez a nagyon is kínai tánc jön be. Aki látni akar majd élőben, fehér púderes arccal, tradicionális ruhában, azt szeretettel várom december 23-án az újévi party keretein belül. Másnap nekem iskola van, szóval nem maradhatok sokáig bulizni, de mindenki meg van hívva.

Eközben reggelente és délutánonként szokásos taktikai megbeszélésem folytatom Zsófiával, az akció fedőneve: beutazni Kínát 7 hét alatt szinte semmi pénzből. Már az elejétől szinte minden elvárásunkról lemondtunk, spórolási célzattal. Persze, van valami, amiből Zsófi nem ad lejjebb: tiszta, angol budi. Flush toilet. Nem ám az itteni pottyantós. Ángol wéce. Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy megsimogathassam Mao picinyke fejét. Állítólag ezért alig fél napot kell sorban állni, de Zsófi azt mondta, ha lesz budi, sorban állás is lesz. Én pedig szerzek budit. Amúgy pekingi operába is fog jönni velem, de ezt a dolgot még csak lassan adagolom be neki. Mit tehetek… mindenkinek rá kell jönnie, miért is utálja a pekingi operát.

A Mao simogatós ötletem mindjárt megszülte a meg kéne simogatni Lenin fejét is ötletet, de Viki barátnőm ledorombolta az ötletem.

Mindeközben az internetünk a szokásos borzalmasan lassúról átment nem működikbe. Küldtem egy üzenetet azon nyomban a vezetőségnek: „Uraim, már rég 10 fok alatt volt a hőmérséklet hetek óta, amikor végre este fél órára felfűtötték a radiátorokat, keletkeztetve némi érezhetetlen melegséget (maximum a szívük mélyén). Havonta párszor mindenféle előrejelzés nélkül kikapcsolják a vizet, vagy csak valami barna trutyit folyatnak helyette, ami egy kellemes reggeli trónolás után problematikus lehúzhatatlan szobatársi jóbaráti viszony ápolást tud jelenteni. Mindez minket nem érdekel…DE! Az internetet, azt már nem…azt már bizony soha! Szóval kapják össze magukat, elvtársak!”

Erre alig pár órán belül a következő választ kaptam: „Húzni ki rúter és dugni újra”. Azóta sincs normális internetünk.

Eközben betojt a kártyás ajtózárunk, szóval most kulccsal működünk.

Roeland egy hot potba ( kínai fondü) ejtette a telefonját, ami azonnal meglevesesedett, és azóta csak a roncstelepen kaphat hívást.

Hugo elrepült Balira a családjához, de elrontotta a nevei sorrendjét a transzfer jegy vásárlásakor, ugyanis neki 2 kereszt-, és 5 vezetékneve van, ezért a két jegy a rendszerben más és más emberhez tartozott. Mire végre kibogozta, kitört egy vulkán Balin, ezért az egy hetes nyaralásból 6 napot a reptéren töltött. Felfrissülten tért haza.

Két hónap után megkaptam a letelepedési engedélyem, kedélyesen elcsevegtem mindjárt a pekingi magyar konzulátussal, ahol a tízszer megnyomott „Magyar nyelvű ügyintézőhöz nyomja meg az 1-es gombot” almenü után is egy angolul beszélő embert kaptam, aki majdnem összepisilte magát félelmében (a hangja alapján), amikor azt mondtam „Jónápot”. Ez nem tudta, hogy a magyar konzulátust szokták magyarok hívni? Legalább hívásom célja megvalósult: mehetünk Hongkongba, és vissza is jöhetünk, mindenféle papír nélkül. Szóval most már csak visszaszámlálás, záróvizsga, gyűjtögetés, és hajrá!

Ha visszajöttünk, már csak lenyomunk egy alig megterhelő 4 hónapot a felsőfokig, és már repülünk is haza. Egy szempillantás az egész J

Körülbelül 2 hete, vagy már talán van is az három, említették, hogy mindenkinek lehetősége van bemutatni az országát október közepén. Ehhez némi pénzügyi hozzájárulást is kiutaltak 500 yuan személyében. Természetesen megkerestek engem is, de a probléma velem az volt, hogy teljesen egyedül vagyok itt magyar, és énekelni nem akartam, táncolni magammal nem akarok és nem is tudok, és végül: az ételek bemutatása elvárt volt.

Gondolkodóba is estem két nanomásodperc erejéig, hogyan tudnék az itteni körülmények között pacalpörköltet ácsolni vagy halászlevet rottyintani, esetleg Gundel palacsintát tekerni, vagy somlói galuskát csiholni. Aztán rájöttem, hogy sehogy. El is mondtam az érdeklődőknek, hogy nekem kellene két bűvös fűszer, a PAP-RI-KA meg a VE-GE-TA. Rá is vágták, hogy van itt paprika a boltban. Az a zöld friss, ami lehet csípős is meg édes is. Hát, amatőreim… mit is vártam azoktól, akik szerint Magyarország Latin-Amerikában van, mert olyan „latinos a neve”.

Persze nem várhatom el mindenkitől, hogy ismerje kicsi hazámat, és a kis kákabelű, életképtelenkéknek sem akarok bélbántalmakat okozni a pálinka, kovászos uborka, „tőtös káposzta” kombóval. Nem is tudok….hajjj… pedig már be tudnék nyelni egy kisebb etetőtálkányit. Természetesen evőpálcikával.

Szó szót követ, eljött a szerda, felálltak a gyönyörű kis sátrak, piros lobogó hirdette az ország nevét, és rengeteg kép lógott mindenhonnan, ábrázolva a nemzeti fizetőeszközt, kézrázásokat kínai méltóságokkal, nemzeti ruhát. Hangosabbnál hangosabban szólt a népi mulatós. A kínaiak is képviseltették magukat. Egy néni 60 yuanért árult kézzel varrt állatokat. Anyukámnak üzenem, ebben van biznisz. Egy bácsi csikós ostort lengetett és szivárványszínű kígyófélét táncoltatott.

Ella barátnőnknek segédkezet nyújtottunk a kirgiz sátor felállításában. Mindjárt véletlenül észrevettem a szatyrokba tömködött ételeket, különösképpen egy kis cipófélékkel tömött szatyrot. Ella elmesélte, hogy ez az ő nemzeti kenyerük, és adott egyet. Kérem tisztelettel, Kirgizisztán nemzeti kenyere a LÁNGOS.  Ella azt mondta, ezt a következtetést már a tavalyi magyarok is levonták, még arra is emlékszik, hogy sajttal és valamivel eszik. Egy másik étele a császármorzsához volt nagyon hasonló. Végül az elmaradhatatlan töltött tészták.

Ekkor döntöttem el, hogy aznap nem ebédelek a menzán. Végig fogom enni a fesztivált. Útnak is indultam, amikor valamin megakadt a szemem. Valami demokratikus, meg Korea… Mao Ce Tungra! Az iskolámban észak-koreai diákok is tanulnak! Felvettem legelbűvölőbb mosolyom, odaoldalogtam egy népviseletes kislányhoz, és elővettem az ázsiai ismerkedős dumát: „Ooooh, de szép vagy! Csinálhatunk egy közös fotót?” A kislány nem az előre ázsiailag genetikailag beprogramozott válaszreakciót produkálta, épp ellenkezőleg: lefagyott, elrohant egy Kimes kitűzőt viselő kissé mogorva arcú lányhoz, és susmorogni kezdett. A párttitkár asszony fejbólintása után aranyosan lefényképezkedett velem. Na, gondoltam, helyben vagyunk, ez itt nem kamu. És, nahát! Hát a jól ismert kamucigaretta is ott van, 20 yuan egy doboz. Kissé közelebb mentem a kitűzős fiúkhoz ( Észak-Koreában az elnyomás csúcsán a kitűző nélkül utcára lépőket átnevelésre vitték) és azon gondolkodtam, hogy szólítsam meg őket, amikor a kezembe nyomtak egy füzetet. Öröm és boldogság, meg sem kellett szólalnom. Szórták a propaganda anyagot ezerrel. Mindenki kapta a bölcs vezér írását a helyes viselkedésről, és a többi. Megköszöntem a kiadványt, mire a fiú azt mondta, olyan szép lány vagyok, kapok egy képeslap gyűjteményt. Mindjárt zsebre is vágtam, és kapva kaptam az alkalmon, beszélgetésbe elegyedtem.

• Szia! Betti vagyok, és Magyarországról jöttem. – mondtam neki angolul.
• Szia! Hogy vagy? Én koreai vagyok. – Jött a válasz MAGYARUL.

Pillanatnyi döbbenetemben csak annyit tudtam kinyögni, miért?! Már mint, miért tudsz te magyarul? Feltűnt a világaink közötti hétmérföldes különbség, kultúráink összehasonlíthatatlansága, magyarországi érvényesülési lehetőségeid nullával egyenlősége?

• Hát az úgy van – váltott angolra – hogy én négy évig tanultam otthon magyarul, mert nagyon tetszett az ország, és diplomáciai karrierről álmodom, és gondoltam lehetnék Budapesten diplomata.

Ezen a ponton többször is napirend utáni felszólalást kértem volna. Szegény kiscsibe nem tudja, hogy nálunk már nem áll a Sztálin-szobor, és amióta Dél-Koreával barátkozunk, már gyakorlatilag követségük sincs? Arról a mesés esetről nem is beszélve, amikor kicsi hazánk felé fennálló tartozásaik 90%-át eltörölni, a maradékot ginszenggyökérrel törleszteni kívánták. A spájzban már nincsenek oroszok, és még nincsen ginszenggyökér, szóval még egyelőre nem kéne diplomata álmokat szőni.

Mindezek ellenére udvariasan meghívtam magamhoz, ha esetleg elsodorná az ég Magyarországra. Biztos kellemes családi vacsora lenne….

Ezután megkérdeztem tőle, mit tanul itt és egyebek, próbálván minél jobban titkolni politológiai indíttatású kíváncsiságomat. Nos, álldogáltam ott esetlenül beszélgetve, kezemben a kampánypapírokkal, legalább negyed órát, aztán feladtam. Ezeknek nem kell a szólásszabadság. Arra viszont rájöttem, hogy mind a fővárosból jöttek, és valószínűleg bizonyos elitkörökhöz tartoznak. Jól kivehető volt mindenkinek a rangja. Ki beszélhet, ki nézhet, és ki állhat tétován a sátor sarkában. A végén már én éreztem teljesen rosszul magamat, hogy ott álldogálok, így hát odébbálltam.

Ezután még rengeteg nációt meglátogattam. Maldív szigeteki Kohthu Roshit ebédeltem, marokkói ragadós, édes, parfümös süteménnyel és közel-keleti piskótával. Ettem még portugál „varázslabdát”,  egy vajas, kókuszos édességet, megkóstoltam a japán sushit, a vietnámi tavaszi tekercset, az indiai sáfrányos csirkét, és még sok mindent. Mondanom sem kell, aznap nem mentem el külön ebédelni.

Egy kínai bácsi karamellből formázott állatokat. Először jól átdolgozta a karamell gombócot, majd apró csövet formázott belőle, aminek a segítségével lufit fújt a karamellből, és különböző varázslatos mozdulatokkal kisegér, lovacska kerekedett belőle a szemünk előtt.

Összegészében a hangulat nagyon jó volt, és öröm volt megismerni ezeket a kultúrákat. Az azért elgondolkodtató, hogy (engem is beleértve, sajnos) egyetlen európai ország sem képviseltette magát. A legjobb hangulat az afrikai országok sátrainál volt, a legtáncoskedvűbbek az arabok voltak, a leghangosabbak az orosz népek. Igen szép dolog, hogy mindenkin népviselet volt. Az én fejemben meg sem fordult, hogy hozzak magammal valami magyaros ruhát. Állítólag a nagykövetség tud kölcsönözni, ha kérünk, de ahhoz előbb kellett volna felébredni. A koreai és a japán sátor ételei fogytak a leggyorsabban, de ez persze itt, Kínában nem meglepő. Engem nem nagyon érintett meg, eszem az ételeiket nap, mint nap.   

A kínaiak is nagyon kíváncsiak voltak az eseményre, ebédszünetben alig lehetett lépni az őslakosoktól. Aki igen bátor volt, az megkóstolhatta a pult alól a nemzeti italokat is. Meglepő módon, elég sokan ismerték már az „öregek” közül a jóféle magyar házi pálinkát. Sajnos nekem huszadrangú volt berakni egy üveggel a bőröndbe.

Amikor másnap órán a tea- és kávéfogyasztási szokásokról beszéltem, és bemutattam a Papa féle „szőrös kávé” kultúráját ( fele pálinka, fele kávé) halványodtak a sárgák rakásra, ellentétben az oroszokkal, akiknek ez elég természetesnek hatott. Elvégre, „aki Oroszországban nem iszik, az öngyilkos lesz”, ahogy Viktória barátnőm mondaná.

A kérdés alapvetően butaságnak hangzik, de szerintetek nehéz-e kínaiul beszélni? A válasz az, hogy minden kezdet nehéz, de aztán bele lehet lendülni. Jelen bejegyzés kis belepislantást ad a nyelv rejtelmeibe.

A kínai egy hangsúlyozó nyelv. 4 féle hangsúly létezik, de tulajdonképpen, ha érzelmeket is bele akarunk vinni a beszédbe, vagy csak játékosságot, akár 8 is lehet, de ez nem tudományos tény, csak a kollégiumi lakók megfigyelései.

A könnyebbség kedvéért: az első hangsúly a tartott hangsúly, teljesen egyhangú kiejtés. A második a a kérdő hangsúlyhoz hasonló, felfelé ível, a harmadik egy mélytányér formájú dallamív, a negyedik pedig a karate hangsúly, gyors és határozott lecsapása a hangsúlynak.

Egy kínai szótag mindig „n”-re vagy „ng”-re (kiejtésben elég hasonlóak, mert a „g”-t elnyeljük), vagy meghatározott magánhangzóra (magánhangzópárra) végződik. Egy szótag egyenlő egy írásjeggyel, azaz hanzi-vel (a han kínait jelent, a zi pedig betű). Egy írásjegy bírhat önálló jelentéssel, de legtöbbször kettő, kivételes esetekben (nevek, szakkifejezések, stb.) három vagy több írásjegy ad egy jelentést. Sokszor előfordul, hogy mondjuk valami azt jelenti, hogy „emlékezni” és két olyan karakterből áll össze, ami külön-külön is azt jelenti/jelentheti „emlékezni”.

A kiejtést tekintve a hangsúlyokon kívül még egy csavar van. Vannak mássalhangzó párok, amelyeknek a kiejtése majdnem ugyanaz, a különbséget azt teszi, mennyi levegőt engedsz át a szájberendezéseden, amikor kimondod.

Peking például kínaiul Beijing (mélytányér „bei” és tartott hangsúly”jing”). Ha ezt karate és mélytányér hangsúllyal mondom ki, azt fogja jelenti, háttér. Az anya: ma (tartott hangsúly). A ló is ma (mélytányér hangsúly). A tudni és a visszatér kiejtése hui, csak az első karate, a második kérdő hangsúly.

Hogyan is tanulunk tehát kínai nyelvet? Először is a tanár megtanítja a kiejtést. Hangosan kimondja a szót, mi pedig kisiskolás kórus módjára visszakántáljuk. Ebben segít az úgynevezett pinyin, a latin betűs „fonetikus” átírás. Ezután véletlenszerűen kiválaszt a tanár néhány embert, hogy tesztelje, nem félreérthető-e a kiejtésünk. Ha hibát talál, párszor visszamondatja velünk.

Ha a kiejtés rendben van, jöhet a karakter. Felolvasunk vagy hallgatás órán meghallgatunk egy szöveget az új szavakkal, és a tanár figyeli, kihalljuk-e a szavakat (természetesen jó jelentéssel) avagy képesek vagyunk-e a kiejtést az írásjegyhez párosítani. Ha ezen is túl vagyunk, a tanár feladata véget ért. A diák otthon leül, és megtanulja a hanzi-ket. Ennek ezer és ezer módszere van. Íme az enyém.

Egy írásjegy lehet egyszerű, azaz csak néhány vonásból álló, vagy kicsit komplikáltabb is.

Nézzünk egy egyszerű példát. A már említett ma, azaz anya írásjegyét így kell leírni:

A sorrend betartása nem létfontosságú. De a kínai tanárok bizony azt sem szeretik, ha balról jobbra húzod a vonást, amikor jobbról balra kellett volna. A végeredmény ugyanaz lesz. Ám az is igaz, hogy a helyes vonássorrend sokkal esztétikusabb karaktereket varázsol a papírra. A kicsi kínaiaknak a boltban írásjegy gyakorló füzetet lehet venni, ez olyan, mint nekünk az elsősök sokvonalas füzete. Otthon négyzetrácsos füzetben dolgozunk, ahol 4 négyzet ad ki egy karaktert. Így kell rászokni az arányos rajzolásra.

Az első lehetőség tehát, hogy egyszerűen elfogadjuk, hogy így néz ki a karakter, és párszor leírjuk, majd továbblépünk.

A második az, hogy megvizsgáljuk a hanzi elemeit, azaz a gyököket. A gyök a karakter eleje. Például

Embergyök :  Ha egy karakterben megtalálható, valószínűleg valami emberi dologhoz csatolható. Pl. dolgozni 工作， vagy te 你，bolti eladó 售货员. Ezen kívül még rengeteg vonás van, ami általában a karakter eleje, és némi tanulás után néha lehet logikát találni az előfordulásukban, de alapjában véve nincsen semmilyen szabály, hiszen ez a nyelv már évezredek óta fejlődik, és útközben le is egyszerűsítették, így sok „motívum” elveszett. Íme egy kis összehasonlítás, és egy kép a gyökökről (japán írás oldalon találtam, ami nem baj, mert a japán is használja a kínai karaktereket).

Hogy mennyit változtat a karakter eleje, azt itt mutatnám be:

地 (hely) 他 (ő)

还 (még) 不 (tagadószó)

快 (gyors) 块 (kínai pénz) 决 (gondol,  érez)

A karaktereket tehát lehet elemző módszerrel is tanulni. Egy idő után már kitanulható, hogy a hanzik nagy része ugyanazokat az alkotóelemeket tartalmazza milliónyi párosításban és sorrendben. Bizonyos részeknek saját jelentésük van, amikkel könnyen lehet sztorikat kitalálni a karakter köré, vagy önmagában logikusan épül fel.

Egy példa a sztorikra

寒假

A karakter jelentése téli szünet. Először rajzolunk egy háztetőt, mert ugye télen otthon maradunk inkább, majd jön egy kerítés, mert még a kaput is bezárjuk, aztán a felhőből két „hópihe” hull alá. A szünet az ember gyökkel kezdődik. Ezután két emberi alak ölelkezik össze, hiszen a szünetben mindenki boldog. A nyári szünet is hasonló módon építhető fel. A nap 日 karakterével kezdődik, amiből kettő is van, mert olyan meleg van, és a hőmérséklet mindig plusszos, azaz nulla fok felett van.

暑假

És most egy kis játék. Mit jelentenek a következő karakterek?

山  木  口 川  天 云 立

+1 站

Egy kis képzelőerő, és máris látható: hegy, fa, száj, folyó, ég (egy ember 大 tartja az eget), felhő (még villámlik is), és állni. Az utolsó jelentése pedig „megálló”. Nekem egy emberke áll a buszmegálló tábla mellett.

Most, hogy már tudjuk, mi a fa írásjegye, mit jelentenek ezek?

木 林 森

A válasz: fa, liget, erdő. Van tehát mindenben logika, csak meg kell találni. Mondjuk, van, amiben biztosan nem lehet. Például ez egy étel neve, az egyik legbonyolultabb karakter:

Mindegy, hogy hogy tanulunk kínaiul, sok gyakorlást kíván. Ragok és a többi híján minden szónak szerepe van. Bizonyos „nyelvtani elemek” millió jelentéssel bírhatnak, attól függően mivel kapcsoljuk őket össze. A mondatokban először mindig az időt, majd a cselekvőt, aztán a helyet, végül magát a cselekvést írjuk le. Persze ez is rugalmas bizonyos keretek között.

我去市中心骑自行车。

Wo qu shizhongxin qi zixingche. Én menni városközpont ülni bicikli. (Elmegyek a városközpontba biciklizni)

我骑自行车去市中心。

Wo qi zixingche qu shizhongxin. Én ülni bicikli menni városközpont. (Biciklivel megyek a városközpontba)

Egyszerű példa a mondatrészek helyének fontosságára. Semmi sem változott, csak a sorrend, és a jelentés más lett.

A kínai nyelvben nincsen igeidő. Attól tudom, hogy tegnap történt, hogy a mondatot azzal kezdem, hogy tegnap… (és még pár dolog, amibe most nem megyek bele).

Ezen kívül rengeteg nagyon sok érdekes dolog van a kínai nyelvben. Például minden dolognak más számlálószava van. Egy tiao patak, egy liang kocsi, stb. A jolly joker a „ge”, de ha mindig ezt használod, tanulatlannak tűnsz.

Na, és hogy gépel egy kínai? Lerajzolja a karaktert, és a készülék felismeri (ez a kínai nyelvet tanuló diákok módszere csak, hogy gyakoroljanak xD). Amúgy meg így:

Amíg ez a rendszer, vagyis a pinyin alapú írás nem létezett, a kínaiak nem nagyon gépeltek.

Én, akinek semmi tehetsége nincsen a rajzoláshoz, még a paint is lefagy, ha használom, arról nem is beszélve, hogy az óvódások rajzversenyén igen nagy sikerrel indulnék az utolsó helyért… beiratkoztam kalligráfia órára.

Előzetesen megvettem az elengedhetetlen matyómintás terítőt, amin dolgozni kell, és egy ecsetet. Ez történt körülbelül már három hete. Szépen be is raktam őket a szekrénybe, hadd várják csak a végzetüket. Amikor kivágták azt az ecsetnek való bambuszfát, biztos szebb jövőt képzeltek el neki, mint az én kontár kezeim között sínylődést.

Meglepően sokan felvették a kalligráfia órát. Ellentétben a kínai tradicionális táncok órával, ahol alig vagyunk néhányan, de legalább az a kevés nagyon lelkes. Az óra elején a tanár bácsi, aki legnagyobb meglepetésemre nem egy hosszú ősz szakállú, a Sárga Hegyekből szakasztott remete, hanem egy snassz mezei itteni tanár, bemutatta nekünk pár képen, mennyit fejlődtek a karakterek 5-6000 éves történelmük során.

Bemutatott néhány kalligráfia típust. Ilyen volt például a kedvencem, az „orvosi kézírás” avagy már „betöltöttem pár deci kerítésszaggató pálinkát az arcba” stílus volt. Mi sajnos nem ezt az iskolát követjük, ami elég nagy baj, ugyanis csak ebben láttam némi reményt a sikerre.

A tintatartó Kínában egyfajta státuszszimbólum is lehet. Különböző, drágábbnál drágább anyagokból, és kifinomult mintával készülhet. Az ecsetek között van pamacsszerű, kicsi, nagy, amit csak el lehet képzelni. A kalligráfusok között létezik az úgynevezett „ecsetemelési pánik” (nehéz lefordítani), ez az az érzés, amikor felemeled az ecseted, és nem jut eszedbe a vonássorrend vagy egy karakter elem. Ezt én is gyakran tapasztalom, de ez még nem tett kalligráfus mesterré.

Ezután a tanár felhívta a figyelmünket arra, hogy ha a szívünk a torkunkban dobog, vagy a holnapi vizsgán, az estin randin agyalunk, nem fog sikerülni a kalligrafálás. Az ebédünk emésztését rakjuk stand-by üzemmódba, a lélegzésünket tegyük egyenletessé, és a középső és gyűrűsujjunk közé helyezzük el az ecsetet. Ez azért jó, mert a felső két ujj irányítja az ecsetet és az alsó kettő löki meg egy kicsit a végén, hogy apró vonalakat is tudjunk festeni. Minden vonásnak külön neve is van. A legegyszerűbb az úgynevezett heng vonás, azaz egy egyenes vonal. Ám ezt nem csak úgy odafirkantjuk, hanem az ecset hegyét előbb enyhén rányomjuk a papírra, hogy hegyes kis kezdése legyen, majd teljesen elfektetjük az ecset szőrét a vonalhoz, és a végén egy kis pamacsoló mozdulattal befejezzük, hogy szép kerek vége legyen. Leírni egyszerű. Megvalósítani annyira nem.

A papíron segédvonalak segítik a jövő kalligráfus mestereit.

A csoda akkor jön, amikor az ecseted először éri a papírt. Olyan intenzitással kezdesz koncentrálni, hogy valóban érzed, hogy a szíved a torkodban dobog. Nagy levegőt veszel, és próbálsz küzdeni a kezed remegése ellen. A teremben olyan csend van, hogy szinte tapintani lehet. Nagyon érdekes érzés volt. A másfél órás óra olyan gyorsan elrepült, pedig csak vonalakat festettünk a papírra, függőlegesen és vízszintesen.

A tanár természetesen néha elkapta a kezem, és újrarajzolta velem őket, de ennek csak örültem. Így valami szép is került a papírra…

Úgy érzem, hogy nem fogom feladni ezt a mesterséget. Nagyszerű érzés, hogy a mindennapos rutin valami művészivé fejlődhet ki.  

Vasárnap kellemes 26 fokban, egy szál rövidnadrágban és topban süttettük a hasunkat. A kínaiak nemzeti ünnepe, az „államalapítás”, október elseje. Ez azt jelenti, hogy egy hetes szünetnek néz elébe az ország, és mivel a nemzetközi intézet kirándulást szervezett a következő hét három munkanapjára, a nyelvi tagozatosoknak már péntek délutánnal elkezdődött a szünet. A kirándulás 1080 yuanbe került, ezért nem tették kötelezővé, de mi el akartunk menni világot látni. Összedobtunk hát egy félig tömött hátizsáknyi ruhát, napszemüveget öltöttünk orcánkra, és hétfőn reggel fél nyolckor felszálltunk a buszra. Visszaérkezés szerda este, az útvonalat pedig a következő térkép mutatja be.

Az úticél Dandong, ami szintén Liaoning tartományban található. Dandongnak két nevezetessége van: egyrészt ide is elér a Nagy Fal, másrészt, ez a legközelebbi város Észak-Koreához, ami azt jelenti, hogy egy Yalu nevezetű folyó csordogál a két ország között. A határátkelőt a Kínai-Koreai Barátság Hídja jelenti, pontosabban kettő híd ezen a néven. Az egyik még a koreai háború előtt épült, majd a háború alatt megrongálódott. Az Észak-Korea felőli részén ma csak a híd talapzata áll. A másik újabb, háborús emlékművek tarkítják, és az átjárás rajta szigorúan ellenőrzött.

A két város között még kilométernyi zöld határ húzódik. Iszapos, lápos, kerítéssel és határőrséggel védett terület. A kínai oldalról lehet látni egy települést, a neve Sinuiju, ahonnan az észak-koreaiak ugyanolyan kíváncsisággal pislantanak át Kínába, mint amilyen kíváncsisággal mi tekintünk Észak-Koreára.

Jegyet vettünk egy hajóra, ami olyan közel visz az országhoz, amennyire lehet. Nehogy azt higgye bárki is, hogy premier plánba elénk tárult az ország. Többnyire legelésző állatokat láttunk, és katonákat, akik erősen vizslatták a határt. A település látótávolságon belüli házai inkább lakatlannak tűntek. Egy London Eye-hoz hasonló óriáskerék is látható, ha valaki át akar pislantani Kínába, de éppen nem működött, ami nem meglepő, hiszen Észak-Korea folyamatos áramellátási problémákkal küszködik…többek között.

Az ország hivatalos pénzneme a wong, amit szigorúan tilos kivinni az országból. Az a néhány turista, aki meglátogathatja az országot, euróval, yuannel, vagy USA dollárral kell fizetnie. A határon persze virágzik a fekete piac, ha mégis venni akarsz észak-koreai pénzt.

Ha valaki igazán meg akarja látogatni az országot, először is a zsebébe kell nyúlni. A legrövidebb, 4 napos út Pekingből olyan 1200-1500 euróba kerül. Bizonyos országok állampolgárai, mint pl. Dél-Korea be sem tehetik a lábukat az országba. A határellenőrzés 2-3 óráig tart. Rengeteg tiltott áru van, amit nem lehet bevinni. Ha már egyszer az országban vagy, nem hagyhatod el a csoportod, amit egy helyi lakos figyel és vezet. Csak arról készíthetsz fényképet, ami jó színben tűnteti fel az országot. Minden csoportnak virágot kell vinni a Kimek szobrához, és le kell rónia háláját és elismerését, hogy a modern világ legkegyetlenebb diktátora a Földre született. Bizonyos helyeken még a csinos ruha viselése is kötelező, és az ellentétes viselkedés jogi következményeket von maga után. Látogatható néhány múzeum, amik észak-koreai szemszögből mutatnak be bizonyos történelmi eseményeket, mint például a Koreai Háború. Aki elneveti magát, vagy csak elmosolyodik a propaganda bármely eszközén, akár halálbüntetést is kaphat. Ez nem vicc. Észak-Koreának európai részről csak egy svéd nagykövetsége van, ami konzuli segítséget nyújthat, természetesen nem sokat. A kiszámíthatatlan politikai helyzet, az ezernyi besúgó, a turistára is veszélyes. Aki nem tartja be az ország szabályait, arra az ország büntetésrendszere lesz mérvadó (kínzás, bebörtönzés, koncentrációs táborok, halál).

A beszélgetések során mindig Demokratikus Köztársaságként kell Észak-Koreára utalni. A lakosokkal az interakció nem tiltott, de korlátozott. A legfontosabb: tartsd a szád, ne oszd meg a véleményed, ne sértegesd a Kimeket, hajolj nagyon mélyre tiszteleted jeléül, és majd ha hazaértél, elmeséled mit láttál.

Észak-Korea a világ egyik legszegényebb országa. Hiába minden nemzetközi segély, a lakosság nagy része éhezik, kemény elnyomásban él, sőt papíron még háborúban is áll Dél-Koreával, hiszen anno csak tűzszünetet kötöttek. Borzalmas élet az ilyen.

Amíg a mi kis békés hajónkról szemléltük az észak-koreai teheneket és kecskéket (amik láss csodát, pontosan ugyanolyanok, mint a kínai kecskék és tehenek) , egyszer csak feltűnt egy „észak-koreai lakos” kis csónakon, „eredeti” észak-koreai portékát árulva. A sok elkábított turista azonnal lecsapott, és tonna számra vették a cigarettát, a mini kiwit, az alkoholt, fergetegesen indokolatlan áron. Én csak jót nevettem rajtuk. Természetesen kiderült fél órán belül, hogy a cigaretta átcsomagolt kínai dohány, az alkohol is valami kínai szesz, a kiwi meg az egyéb finomságok is a kínai oldalról jöttek, ahol negyedannyiért meg lehet venni őket a kikötőben. A beszerzési ár kb. 5 forint lehetett, ha még így is volt haszon rajta. Amikor tovább úszott a csónak, kedves „észak-koreai” barátunk önelégülten számolta bevételét, és mutatta nekünk behajlított mutatóujját, ami Kínában kilencet jelent. 900 yuan, majdnem 50 ezer forint 10 perc alatt. Ezután a kormányos észak-koreai eredeti pénzt kínált megvételre darabonként 200 forintért, ami eleve az értékének töredéke, meg amúgy is tudtam, hogy nem lehet pénzt kivinni az országból, tehát megint csak turistaetetés. Attól még vásároltam egyet szuvenírként, és utána a Wikipedián ellenőriztem, hogy egész szép másolat.

Szállásunk nem Dandongban volt, hanem egy kis hegyi faluban, olyan 175 km távolságra. Ez igencsak a meglepetés erejével hatott, méghozzá a következő okokból: a hegyekben 13 fok van délben. Nekünk pedig kereken egy, pulcsinak nehezen nevezhető rongydarabunk volt. Ebből következik, hogy minden testnyílásunk befagyott, amint kiszálltunk a buszból. Logikusan következne a gondolat, hogy berohanunk a hotelbe, de ott valamilyen kínai csoda folytán nem 13, hanem 5 fok volt. A szálloda 3 vörös csillaggal ékeskedett. Üdvözöljük tehát vendégeinket a mesés és egzotikus paradicsomban a világ végétől egy kicsit hátrább, pontosan az Isten háta mögött egy kicsivel. Luxus üdülését csak néhány aprócska, apróbetűcske probléma zavarhatja, azaz:  

1. a szobája ajtaján nincs zár, csak egy lakat, ami úgy-ahogy azért bezárja a szobát
2. a csapból nem folyik víz, ha melegre állítja
3. a wc tartálya naponta egyszer töltődik fel, ezt tanulmányozható is, mivel nincs a tartálynak fedele
4. a wc papír 3 tekercs géz
5. a mínuszok ellenére este 9 után rejtélyes okokból elzárjuk a meleg vizet
6. a hatodik emeleten fog lakni, de lift sajnos nem állt rendelkezésre
7. a szobában található 5 lámpából 2 kettő nem működik

A vendég legnagyobb örömére azonban egy valami kifogástalanul működik: a légkondi.

Mindezek után a három csillag helyett egyezzünk ki egy útszéli motel minősítésben, és akkor már a zsebembe is csempésztek egy borítékot tele Maokkal és ingyen alszik ott a családom és én, amíg ki nem hal a családfám.

Az étellel nem volt nagy baj mindezek ellenére, ami fontos, mert ha nem ettél, megfagytál. Az első este karaoke partyt és nyílt tűzön sütögetést rendeztek nekünk. Ebből az utóbbit nagyon is értékeltük, ugyanis esküszöm, mi előbb pirosra sültünk a tűz körül, mint a bárány, sőt mi még melegen is tartottuk később magunkat, míg a bárányka biológiai fűtőanyaggá vált. Nemes célért halt meg az állat.

Mi volt a legérdekesebb az útban? Ez a falu még talán életében nem látott nyugati embert. Kocsik lassítottak mellettünk, emberek bámultak nyitott szájjal ki az ablakon, és lelkes tinédzserek követtek minket végig a felfedezőkörutunkon, csak hogy egy képet csinálhassanak velünk. Velünk, a marslakókkal. Egy bácsi saját kertjéből dobált nekünk minialmát, hogy köszöntsön. Nem is nagyon foglalkoztunk hirtelen jött hírnevünkkel, amíg nem történt valami, amire nem számítottunk.

Éppen békésen figyeltünk egy helybélit, amint a selyemhernyókat szedi ki a gubójukból bábállapotban. Egy kis célszerszámmal levágja a gubó tetejét, majd kiszedi a kis mozgó gombócot. Ha barna vagy feketés maradhat, ha rohad, akkor kitisztítja a gubót, és mehet az üresek közé. Az így kinyert cukiságokat aztán számtalan módon elfogyasztják. Engem nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam.

Ezen ámulásaink közepette egyszer csak hatalmas nagy csattanást hallottam közvetlen közelről, és a következő pillanatban egy ember duplaszaltózott le a motorjáról, és landolt centikre mellettem a földön. Egy autónak ütközött. Mindkét sofőr annyira el volt varázsolva attól, hogy mi létezünk, hogy egyenesen egymásba hajtottak. A hibás természetesen az autó sofőrje volt, aki egyszerűen keresztbe hajtott az úton, hogy közelebbről lásson minket, elütve a szintén bambuló motorost. Mindezt centikre tőlem és Hugótól.

Olyan sokkot kaptam, mint még soha. Nem csak én, mindenki. Ám összeszedtem minden erőmet, összekapartam a lélekjelenlétem, és kinyögtem a többieknek a legfontosabbakat: „ Azt a rohadt… Ne csináljatok fényképeket!” Később kiderült, hogy a teljesen lefagyott barátaimnak (nem csak a hideg miatt) mindezt magyarul sikerült elmondanom, ugyanis annyira nem kapartam össze a lélekjelenlétem, hogy felfogjam, ők nem magyarok. Azért milyen érdekes, hogy mikor élet-halál közelébe kerül az ember, az anyanyelv akkor is győz, ha már 5 hete csak angolul cseveg az ember.

Az emberke saját lábán távozott a földről, és – micsoda mákos palacsinta – 10 méterre volt egy klinika. Kicsit sántított, a feje csupa vér, a motor kissé ripitya. Az autó sofőrje teljesen stresszes, annyira, hogy a nyugtató cigaretta csikkjeit a motor kiömlött üzemanyag tócsájának közvetlen közelébe dobálja el. Mi hamar elhagyjuk a terepet. Később persze benézünk a klinikára megkérdezni a bácsitól, jól van-e. Jól volt. Mi pedig hamar visszarohantunk a hotelbe, nehogy a következő baleset, amit mi okozunk, már halálos kimenetelű legyen.

Miután sikeresen megfagytunk a vacsora alatt a hotelben, a karaoke party már egész élvezhető volt a tűz körül. A tanáraink igen sokat énekeltek, miközben orosz barátaink nyomták a népi táncot a kínai vernyogósokra. Egy koreai fiú volt csak képes zeneileg is értékelhető előadást nyújtani. Dimitiri barátunk előadásában a gangnam style, aka russian style is igen új megvilágításba került.

Másnap egy nemzeti parkot látogattunk meg, ahol megmásztunk egy kisebb hegyet. Útközben a vakard meg a szobor fejét, hagyj ott 1 yuant és szerencséd lesz című műalkotások tömkelege várt minket. A tetőn pedig egy forrás, amiről a legenda úgy tartja, ha iszol belőle, megtalálod életed párját. De ne igyál túl sokat, ugyanis a túladagolása a szerelmi bájitalnak halálos. Én nem kockáztattam meg az ivást belőle. Nem azért, mert félek a túladagolástól, vagy mert nem kell nekem férj, hanem mert elegem van a hasmenésből egy életre.

A hideg ellen is felkészültem. Két nadrág, két zokni, három póló, egy a hotelből ellopott derekam köré csavart kistörölköző és egy pulcsi volt rajtam. Így már elviselhetővé vált a 13 fok.

Ebéd után hajóra szálltunk, és megnéztük Kínának azt a részét, ahol kilométerenként egy darab ház áll, és a zabolátlan természet uralkodik nagyrészt. Hegyek, szántóföldek, erdők. Egyszerű emberek, egyszerű élettel. Családonként művelnek irdatlan méretű földeket, főleg kukoricát termelnek, eladásra és saját fogyasztásra. Minden munkát kézzel végeznek.

Az út végén megálltunk egy buddhista szobor előtt, amely annak tiszteletére épült, hogy a hegyből kristálytiszta víz csörgedezik alá. Néhány yuanért, füstölőt lehet venni, majd háromszor meg kell hajolni a szobor előtt, amihez kongatnak, végül a füstölőt a szobor előtti homokkal teli edénybe kell szúrni. A buddhizmus nem követel meg hitet semmilyen istenben, csak azt szeretné, hogy tiszteljük a természetet. Egyúttal nem áll szemben semmilyen tudománnyal sem, az alapelve, hogy ha a tudomány és a buddhizmus ütközik, a tudománynak van igaza. A szobor körül az emberek piros szalagokat kötöttek a fákra, korlátra a nevükkel, hogy szerencsét hozzon.

Aznap este, amint visszaértem a hotelbe, és megvacsoráztam, bebújtam a meleg ágyba. Én voltam a második (Roeland után), aki beteg lett. Mire másnap este 7 óra utazás után hazaértünk, már mindenki szipogott, és el volt fáradva. Legnagyobb örömömre megérkezett a hazai szeretetcsomag a Nensziéktől, ezért este, miután forró fürdőt vettem, egy jó kis hazai zacskós grízgombóc levessel kúráltam magam. Másnap őrült szélvihar csapott le Dalianre, ezért bezárkóztunk, sütöttünk egy nagy rakás palacsintát, és a meleg ágyban töltöttük a napot. Most, péntek este, már egész jól érzi magát mindenki, és holnap elmegyünk be a városba, hogy megvegyük a túlélő szettet: téli kabát, sapka, sál, thermo pulcsi, meleg harisnya. Winter is coming.